Még néhány szó a magyar érettségiről
Az oktatásért felelős döntéshozók a következő tanévtől inkorrekt módon, menet közben készülnek megváltoztatni a magyar nyelv és irodalom érettségi szabályait. Pedig az idei kétszintű feladatsor az érintettek többségének véleménye szerint közel volt az optimálishoz.
Sietünk leszögezni: kis túlzással a legrosszabb kétszintű feladatsor is jobb, mint az ezt megelőző „hagyományos” érettségi gyakorlata. 2005-öt megelőzően mind a tételek kiválasztása, mind azok közlése (egy arra hivatott személy olvasta be rádión vagy tévén keresztül) problematikus volt, könnyen adott lehetőséget a manipulációra, és a hétköznapi életben való boldoguláshoz szükséges kompetenciák semmilyen módon nem kerültek elő. Bár a középiskolai tanulmányokat lezárni hívatott egyetlen esszé viszonylagos szabadságot adott a javító tanár számára, egységes javítókulcs híján kevésbé volt számonkérhető az értékelés objektivitása és szakmai korrektsége. 2005, vagyis a kétszintű érettségi bevezetése óta viszont nem nagyon volt olyan év, hogy mindenki elégedett lett volna a kiadott magyar nyelv és irodalom feladatsorokkal. Hol túl nehéz volt, hol túl könnyű, időnként a feladatok megfogalmazása nem volt egyértelmű, vagy hiba csúszott a megoldókulcsba. Idén viszont kevés ponton lehet belekötni az írásbelibe, a közép és emelt szinten érettségizők egyaránt jól sikerült feladatsorokkal találták szemben magukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jó eredményért ne kellett volna megdolgozni.
Középszint
A szövegértési feladatsorhoz kapcsolódó szemelvény a tudományos ismeretterjesztés remek darabja: érdekes és informatív, ugyanakkor nem túl bonyolult, az ember szinte kedvet kap, hogy végigolvassa Moravcsik Gyula: A papiruszok világából című könyvét. A vizsgázók persze jó eséllyel ebből nem sokat érzékeltek, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy hiába minden szaktanári jótanács, a diákoknak többnyire eszük ágában sincs egyben végigolvasni, urambocsá élvezni a megadott szöveget, egyből a kérdésekhez lapoznak, és lázasan keresni kezdik a kért információkat.
Idén a jó szöveghez egyértelműen megfogalmazott, releváns kérdések kapcsolódnak. Van pár „ajándék” feladat, amelyre mechanikusan is könnyedén visszakereshető a megoldás, de a magas pontszámhoz a szöveg egészének megértésére, a logikai, tartalmi, nyelvi összefüggések átlátására van szükség. Ezúttal (szerencsére) hiányoznak az olyan feladatok, amelyek szövegértésnek álcázva általános műveltséget vagy befogadói spekulációkat várnak el – a korábbi években az ilyen ál-szövegértési feladatok heves vitákat tudtak gerjeszteni akár egy munkaközösségen belül is.
