Jézus élete: megszólalnak a szemtanúk
Százmilliók ünneplik világszerte karácsonykor Jézus Krisztus megszületését. De vajon valóban létezett? És ha igen, ki volt ő?
A Jézus életével kapcsolatos tudományos kutatás már a 18. században megkezdődött a szkeptikus Hermann Samuel Reimarus munkássága nyomán, ám a történeti források feltárása és értékelése a mai napig tart. Időről időre felmerül olyan álláspont, miszerint Jézus létezése és működése merő fikció, de ma már ez elszigetelt nézetnek számít. Legutóbb Richard Carrier, egy fiatal amerikai történész állt elő a „Jézus nem létezett” elmélettel, de William Lane Craig keresztény filozófus-történész egy nyilvános vitában valósággal ízekre szedte, megdönthetetlen bizonyítékokat sorakoztatva. Az igazi kérdés már nem az, hogy élt-e Jézus, hanem hogy valóban az volt-e, akinek a keresztény hagyomány tekinti?
Túl a forráskritikán
Rendelkezésre állnak „külső” források Jézus életéről: a Talmud egy megjegyzése, egy vitatható eredetiségű Josephus Flavius-töredék; említést tesz Jézusról Tacitus, ifj. Plinius és Lucianus is. Azonban legtöbbet az evangéliumok tudósítanak róla, korai hatásáról pedig az apostoli iratok, amelyek a Biblia részei a 6. század óta. Vagyis, mondhatni, maga az egyház írta, gyűjtötte és publikálta a saját létét megalapozó dokumentumokat. Ez kissé hasonlíthat napjaink tipikus történeteihez, mikor egy vállalat vagy hivatal indít belső vizsgálatot saját legitimációjával kapcsolatban, és mindent a legnagyobb rendben talál.
A keresztény elkötelezettségű kutatóknak tehát be kell ismerniük elfogultságukat kutatásuk tárgyát illetően; de akár megteszik, akár nem, számíthatnak arra, hogy ez az elfogultság csorbíthatja az állításaik hitelességét. Mindez azonban még nem indokolja, hogy elutasítsuk az állításaikat. Attól ugyanis, hogy a kutató elfogult, még nem biztos, hogy valótlanságot állít, vagy a módszere felületes és tudománytalan. Nézzük meg, milyen történetírói alapossággal vezeti be Lukács az evangéliumát:
Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pontosan utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyra becsült Teofilus, hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot.
(Lk 1,1–4; Magyar Bibliatársulat)
Az, aki „eleitől kezdve pontosan mindennek utána jár” „a kétségtelen valóságot kutatva”, bizony tudományos módszerrel dolgozik, még akkor is, ha saját előfeltevését akarja bizonyítani. Ezt mutatja az is, hogy Lukács az evangéliuma harmadik részében megejtően aprólékos „adatolással” helyezi el időben a történetet:
Tibérius császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt, Galilea negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitisz tartományának negyedes fejedelme Heródes testvére, Fülöp, Abiléné negyedes fejedelme pedig Lüszániász volt, Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A megalapozott gyanúhoz olyan adatokra lenne szükség, amelyek cáfolják a bibliai állításokat, ilyenek azonban máig nincsenek, illetve amennyiben felmerültek, nem bizonyultak kielégítőknek. A leggyakoribb érv a következő: Túl sok idő telt el az állítólagos események és azok lejegyzése között ahhoz, hogy pontosak legyenek az adatok; így amit lejegyeztek, csupán a kifejlődött legenda. Ez azonban ma már nem tűnik valószínűnek. A notáció, vagyis írásbeliség már elterjedt volt Jézus fellépésekor, a történetekben említett szemtanúk közt is számos írástudó volt. Miként a Carson-Moo kutatópáros rögzíti: a legrégebbi evangéliumot, a Márk által írottat az első század 60-as éveire datálhatjuk legbiztosabban. Ekkorra pedig legfeljebb két-három évtized telhetett el Jézus halála óta. Olyan gazdag forrásanyag áll rendelkezésre Jézus működését illetően, hogy szinte nincs olyan ókori esemény, amelyet a dokumentumok számát tekintve ennyire hitelesnek tarthatunk,beleértve például Nagy Sándor hadjáratait is. Akkor mi a probléma?
Csodák pedig... vannak?
