0:05
Főoldal | Rénhírek
Előzött a meggyilkolt kerékpáros

Megvan az ideje minden dolognak?

Mi köze a meggyilkolt kerékpárosnak a menyasszonyhoz és az ex-feleséghez? Miért sértődött meg Jóska és Kati főnöke? Gyerek-e még a logikából megbuktatott fiú? Milyen viszonyban a van a távol levő és a leendő főnök, és mit főznek az ausztráliai bennszülöttek? Nem, nem egy új sorozatot harangozunk be, ennél sokkal izgalmasabb dolgokról elmélkedik házi szakértőnk.

Kálmán László | 2012. október 12.

Egy rádióműsorban hallottam egy hallgatói kérdést, azután írásban is kaptam egy nagyon hasonlót, így hangzik:

Nem sokkal korábban megelőzte őt a meggyilkolt francia kerékpáros – ez szerepel egy tudósításban. Nekem nagyon különösnek hangzik ez: hogyan előzhet meg bárkit egy meggyilkolt kerékpáros? Sok hasonló szövegre felkapom a fejem (pl. az áldozat gyanútlanul sétálgatott a gyilkosság helyszínén – de hiszen amikor sétálgatott, még nem volt áldozat, sőt a hely sem volt gyilkosság helyszíne!). Milyen szabályt sért az ilyen fogalmazás (ha egyáltalán szabályt sért), és mi a megoldás?
Örök kerékpárosok
Örök kerékpárosok
(Forrás: Wikimedia Commons / Paul Monnier / GNU-FDL 1.2)

A végéről kezdem a választ: a megoldás igen egyszerű mindegyik esetben, hiszen léteznek a magyarban a volt, leendő, akkori stb. kifejezések, amelyekkel egyértelművé lehet tenni a mondandónkat: Nem sokkal korábban megelőzte őt a később meggyilkolt francia kerékpáros, illetve a leendő áldozat gyanútlanul sétálgatott a későbbi gyilkosság helyszínén.

Hogy sért-e szabályt, ha nem használunk ilyen bővebb, de egyértelműbb fogalmazást? A nyelvhasználat szabályait a nyelvszokás határozza meg (és változtatja). Ha mindenáron szabályt keresünk, az egyértelműség szabályát említhetjük, de persze ez sem tételes szabály, és a nyelvhasználatban számtalanszor megsértjük. Például ha azt mondom, hogy Először Jóska sértette vérig a főnökét, aztán Kati, akkor nem fogalmazok egyértelműen, mert nem világos, hogy Kati is a saját főnökét sértette-e vérig, vagy pedig ő is Jóskáét. Azt mondhatjuk az ilyen mondatokra, hogy akkor sértenek bármiféle „szabályt”, ha zavart okoznak (és ha a beszélőnek nem állt szándékában, hogy zavarba hozza a hallgatóságot). Ugyanezt mondhatjuk a rádióhallgató, illetve levélíró kérdésére: ha az ilyen megfogalmazásra a magyar anyanyelvűek felkapják a fejüket (és valószínűleg nem ez volt a cél), akkor nem volt célszerű így fogalmazni, hanem pontosabban kellett volna.

Nyelvi buktatók
Nyelvi buktatók
(Forrás: Wikimedia Commons / Benchill / CC BY-SA 3.0)

A kérdés azonban nem pusztán fogalmazási szempontból érdekes. Korábbi témánkhoz is kapcsolódik: minek a kifejezését teszi lehetővé, és mi az, amit ránk kényszerít az anyanyelvünk? Ebben az esetben arról van szó, hogy a magyarban a névszói szerkezetek mi mindennek a kifejezését teszik lehetővé, illetve kötelezővé.