Az ördög persze mindig a javítási útmutatóban bújik meg, de idén szinte teljesen hiányoznak a beépített csapdák, összesen egy olyan feladat van, ahol a javítókulcs indokolatlanul megnehezíti, hogy a vizsgázó tartalmilag helyes válaszára pontot kapjon, az alábbi feladatnál ugyanis „nem adható pont arra a kiegészítésre, amely nem illeszkedik a mondat szerkezetébe”:
(Forrás: Kamrás Orsolya)
Ami a szövegalkotást illeti, bízvást mondhatjuk, hogy mind az érvelő esszét, mind a novellaelemzést illetően az utóbbi évek legjobb feladatait sikerült összeállítani a készítőknek. Remek szövegek (Csoóri Sándor Nomád naplójának részlete, illetve Tamási Áron Szerencsés Gyurka című novellája) szolgáltak a szövegalkotás kiindulópontjául, és a világosan megfogalmazott elemzési szempontok is minden esélyt megadtak arra, hogy színvonalas dolgozatok szülessenek. Egy olyan magyar valóságban, ahol a közbeszéd meghatározói szakadatlanul ontják a sztereotípiákkal teletűzdelt kész válaszokat, különösen üdítő egy olyan érvelési feladat, mely a kérdezés, a kétely megismerésben játszott szerepét helyezi a középpontba. Szerencsés, hogy a készítők szabad kezet adtak a hivatkozott irodalmi művek műnemét illetően, gyakorta von le ugyanis még a legjobban sikerült esszék pontjaiból is az, hogy a dolgozatíró pl. epikus mű helyett egy versre hivatkozik vagy fordítva. Pár éve még a javítókulcsnak sem sikerült elkerülnie ezt a hibát (epikus műként elfogadta Az ember tragédiáját is). Tamási Áron novellája pedig amellett, hogy nem mentes a humortól és az erotikától sem, olyan előzetes ismeretekre (népmesék) épít, amelyekkel szerencsés esetben azok a diákok is rendelkeznek, akiknek amúgy az irodalom nem tartozik a kedvenc tantárgyaik közé.
(Forrás: Fortepan/Kádas Tibor)
Az összehasonlító elemzés tárgyául választott két vers (Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez, Illyés Gyula: Bartók) is a magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei közé tartozik, Arató Lászlóval ellentétben mi azt sem tartjuk feltétlenül hibának, hogy mindkettő meglehetősen patetikus, és Illyés szövege tele van az aktuálpolitika felől is magyarázható utalásokkal. Az viszont tény, hogy egyrészt a két vers túl hosszú, másrészt az elemzés megadott szempontjai (a zene, a zeneszerző szerepe, hatása az emberek (sic!) érzelem- és gondolatvilágára) túlságosan elnagyoltak, és éppen a legizgalmasabb nincs eléggé kidomborítva: az, ahogyan a versszövegek ritmusa megjeleníti a megidézett művészek zenei világát, vagyis a két művészeti ág, zene és irodalom egymásba játszik.
Emelt szint
Az emelt szintű magyar érettségi első része idén is egy nyelvi-irodalmi műveltségi feladatsor. Ezt látva a gyakorló magyartanár egyik szeme sír, a másik nevet. Egyfelől Katona Bánk bánja az irodalomtanítás mostohagyereke: hosszú, a nyelvezete érthetetlen, sokak szerint a dramaturgiája is elhibázott. Hiába kötelező olvasmány, kevés az olyan diák, aki teljes terjedelmében végigolvassa, és még kevesebben vannak azok, akiknek a mű erényeit, nyelvezetének szépségeit is módjukban áll megtapasztalni.
Ugyanakkor viszont valahogy úgy kellene bánni a szövegekkel irodalomórán, ahogyan azt az emelt szintű feladatsor teszi: minél több szempontból megvizsgálni, szétcincálni őket, sőt nemcsak a primer szövegeket, hanem az egyes értelmezéseket is. Horribile dictu nem is biztos, hogy külön kellene választani az irodalom és a nyelvtan tanítását, az irodalmi szövegek többsége abszolút alkalmas arra, hogy a nyelv jellegzetességeit, változásait, az egyes grammatikai jelenségeket általuk vizsgáljuk.