A názáreti Jézus tevékenységét és hatását bemutató dokumentumok nem csupán bölcs tanításokról, ármányról és árulásról, politikáról és vallásról szólnak, hanem természetfeletti eseményekről, csodákról is – olyannyira, hogy ha ezeket kivesszük a történetekből, a csekély maradéknak már szinte nincs is értelme. A Lukács-prológus fentebb idézett szövege minden átmenet nélkül vált metafizikai síkra: „...szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához”. Hogyan lehet ezt tudományosnak tartani? És a szűztől születést, az angyali jelenéseket, a víz borrá változtatását, a vízen járást, a több ezres tömeg megvendégelését öt árpakenyérrel és néhány hallal, majd pedig a feltámadást?
Többnyire úgy tartjuk, hogy csodák nincsenek; vagy ha vannak is, nem a tudomány, hanem a vallás dolga foglalkozni velük. Ez azonban csak félig igaz. A klasszikus természettudomány szerint vízen járni lehetetlen, de a kvantumelmélet jócskán felforgatta a klasszikus paradigmát, és ma már nagyon sok mindent nem tartanak olyan biztosnak, mint száz évvel ezelőtt. De van egy másik zavarba ejtő tény is: ahogy Richard BauchamJézus és a szemtanúk című összefoglaló művében rámutat, a legtöbb evangéliumi leírás egybehangzó tanúvallomásokon alapszik. Nézzünk e szempontból néhány részletet:
….Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.
(1Kor 15,3–7.)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Pál úgy hivatkozik a feltámadás tanúira, hogy azokat a levél aktuális olvasói közül bárki felkereshette és kikérdezhette. Ez nagyon fura lenne, ha a szerző nem volna egészen biztos a dolgában. És nézzük, mit mond János apostol:
Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is.
Hosszan lehetne sorolni az úgynevezett „szemtanú-locusokat”; a mai keresztény apologéták szerint nem létezik olyan bíróság, amely ennyi egybehangzó tanúvallomást hiteltelennek ítélne. Különösen, ha hozzávesszük, hogy ezért a tanúskodásért az első századokban nem járt jutalom, sőt börtön, száműzetés, sok esetben kínzás vagy halálbüntetés volt a következménye. Mármost az ókori hellén kultúrában hiedelmek sokasága volt divatban; e korban vajon ki ítélt volna bárkit halálra egy jelentéktelen, hóbortos legenda miatt?
C. S. Lewis író és irodalomtörténész egy még fontosabb lélektani érvre mutatott rá: ki adná az életét egy hazugságért? Ki vállal ekkora kockázatot olyasmiért, amiről nem bizonyosodott meg kétséget kizáróan? Az apostolok nem voltak az átlagnál karakánabb emberek, Jézus elfogatása után elfutottak, elbújtak, azonban egy rövid idő múlva már halált megvető bátorsággal tanúskodtak a feltámadásáról. Hogy lehet ez? Itt már mesze nem arról van szó, hogy Jézus létezett-e vagy sem; sokkal inkább arról, hogy az volt-e, akinek mondta magát.
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY 2.0)
Hazug, bolond, vagy maga az Úr?
Jézus ugyanis nem egyszerűen azt mondta, hogy létezik Isten, hanem azt, hogy ő maga az, személyesen. Ilyesmit rajta kívül egyetlen vallásalapító sem állított. C. S. Lewis híres trilemmájával azt állítja, mindössze három logikus lehetőségünk van: Jézus hazug, bolond, vagy maga az Úr. („Liar, Lunatic or Lord.”) Ha hazudott, akkor az súlyos erkölcstelenség, amit Lewis szerint nem lehet összeegyeztetni a megváltó máig ható etikai útmutatásával és példamutató életével. Bolond sem lehetett, hiszen a tanításai tiszták, következetesek és logikailag árnyaltak. Így nem marad más lehetőség, mint elismerni, hogy ő maga az Isten. Peter Kreeft, a bostoni egyetem filozófia-tanára Lewis szisztémáját ironikusan „tetralemmává” bővítette, hozzátéve egy újabb alliterációt: „or Legend” (vagy legenda az egész). Később Lewis érvrendszere számos keresztény bírálatot is kapott, de máig tartja magát, és sokak hitvallását megalapozza – ilyen például Bono, a U2 énekese.
A názáreti Jézus kétségkívül a történelem legizgalmasabb figurája, aki mellett még senki nem tudott közömbösen elmenni. Ám valószínű, hogy a keresztényi értelemben vett hit nem tudományos viták következményeként szokott megszületni; inkább a neveltetés, a szociális és kulturális körülmények, az egyéni érzékenység összhatásaként alakul ki. Sőt, a keresztény teológia szerint a hit is Istentől származik, természetfeletti – akár karácsonyi – ajándékként.