Arról van szó, hogy a névszói szerkezetek igen gyakran az ún. leírás eszközei. (A leírás szó a nyelvészetben nem azt jelöli, amit az irodalomban, hanem körülírást, valamilyen dolog azonosítására alkalmas kifejezést.) Amikor azt mondom, hogy az a fiú, akit tavaly megbuktattam logikából, akkor leírást használok. Úgy azonosítok egy személyt, hogy használok egy főnevet (fiú) és egy vonatkozó mellékmondatot (akit tavaly megbuktattam logikából), plusz egy névelőt (a fiú). A főnév besorolja a leírt személyt egy ún. természetes osztályba (a fiúk osztályába). A vonatkozó mellékmondat nagyon árnyaltan képes hozzájárulni az azonosíthatósághoz, hiszen, mint a példa mutatja, elég sok mindent el tudunk mesélni a leírás tárgyáról. Végül a névelő azt jelöli, hogy a hallgatóságról feltételezzük-e, hogy egyértelműen azonosítani tud-e egyetlen jelölt dolgot. A határozott névelővel a példámban azt fejezem ki, hogy feltételezem: a hallgatóság hallott már arról, hogy van egy fiú, akit tavaly megbuktattam logikából. Ha ezt nem feltételezném, akkor határozatlan névelőt használnék: egy fiú, akit...

Míg a vonatkozó mellékmondattal igen gazdag tartalmakat fejezhetünk ki, pontos leírást adhatunk szinte bármiről, nehezebb a dolgunk, ha nem használunk vonatkozó mellékmondatot, hanem csak egy főnevet (esetleges módosítókkal, melléknévi jellegű kifejezésekkel). Csak igen nehézkesen, hosszú igeneves szerkezetekkel próbálhatunk a vonatkozó mellékmondatokhoz hasonló árnyalt különbségeket tenni: a tavaly általam logikából megbuktatott fiú nagyon természetellenes, nehézkes kifejezés. Ha csak egy főnevet (meg mondjuk mellékneveket) használunk a leírásunkban, akkor sokkal gördülékenyebb, egyszerűbb lesz a fogalmazásunk, viszont nagyon leszűkülnek a lehetőségeink, és ilyenkor a legvalószínűbb, hogy nem lesz egyértelmű a leírásunk.

Bukott, bukó vagy bukandó vizsgázó?
Bukott, bukó vagy bukandó vizsgázó?
(Forrás: Wikimedia Commons / fawke / CC BY-SA 2.0)

Azoknak az egyszerű, gördülékeny leírásoknak, amelyek gyakran nem egyértelműek, az egyik fő problémája az, amit a nyelvészetben a stádiumok problémájának neveznek. Arról van szó, hogy a legtöbb leírható dolog létezése során számos stádiumon megy keresztül, és a létezésének különböző stádiumaiban más és más leírásokkal azonosítható. Például az a fiú, akit tavaly megbuktattam logikából (egyébként nincs ilyen fiú), korábban a gyerek főnévvel volt leírható, még korábban akár a csecsemő is alkalmas volt a megjelölésére, később pedig inkább a férfi, pasi főnevet használnám ugyanennek az egyénnek (egy másik stádiumának) a megjelölésére. A jelen stádiumában nyilván eszembe se jutna mondjuk magzatnak vagy aggastyánnak nevezni. De más jellegű létezők esetében igenis vannak ilyen választási lehetőségeink.

A főnevekkel ugyanis nemcsak „időtlen” természetes osztályokra és létezési stádiumokra utalhatunk. Nagyon gyakoriak az olyan főnevek, amelyek a leírt dolognak valamilyen funkcióját jelölik, és ezek sem állandóak. Például ha azt mondom, hogy a portás nem engedett be, akkor nem biztos, hogy a jelenlegi portásra gondolok, arra, aki a beszéd pillanatában éppen portás, hanem valószínűbb, hogy arra, aki az esemény idejében a portás volt. A Jóska felesége kifejezés utalhat olyan személyre, aki a kimondás pillanatában házastársa Jóskának, de sokszor mondunk ilyet Jóska volt felesége helyett is, ha fontosabbnak tartjuk a köztük egyszer létezett házastársi viszonyt, mint azt, hogy közben elváltak. Nehéz pontosan megmondani, hogy meddig lehet ebben elmenni. Például Jóska menyasszonyát nem hívjuk Jóska feleségének, legfeljebb Jóska leendő feleségének, mert az nagyon félrevezető lenne. De például rendszeresen nevezünk várnak olyan épületeket, amelyeknek ma már nincs a várakra jellemző funkciójuk, egyszerűen azért, mert ez a funkció ma már általában nem is létezik, nincsenek működő várak. Ha viszont egy épületet templomként azonosítunk, azt általában akkor is megtehetjük, ha már nem templomként működik, holott léteznek működő templomok (viszont a templomfunkció nagyon szorosan hozzátartozik az épülethez, általában másképpen is néz ki a templom, mint más épületek).