(Forrás: Wikimedia Commons / Derzsi Elekes Andor / CC BY-SA 4.0)
Az emelt szintű érettségin a korábbi évekhez hasonlóan egy helyett három szövegalkotási feladat volt: egy műelemzés, reflektálás egy jelenségre (ez lényegében az érvelő esszével rokon) és egy gyakorlati szöveg, melynek témája nem kapcsolódik közvetlenül az irodalomhoz. Itt már nincsenek választási lehetőségek, a vizsgázónak a megadott témák mindegyikét ki kell dolgoznia. Idén egy Csáth Géza novella, A varázsló kertje volt az elemzendő szöveg. Ez könnyű olvasmánynak semmiképpen nem mondható, viszont jól kimutathatóak benne a szerző prózájának jellegzetességei, így egy felkészült vizsgázó számára valószínűleg nem okozott gondot az igényes kidolgozás. Az érvelő és a gyakorlati szövegalkotási feladatok is egyaránt fontos és aktuális témákat feszegettek, előbbi a külföldi piacokon jelenlévő magyar szerzőket és műfordításokat, utóbbi a szülőhelyükről elköltöző fiatalok kötődését, a folyamatos kapcsolattartást és tudáscserét helyezte a középpontba.
Összességében tehát elmondható, hogy magyar nyelv és irodalomból mind közép-, mind emelt szinten igényesen kidolgozott, korrekt feladatsorokat állítottak össze az arra hivatottak. A magas pontszámért ugyan keményen meg kellett dolgozni, főleg emelt szinten, de az elégséges és a közepes szint könnyedén teljesíthető volt azok számára, akinek ennél komolyabb ambícióik nincsenek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Public Domain)
A probléma azonban továbbra is az, hogy az iskolai hétköznapok nem ezekre a feladatsorokra készítenek fel. Magyartanár legyen a talpán, akinek a kerettantervben rögzített elvárások teljesítése után marad lehetősége a sikeres érettségihez (és mellesleg a felnőtt világban való boldoguláshoz) szükséges kompetenciák kialakítására, elmélyítésére. Csak ismételni tudjuk magunkat: a tananyag erőteljesen központosított tartalmi szabályozása helyett annak radikális csökkentésére és a szaktanárok minél nagyobb pedagógiai szabadságára lenne szükség. Így a magyar közoktatás nagyobb eséllyel tudna megfelelni legalább azoknak a követelményeknek, melyeket önmagával szemben támasztott.
Én pont azt értem tanári szabadság alatt, hogy minden tanár a neki megfelelő módon végezhesse a munkáját. Aki bizonytalan, és/vagy hatékonyabban tud dolgozni szorosabb elvárások mentén, az választhasson akár több részletesen kidolgozott tanmenet közül is, de ne legyen ennyire szorosan tartalmilag szabályozott kerettanterv. Szerintem elég lenne a kimeneteli oldalon megfogalmazni az elvárásokat valahogy úgy, ahogyan pl. érettségi vizsgakövetelmények teszik, az ezek megvalósításához vezető út viszont nagyon sokféle lehet(ne).
@Pierre Capretz: ezt én is sok tanárnál tapasztaltam. Nem tudják, hogy mit tanítsanak, ezért ráállnak egy jól leadható könyvre, és azt adják le évről-évre rutinszerűen, függetlenül attól, hogy jó-e vagy van-e jobb. Nem csak angolból van így, hanem minden tárgyból.
Irodalomból ott láttam anno a bajt, hogy a legtöbb tanár csak betanultatja a diákokkal a tankönyvi elemzést, de önálló elemzésre nem tanítja meg őket. Szerintem ez még most is így van.
Tökéletesen egyetértek. Egyetlen dolog kérdéses nekem: a sokat emlegetett tanári szabadság. 10 éve nem tanítottam, úgyhogy a jelenlegi helyzetet nem ismerem, de annak idején az volt a benyomásom, hogy nagyon sok a bizonytalan tanár, aki saját magát rossz tanárnak tartja, és fogalma sincs, mit kéne csinálnia. (Angol szakos vagyok, azt hiszem, ezt is hozzá kell itt tennem. A magyar lehet, hogy más.) Ha jóindulattal nézem, a kormányzati szándék a túlszabályozással akár az is lehetett, hogy nekik könnyebb legyen. Nem lenne jobb megoldás a pedagógiai szabadság helyett (próbálok finoman fogalmazni) a szabályok körültekintőbb kialakítása, és többféle jól definiált lehetőség felvázolása, amik közül esetleg választani lehet?