(Forrás: Wikimedia Commons)
De ez már tényleg egy másik történet.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (53):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@bloggerman77: A héberről - arámról csak azoknak érdemes vitatkozni, akik akik tudnak (a mai) héber nyelven:
Bibliai arámi nyelv:
hu.wikipedia.org/wiki/Bibliai_ar%C3%A1mi_nyelv#cite_note-1
1. Jeremiás 10:11 - Egy mondat a héber szöveg közepén:
כִּדְנָה תֵּאמְרוּן לְהוֹם אֱלָהַיָּא דִּי שְׁמַיָּא וְאַרְקָא לָא עֲבַדוּ יֵאבַדוּ מֵאַרְעָא וּמִן תְּחוֹת שְׁמַיָּא אֵלֶּה׃
Kidná témrún ləhóm: Eláhajjá, di smajjá vəarqá lá avadú, jévadú méará úmin təchót smajjá `élle! Így szóljatok nekik:
Az istenek, akik az eget és a földet nem alkották, ki fognak veszni a földről és ezek alól az egek alól!
1. Most ezt én pontosan fordítom le az arámból, amit sose tanultam, tehát pusztán a héber tudásommal, kapásból fordítom: Ki-d’-ná = mint-ahogy-kéretik, témrún: töamrú = ti-mondják, löhóm: lahém = nekik. Eláhájjá: Elohim = (itt a nem-héber) Istenek,
Di = akik /amik (ez az egyetlen valóban arám szócska, de ma is értjük héberül): az arám d’ = héber se = akik / amik),
smájjá: samáim = az ég (egeket), vö-arká: vö-árec = és-föld(et), lá: lo = nem, avadú: avdú = dolgozták, munkálták,
jé-vadú: ja-avdú = el fognak veszni, mé-ará: mé-árec = ről-föld, ú-min: u-min = és-ről, töhot: táhat = alatt, smajjá: samáim = ég(egek), élle: éle = ez(ek).
Magyarázat: az avdú látszólag „dolgozott” is és „elveszett” is. Csakhogy a dolgozott első, rövid á-ját torokhangon, az elveszettet pedig a lágy, rövid á-val ejtjük. (Magyarban hasonló különbség van az „Át” és az „Árt” kiejtése között. A két szónak mégis van kapcsolata: a héber eved = rabszolga – tehát aki „dolgozik”, az „elveszett”.)
A bibliai arám és a héber között tehát nem nagyobb a különbség, mint pl. a vas-megyei tájszólás és a bp-iek nyelve között.
@Krizsa:
"Az arám nem más nyelv, mert a bibliai arám még annyira hasonlít a héberre, mint egy tájnyelv a pesti magyarra. Szal mégcsak nem is rokonnyelve a hébernek, hanem majdnem ugyanaz. Csak a kiejtés mászott el. Bizonyítás: az arám mássalhangzó vázai (a gyökei) ugyanazok."
**
Persze... A héber az afroázsiai nyelvek kánaánita családjába tartozik, az arámi meg egy önálló család. A héber ilyen "nyelvjárás" típusú rokonsága inkább az edómita, föníciai, moábita nyelvvel volt, de pont az arámival nem.
@Krizsa: jó, nyilván engem is azért tévesztett meg, mert az Evangéliumban leírt szöveg is lehetne egy-az-egyben héberül is.
De utánanéztem, és állítólag egy zsoltárt idéz ott, amiben az ominózus helyen egy másik ige áll, ha az eredetijét nézzük.
(Mondjuk az,h hétköznapi nyelvként az arámit használták, még nem zárja ki,h valakinek az utolsó szavai szakrális nyelven elmondott szavak legyenek. Miért ne lehetett volna ez éppen héberül... ha ráadásul értelmes, és azt is jelenti, ami odaillő. Sőt, miért ne lehetne annak a zsoltárnak több szövegváltozata is. Ekkor még a kanonizálás előtti időben járunk.)
@Kormos: Én, még új vagyok itt, de Krizsa hozzászólásait olvasva rögtön az (O)MFG WTF "gyökszavak" jutnak eszembe.
@Krizsa: (48) Na megmondom, mi veled a baj. És most légy szíves, nagyon figyelj. A számok a te pontjaidat jelölik, a betűk az én tobábbi tagolásom. A római számok a hibáid.
1.