Én érdekesnek találom, hogy egy egyszerű stilisztikai kérdéstől, ami a leírások többértelműségével vagy pontosságával függ össze, olyan bonyolult kérdésekhez jutottunk el, mint a létezés stádiumai és a funkcióhoz kapcsolódó elnevezések. Tulajdonképpen a szófajok jelentéstanáról van itt szó, közelebbről arról, hogy a magyarban (és a többi európai nyelvben) mit fejeznek ki a főnevek: többek között természetes fajtákat (és ezek stádiumait) meg funkciókat. Viszont nem fejeznek ki időbeliséget. Ez azt jelenti, hogy a mi főneveink nem árulják el, hogy a beszéd idejéhez képest korábbi, egyidejű, vagy későbbi időben áll fenn az illető stádium vagy funkció (hogy volt, akkori vagy leendő templomról, illetve volt, akkori vagy leendő portásról beszélünk-e). Más időviszonyok is kifejezhetők lennének, de az igeidők rendszereiben általában ezek a legfontosabb esetek.

Ne gondoljuk, hogy ez minden nyelv főneveire jellemző. Számos nyelvcsalád (és több családba tartozó térségi nyelvcsoport) van a világon, amelyekben valamilyen mértékben a főnévi alakokon toldalékként, velük egybeolvadva jelennek meg az időbeliség jelölői. Ezek olyan magyar kifejezéseknek felelnek meg, mint a volt, ex-, egykori, mostani, akkori, leendő, későbbi stb. Az is előfordul, hogy az ilyen időbeliségre utaló főnévi alakok az igékhez nagyon hasonló toldalékokat, jelöléseket viselnek, amin nem csodálkozhatunk, hiszen ezeknek a nyelvi elemeknek ugyanolyan funkciót töltenek be, mint az igealakok időre utaló elemei.

A salish igazi csemege a nyelvkedvelők számára
A salish igazi csemege a nyelvkedvelők számára
(Forrás: Fejes László)

Az időjeles főneveket használó nyelvek nagy csoportjai a niger-kongó nyelvek Afrikában, némelyik Ausztráliában beszélt bennszülött nyelv, valamint számos észak-amerikai bennszülött nyelv. A leggyakrabban idézett példák a salish és a wakash nyelvcsaládok. Ezek beszélői egymás szomszédságában, Washington államban és British Columbiában élnek (illetve a salish beszélők inkább már csak éltek, mivel a legtöbb salish nyelv gyakorlatilag már kihalt). A két nyelvcsalád között ugyanakkor nincs rokonság. Mindkettőre jellemző a nagyon sokféle mássalhangzó és a rengeteg bonyolult, sok hangzóból álló mássalhangzó-torlódás. Mindkettőben igen összetett, szinte egy-egy tagmondatot kifejező szóalakok vannak (ezt a fajta nyelvet hívják bekebelezőnek vagy poliszintetikusnak). A szóelemek mindkettőben viszonylag jó felismerhetőek a szavakon belül (vagyis a tövek és toldalékok viszonylag jól elkülönülten következnek egymás után, ahogy a magyarban is: az ilyen nyelveket agglutinálónak nevezzük).

Sokszor nagyon nehéz megítélni, hogy valóban időjeles főnevekkel állunk-e szemben. Például általában a salish nyelvekre jellemző, hogy a főnévi alakok tartalmaznak helyre utaló elemeket (például ’bent [a házban] levő’, ’a szabadban levő’ értelme lehet ilyen toldalékoknak). Ilyen elemek azok is, amelyeket a st’át’imcets nevű salish nyelvben a ’jelen levő’, illetve ’távol levő’ értelemben használnak. De a ’jelen levőnek’ egyben ’mostani’ értelmezése is van, a ’távol levőnek’ pedig ’nem mostani’. Ha tehát a ’főnök’ értelmezésű főnevet a ’távol levőt’ jelentő elemmel látjuk el, akkor jelentheti azt is, hogy ’a távol levő főnök’, vagy azt is, hogy ’a korábbi/leendő főnök’.

