Lélek és nyelv
Három olyan jelenséget vizsgálunk meg Kosztolányi segítségével, amelyekben a nyelv és a lélek összekapcsolódik. Kosztolányi ugyan nem szolgál számunkra tudományos magyarázattal, de az általa naivan leírt jelenségek akár magyarázhatóak is a nyelv és a lélek tudományának, a pszicholingvisztikának a segítségével.
Nemrégiben megjelent könyvismertetésünkben utaltunk arra, hogy Pléh Csaba, amikor kötetének címéül A lélek és a nyelvet választotta, egyértelmű utalást tett Kosztolányi nyelvi ismeretterjesztő munkájára. És nem csak azért, mert Nyelv és lélek kötetcímmel lettek összegyűjtve Kosztolányi nyelvről, nyelvhasználatról, nyelvművelésről, írásról és olvasásról szóló írásai. Van ugyanis a Nyelv és lélek című kötetben egy Lélek és nyelv című írás is, amely először a Pesti Hírlap 1930. október 26-i számában jelent meg. Nyelv és lélek című sorozatunkban most ezt az írást mutatjuk be részletesebben.
A rövidke írásban Kosztolányi három, egymástól elkülönülő, nagyobb témát érint. Az írás első részében egyik kedves témájához, az idegen nyelvek tanulásához tér vissza. A második részben egy mára már kevésbé használatos szó, a papszelet kialakulását világítja meg. A harmadik és egyben befejező részben pedig a tubarózsa elnevezés által keltett asszociációkról szól. Hogy mindezeket a témákat mi köti össze? Értelmezésünk szerint az, hogy mindhárom példa a lélek és a nyelv összefüggéseire mutat rá, azaz olyan jelenségeket sorol itt Kosztolányi, amelyeknek esetében a logikus, értelmi magyarázat ellenében a nyelv „lelki” vagy „ösztönös” megnyilvánulásával találjuk magunkat szemben.
A nyelvtanulással kapcsolatban azt a tapasztalatot fogalmazza meg, hogy mikor idegen nyelven társalgunk, bármilyen jók is legyünk benne, egy idő után elkövetkezik az a pont, amikor nemhogy javulna a teljesítményünk, hanem inkább romlik.
Ha idegen nyelven társalgunk, bármennyire is otthonosak vagyunk benne, bizonyos idő, egy vagy több óra múltán, kifáradunk. Érdeklődésünk lankad, tompul: pihenni vágyunk.
Azok, akik külföldre utaznak, hogy ott egy nyelvben tökéletesítsék magukat, hasonlót tapasztalnak, magasabb fokon. […]
Számosan megerősítik ebbeli észleletemet. Azt kérdezik, hogy mi lehet a magyarázata? A tény ellentétben áll a logikával.
(99. oldal)
(Forrás: Wikipédia)
Mi lehet tehát az oka annak, hogy a nyelvtudás megreked egy szinten, sőt mintha romlana a teljesítmény? Kosztolányi szerint ilyenkor az értelem ugyan még bírná, de a lélek elfárad, és visszakívánkozik az anyanyelvhez. Az anyanyelv ugyanis az egyetlen, ami nem fárasztó a lélek számára. Így folytatja fent idézett gondolatmenetét:
De nem áll ellentétben a lélektannal. Én azt hiszem, hogy itt az ösztön és az értelem titkos párviadaláról van szó, a lélek és a szellem küzdelméről, mely az öntudat alatt folyik. […] Értelmünk elér egy magasságot, a csúcsot, ahonnan tovább nem juthat, s aztán csak lefelé ereszkedik. A lélek hirtelen ernyedése ez, a lélek honvágya az anyanyelv után, mely a nehézkedés erejével vonja őt lefelé, haza, akár Anteuszt az anyaföld, hogy tőle kapjon erőt.
(99–100. oldal)
Láthatjuk, hogy Kosztolányi ebben az írásban is abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy az anyanyelv az egyedüli és kitüntetett nyelv, amelyet nem lehet a tanult idegen nyelvekhez mérni. Semmilyen késői nyelvtanulással vagy anyanyelvi környezetben való tartózkodással nem lehet pótolni az anyanyelv tapasztalatát. Ennek köszönhető az is, hogy az idegen nyelvek használatába belefáradunk, az anyanyelvünkébe – legalábbis Kosztolányi szerint – soha.
Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz.