A: b/v csak a héberben, konkrétan abban a nyelvben változó hang, a hébernek van egy ilyen tulajdonsága a begadkefat betűkkel. A magyarnak meg nincs. Tudod, a nyelveknek különböző szokásaik vannak. I. hibád: összevissza zagyválod a különböző nyelvek tulajdonságait. A magyar nem csinálja azt b g k f t h hangokkal, mint a héber.
B: "sabak-tá-ni = elhagyta-te-én. Vagyis: elhagyta-te-ni! Hűha, itt a magyar főnévi igenév eredete, ragja!" Ótvaros baromság, már ne is haragudj. A héber -ni az egyes szám első személyt (én) jelöli. A magyar -ni meg nem. A magyarban az egyes szám első személyt -m (menneM), vagy -k jelöli (megyeK). Nem ni. A ni, ahogy te is mondod a főnévi igenév "ragja" (képzője igazából, de az most mindegy is), ami a fenti "menNem" alakban is megvan, és jé, ott sem az egyes szám első személyt jelöli, hanem továbbra is a főnévi igenevet. Mennem, menned, mennie, mennünk, mennetek, menniük, ismerős? Tehát ez két különböző -ni, aminek semmi köze egymáshoz, és semmi okuk arra, hogy bármi közük legyen egymáshoz és senkinek semmi oka arra, hogy ilyesmit feltételezzen róluk. II. hibád: az égadta világon bármit összezagyválsz bármivel, ha neked úgy tetszik. A héberben a főnévi igenevet a ל képzi, ami ráadásul a szó elejére kerül, az felel meg funkcióban a magyar -ni-nek. És semmi köze hozzá.
2. A: Hogy mi külön nyelv és mi nyelvjárás, az nem nyelvészeti, hanem identitásbeli kérdés. Így a szlovák és a cseh külön nyelvnek számít, miközben a kínai egynek. A héber és az arámi külön nyelv. És rokon nyelve a hébernek, mint a norvég a svédnek vagy a horvát a szerbnek. Ha a kiejtés elmászik, az ehhez már elég. III. hibád: Azt képzeled, hogy azt csinálsz, amit akarsz.
B: Mi az, hogy tájnyelv a pesti magyarra? Már ne haragudj, de egyáltalán nem mindegy, hogy egy szegedi, egy palóc, vagy egy csángó szövegnek mérjük a pestitől való távolságát.
C: Bizonyítás: az arám mássalhangzó vázai (a gyökei) ugyanazok. - marhaság, ez nem bizonyítása semminek. IV. hibád: Fölbosszantasz.
@nudniq: Akkor miért értem én is első látásra?
1. Mert a héber savak = elment, otthagyta, sibuk = elmenés, elhagyás. B/V változó hang: sabak-tá-ni = elhagyta-te-én. Vagyis: elhagyta-te-ni! Hűha, itt a magyar főnévi igenév eredete, ragja!!
Ma már archaikus ragozás, de néhány igét még most is lehet így ragozni, pl. hoses-áni = gyanakod-én, tavá-ni = elmerül-én: persze a tavába.. pl. a munkának.
A héber azáv = el-, otthagyta. Izavón = hagyaték. Két szó is jelentheti ugyanazt? Igen, de az "azáv" a Z hang miatt valszeg fiatalabb szó.
2. Az arám nem más nyelv, mert a bibliai arám még annyira hasonlít a héberre, mint egy tájnyelv a pesti magyarra. Szal mégcsak nem is rokonnyelve a hébernek, hanem majdnem ugyanaz. Csak a kiejtés mászott el. Bizonyítás: az arám mássalhangzó vázai (a gyökei) ugyanazok.
@nudniq: hmmm. Furán kezeli a sortöréseket többnyelvű szövegnél ez a blogmotor... :)
@bloggerman77: igazad van. Héber nyelvű zsoltárt idéz, de arámiul. (Héberül אלי אלי למה עזבתני "Éli, Éli, Lá-má ázávtani" lenne. Legalábbis ezt a zsoltárt idézi.)
@nudniq:
"Az "Éli" az a birtokos jelzős formája ("Istenem"), az "Elohénu" szintén birtokosjelzős alak ("Istenünk"); Jézus természetesen azért mondja azt a kereszten,h "Éli, Éli! Lá-má sabaktáni?" Mert héberül imádkozik hozzá. Nyilván, hiszen Jézus is zsidó."
**
Annyit azért hozzá, hogy itt Jézus nem héberül kiáltott fek a kereszten, hanem arámi nyelven, mert ekkor már a hébert csak a templomi liturgiában használták, Judea nyelve az arámi és a koiné görög volt, nem véletlenül ezen a két nyelven írták az Újszövetséget is...
