0:05
Főoldal | Rénhírek

Mennyi egy kapa föld?

Kiállítást hozott létre a debreceni egyetem agrárcentruma és a Déri Múzeum. Utóbbinak gazdag tárgyi emlékanyaga gyűlt össze az alföldi, döntő részben mezővárosi paraszti gazdálkodás témakörében. A múzeum történetében ez az első alkalom, hogy falain kívül önálló és állandó kiállításon bemutat egy teljes témakört. Az egyetem hallgatóinak ki sem kell mozdulniuk az épületből, hogy megismerkedjenek szakmájuk múltjával.

MTI | 2012. június 23.

A gyűjtemény anyagának összehozása Varga Gyula, a sajnos már elhunyt muzeológus érdeme, aki a Debrecen történetét bemutató kiállítás részeként, részben saját gyűjtéséből, részben a már meglévő múzeumi anyagból válogatta össze a 18-19. századról szóló agrárgazdaság-történeti gyűjteményt. Ennek egyes darabjai beépültek a múzeum egyéb kiállításaiba, de nagy részének bemutatását helyhiány akadályozta. A múzeum raktáraiban porosodott a rekvizitumok többsége, miközben az intézmény vezetői helyet kerestek kiállításukra, akár a múzeum falain kívül is. Ez a tény és az agrárcentrum vezetőinek a szakmai gyökerek bemutatására irányuló szándéka hozta létre az ország első, egyetemre kihelyezett múzeumi kiállítását, amely a centrum főépületében található.


Harci fegyverként is használták őket

A gyakorlati életnek megfelelően három téma köré csoportosulnak a kiállított tárgyak és eszközök.

A földművelés témakörében a szántóföldi művelés, főleg a gabona- és takarmánytermesztés munkadarabjai láthatók. Komplett faekét is megtekinthet az érdeklődő, amelyről jó, ha tudjuk, hogy csak a tartórészek voltak fából, az ekevas és a csoroszlya kovácsoltvasból készült, már a 19. században is. A kiállított darabbal még 1940-ben is dolgozott egy földművelő.

Eleink legáltalánosabban használt kéziszerszáma a kapa volt. Olyannyira elterjedt, hogy külön nyilvántartották azegy kapa föld területmértéket: ez mintegy 300 négyszögöl volt, egy jó kapás ennyit kukoricát tudott egy nap alatt megkapálni. A vetéshez csak a 19. század vége óta használtak vetőgépet, addig kézzel vetettek, egy nyakba vetett kendőből szórták szét nagy ívben a magokat. Az aratáshoz már a 16. században is a kasza volt használatos, a történelem előtti korra jellemző sarlóval szemben. (Az utóbbival inkább a kisebb mennyiségű, azonnal az állatok elé tett zöldtakarmányt vágták le. Bár a népdal szerint sarlóztak is: „Ne menj rózsám a tarlóra!/ Gyönge vagy még a sarlóra…” )

Sarló és kasza
Sarló és kasza
(Forrás: Wikimedia Commons )

Egy több mint száz éves, de még ma is használható kasza ugyancsak látható a kiállított tárgyak között, akárcsak az a cséphadaró, amellyel a levágott kalászokat csépelték ki. Mindkét eszközt harci fegyverként is használták a parasztháborúkban, a kaszát kiegyenesítve, a cséphadaró fagömböt vassal kiverve. A kicsépelendő gabonát előbb megtisztították: ehhez korábban a szél erejét használták ki, lapátokkal a magasba lendítették a magvakat, és a szél kifújta közülük az ocsút. Később erre szolgált a fából és fémből készült szelelő, amelyben lapátok forgatása produkálta a szelet.

A gabonát többek között hombárokban is tárolták. A kiállított darab fűzfavesszőkből készült, agyaggal kitapasztották, a külsejét lemeszelték, így a benne lévő gabona lélegezhetett, nem fülledt be. Mennyiségét hitelesített, beosztással bíró faléccel lehetett megállapítani, amelyet a hombár vagy más tárolóedény fenekéig kellett ledugni.

Akadtak más szerszámok is, amelyek fából készültek. Például a csapó, amellyel lecsapták a vékába tett gabonából azt a részt, amely a peremen felül púpozódott. Ugyan a gabonát malmokban őröltették, de például a kukoricát saját, emberi erővel működő őrlőköves berendezéseikben aprították tengeridarává, amellyel a disznókat is hizlalták. Ebből is látható egy szép példány a kiállításon. A kiállítás egyik legrégibb darabja egy 1700-as évek második felében készült fanyelű, ám vasból készült szénavágó, amellyel a boglyából ki lehetett vágni a fontos takarmányt. 

Búzatábla
Búzatábla
(Forrás: Wikimedia Commons / 3268zauber / CC BY-SA 3.0)

Boltba csak petróért és sóért jártak

A régi paraszti gazdaságban nem törvényekkel határozták meg, hogy milyen legyen a földművelés és a másik nagy ágazat, az állattenyésztés aránya. Legalább annyi állatot tartott a gazda, amely elég volt családja ellátásához és az igavonó erő megteremtéséhez, esetleg a fölösleg értékesítéséhez. Semmiképpen sem volt a gazdának több jószága annál, amennyi számára takarmányt tudott termelni.

Az állattenyésztéshez szükséges tárgyakat is igyekeztek maguk a gazdálkodók előállítani. Olyan praktikus berendezést bárki tudott eszkábálni, amellyel megakadályozták, hogy a borjú elválasztás után szopjon: az eszközzel együtt szó szerint is a borjú orrára kötötték, hogy nem szabad szopnia. Durvább megoldás a vasból készült és a borjú homlokára illesztett fémszerkentyű, amely igencsak szúrós volt. Elképzelhető, hogy éhes borjú mekkorákat döfött vele, ha szopni akart.

A három ágazat közül a szőlőtermelés volt a legkisebb, ami érthető, hiszen az Alföld „tengersík vidéke” nem annyira a boráról volt híres. De azért minden gazda megtermelte a maga szőlőjét, mustját, borát.

Kapálás
Kapálás
(Forrás: Wikimedia Commons)

A kiállított évszázados metszőollókat akár ma is lehetne használni. Bennük a mai tekercsrugót egy kis acél lapka helyettesítette, a metszés után az nyitotta ki ismét a készséget. A permetezőgép előde egy rézcső volt, amelybe beszívták, majd kispriccelték a mészkénpor keverékét és a permetlevet. A tőkék környékét különböző kapákkal tették gyommentessé. Impozáns méretűek a szüreti berendezések, elsősorban a hatalmas szőlőprés, amely több generációt is kiszolgált, ha vigyáztak rá.

A kiállítás érdekes darabjai a gazdák maguk faragta eszközei. Egy alkalmas elágazó faágból remek eszközt lehetett készíteni a kévekötő számára, hogy a földön fekvő gabonából egy kézre eső adagot kiemeljen. Igen sok kisebb szerszám (ráspoly, kukoricaszurkáló, sarló) nyelét meg lehetett csinálni úgy, hogy a fémrész fogóját kukoricacsutkába verték.

Általában is mondhatjuk, hogy a hajdani parasztgazdaság teljesen önellátó volt. A szakmunkát kívánó holmikon kívül – a vas- és acélszerszámokat a kovácsok, hordót a kádárok készítették – mindennel ellátta magát. A korabeli mondás szerint a boltba csak petróért (petróleum) és sóért jártak, és még gyógyszereik is kikerültek az erdő-mező virágai közül.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások:

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!