(100. oldal)
A lélek nyelve, az ösztön nyelve tehát Kosztolányi számára csakis az anyanyelv lehet. Az összes többi nyelvet az „értelmünkkel” tanuljuk meg. Kosztolányi naiv és hangzatos megfogalmazásában persze van igazság: a pszicholingvisztika vizsgálatai szerint az anyanyelv valóban kitüntetett szerepű. De azt egy tudós sem állítaná, hogy egyetlen anyanyelvének kell lenni minden beszélőnek. Ha valaki a nyelvelsajátítás szempontjából kritikus periódusban két nyelvet hall rendszeresen és következetesen, annak bizony két anyanyelve lesz.
(Forrás: Wikimedia Commons / Joe Mabel / GNU-FDL 1.2)
Az írás második részében a papszelet szó etimológiájával ismertet meg minket Kosztolányi. A papszelet kiváló példája annak, hogy egy átvett idegen szó hogyan illeszkedik bele a magyar nyelvbe.
Szemem láttára, fülem hallatára alakult ki tíz év alatt egy új magyar szó, a papszelet.
Följegyzem különböző állomásait, mert ez a folyamat jelképesen világít rá arra, hogyan honosodik meg egy idegen szó, hogy szerzi meg polgárjogát, nemzeti viseletét, hogy lesz teljesen a miénk, bájos félreértések, belemagyarázások sorozata folytán, melyet a tudomány népetimológiának nevez.
(100. oldal)
Kosztolányitól tehát megtudhatjuk, hogy a papszelet „a sertés hasa-alja-húsa”, eredetileg a németből került át a magyar nyelvhasználatba. A német szó Bauch-Fleck, amit a magyar nyelvűek bauchflekninek, illetve pauchflekninek neveztek. Mivel azonban a bauch, illetve pauch előtag kiejtése nehézkes, és a szónak semmi értelme, ezt a pap előtaggal kezdték helyettesíteni, így lett papflekni. Végül az „értelmetlen” és idegen flekni helyébe a magyar szelet került. Így készült a papszelet, ami tehát nem onnan kapta a nevét, hogy a papoknak valamilyen kedves eledele volna. Kosztolányi a papszelet példájával a népi etimológia működését mutatja be, amivel újból a lélek működésére hoz példát.
(Forrás: Wikimedia Commons / Aruna / CC BY-SA 2.5)
Utolsó példája pedig arra mutat rá, hogy egy-egy szó a különböző nyelvekben milyen asszociációkat kelt. A tubarózsa – Kosztolányi szerint – a magyarban a galambbal, a tubicával kapcsolódik össze, még akkor is, ha az ember tudja, hogy az összetétel előtagja ugyanarra a szóra vezethető vissza, ami tuberkulózis, azaz a gümőkór elnevezésében szerepel. Magyarul mégsem a gümőkre, hanem a galambra asszociálunk, a spanyolok azonban éppen hogy a gümőt látják ebben a névben:
Egy spanyol író a tubarózsáról elmélkedvén, azon sopánkodik, hogy nyelvükben milyen rút neve van ennek a gyönyörű virágnak.
Nem értem őt. Hiszen a tubarózsát a spanyolok is körülbelül így hívják, mint mi: tuberosá-nak. Miért volna ez csúnya név?
De aztán megértem.
Ő, a spanyol, érzi ennek a szónak a latin eredetét is, ösztönösen, nemcsak az értelmével, mint én. Vagyis nemcsak a virágot látja, hanem a gyökerét is.
Ez a szó nem jelent egyebet, mint göbös, göcsös, gümős, rokon azzal a gyászos fogalommal, melyet mi is ismerünk, a: tuberkulózis-sal. Képzeljék el, hogy mi a tubarózsát gümős-rózsá-nak hívnók.
(100. oldal)
Azt hihetnénk, hogy Kosztolányi ehelyütt már csupán spekulál, és tényleg csak a szavak által keltett megfoghatatlan asszociációkról beszél. Pléh Csaba könyve alapján azonban nem is tűnik annyira megalapozatlannak ez az elképzelés: a pszicholingvisták egy része ugyanis a mentális lexikon működését éppen így képzeli el. A tubarózsa szó feldolgozásakor valamilyen mértékben aktiválódnak a szóhoz alakilag hasonló elemek, köztük például a tuberkulózis és a tubica, azaz a galamb is. És ha a tubica közkeletűbb, és gyakoribb, mint a tuberkulózis, az megmagyarázhatja az önkéntelen asszociációt.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 99–101. oldal