(Egykori?) salish totemoszlopok a vancouveri Museum of Antropology-ban
(Egykori?) salish totemoszlopok a vancouveri Museum of Antropology-ban
(Forrás: Fejes László)

Számtalan más módon is létrejöhetnek látszólagos vagy valódi főnévi időjelek. Csak még egy példa: gyakran előfordul (például ausztráliai bennszülött nyelvekben) olyan gazdag egyeztetési rendszer, amelyben a névszói szerkezeteken is rendszeresen jelölik, hogy milyen jellegű ige bővítményeiről van szó. (Ezeknek tehát a mi esetragjainkhoz hasonló a funkciójuk.) Néha az egyeztetés még az ige idejére is utal (mintha azt mondanám, hogy ’tegnap kimentem a kertbe-múltbeli’) néha pedig arra is, hogy az igében kifejezett eseményhez hogy viszonyul a bővítmény (mintha azt mondanám, hogy ’főzöm a levest-majdani’: vagyis eredménytárgyról van szó, a leves a főzés eredményeként jön létre). Ezekben az esetekben az eredetileg egyeztetést szolgáló jelek könnyen értelmezhetőek időjelként, esetleg azzá is válnak. Így a ’kert’ vagy a ’leves’ jelentésű főneveknek lesz múlt, jelen és jövő idejű alakja, amelyeket már nemcsak olyan mondatokban lehet használni, amelyekben a ragozott ige nekik megfelelő idejű vagy fajtájú.

Hosszan filozofálhatnánk arról, hogy azoknak a nyelveknek a beszélői, amelyekben a főneveknek (mellékneveknek stb.) időjelei vannak, másképpen gondolkoznak-e a világról, mint mi. Vajon kevésbé tekintik állandónak azt, hogy melyik dolog milyen természetes fajtához tartozik? Abból, amit az ilyen jelek kialakulásáról mondtam, már lehet sejteni, hogy ennek semmi alapja nincs. Teljesen természetes funkcióváltozásokról van szó, amelyek bármilyen nyelvben végbemehetnek, megmagyarázásukhoz semmiféle speciális gondolkodásmódot nem kell feltételeznünk.

Nem arról van szó, hogy ezekben a kultúrákban olyan hiedelmek élnének, hogy egy kutya bármikor át tudna alakulni valamilyen más természetes osztály (mondjuk egy gyík) tagjává. És megfordítva, ahol ilyen hiedelmek élnek, a nyelv nem feltétlenül tartalmaz időjeles főneveket. Ilyen ellenpélda például az uto-azték nyelvcsaládba tartozó yoeme nyelv: beszélői a yaqui törzs tagjai, kultúrájuk rendkívül érdekes animista hiedelmeket tartalmaz, amelybe a lények átváltozása is beletartozik, ennek ellenére még nyomokban sem léteznek náluk főnévi időjelek.

(Egykor volt) yaqui indiánok (1910–1915 között)
(Egykor volt) yaqui indiánok (1910–1915 között)
(Forrás: Wikimedia Commons / Bain News Service)

Visszatérve a magyarra: a magyarban csak körülírással jelölhetjük, hogy a leírásunk főnévi alaptagja pontosan hogyan jellemzi azt a dolgot, amelyet leírunk. A körülírás lehet bonyolultabb (vonatkozó mellékmondat: a francia kerékpáros, akit később meggyilkoltak, melléknévi igeneves szerkezet: a később meggyilkolt francia kerékpáros), de sokszor elegendő a volt, leendő stb. módosító is. Ha pedig nem zavaró a többértelműség, akkor – sok más nyelvvel szemben – magyarul használhatunk időre egyáltalán nem utaló névszói szerkezeteket is.

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
6 éve 2012. október 12. 15:54
1 Pesta

Bödőcs Tibor egyik megjegyzése jutott az eszembe: bevezették a szennyvizet... Nem véletlen, hogy a rengeteg nyelvi "hanyagságot" a humoristák is folyton a nyelvükre tűzik. :)