@Krizsa:
1. A magyar rovásírás nem a héber kiolvasási szabályok szerint működik, de meg csak nem is az arab, vagy a szír szerint, mert nem abdzsád írás. A sumér írás pedig mindig jelöli a magánhangzókat. Ha már itt tartunk, a magyar rovásírás egyébként is az arabra hasonlít jobban, mint a héberre. DE mivel nem abdzsád, nem mater lectionis jelöli a magánhangzókat, stb. A türk rovásírás a nyertes. Amúgy meg nincs probléma a magyar rovásírásos szövegek elolvasásával.
2. Kivagyiság. Pl.: "saját tudományt találtam ki, ami jobb mint a tiétek, amit nem is ismerek, mert nem is vagyok rá kíváncsi, mert eleve tudom, hogy hülyeség, mert én jobbat találtam ki."
Hol akadtunk el MI (magyarok)? A nyelvtudomány nem érdekes, hogy hol akadt el, mert az a német felsőbbkutyagumi felfogásukból indult ki 15O éve, később felforrósodott a kivagyiság, és azóta csak a szájtátogatás van.
MI magyarok ott akadtunk el, hogy a rovásírás(ok)at héberes mássalhangzó-alapú kiolvasási módszer nélkül soha senki nem fogja rendesen megfejteni. Ugyanez vonatkozik a sumérra és az etruszkra. Tehát minden valóban megfejteni áhítozónak (még nincsenek):
1. előtanulmányként, a kiolvasási rutin megszerzése céljából először héberül kell tanulnia. Elég volna alapszinten (folyamatos kiolvasás, csak nagyjából megértés).
2. Mivel NEM-SÉMI, hanem ugariti, sumér, etruszk, magyar, rovásokat kell majd megfejteniük, először ismerniük kell a gyöknyelvészet MÓDSZERTANÁT. Erről mindjárt...
3. Be kell azonosítani (amennyire lehetséges) a világ rovásírásainak mássalhangzóit, mert nem egy rovás volt, hanem alapvetően kétféle (a KM rovás plusz a barcelónai-föníciai irány), és azoknak 6-8 későbbi változata.
4. Visszatérünk a gyöknyelvészet módszertanára: nem törődsz azzal, hogy minek kell ott lenni az okos fejed szerint: ősvallási mondókáknak, tamgának, templomfeliratnak, utasításoknak, mit kell csinálni a csont-tűvel, a szerszámkászítő kézjegyének, stb. Mindezt elfelejted, semmivel nem törődsz.
A magánhangzókkal pedig egyáltalán nem, mert az ősnyelvek úgyis mind flektálók voltak, tehát ember nem tudja többé kitalálni annak a konkrét feliratnak a magánhangzóit.
A kérdés: mit jeletenek a mássalhangzó vázak a mai FINN, MAGYAR, HÉBER, tehát a 3 legjobban ismert gyöknyelvben? Mert kb. olyasmit fognak jelenteni ugaritiban is. És a sumérban is? Talán, de az már nem biztos, mert a sumér szerintem az éneklő (kínai-féle) nyelveknek az őse.
A KM-beli avar rovásban biztos, hogy kibukkannak a 3 gyöknyelv mai msshngz vázai, mert az 9O%, hogy már majdnem magyar. De 8O%, hogy pontosan a magyar nyelv volt. A szláv szavakról lerángatod a rengeteg előragot. Alattuk van a gyökszó, vagyis a "vezérszó". Ekkor visszakapod a "magyar" gyökszavakat, amik mindigis bennük voltak, mert a szlávos és a magyar nyelveknek közös az őse.
A török-rovás és a rúnaírás annyira újkoriak, hogy egyelőre hagyhatod őket a fenébe.
@hovatovabb: "én a bibliából idéztem, tórában nem tudom hogyan van leírva. ez a bibliában van, mózes ötödik könyve." Hogy te mennyire toplákagyú zsebnáci vagy. Előadod itt a bibliamájert, közbe azt se tudod, hogy a Tóra a Biblia része.:-)
@nudniq: Ez a majom fel se fogja miket írsz, kár fárasztani magad, amúgy a székely íráshoz is ilyen debil szegény, nem beszélve a történelemtudományáról. Amúgy is náci tartalomszűrővel guglizik, a cion bölcseinek jegyzőkönyvét dobja ki neki, ha rákeres ilyen témára.:)
@hovatovabb: "olcsó szolgák vagytok.
senkiházi dögök" Le kéne állnod a gyógyszerre piálásról.
@Untermensch4: "amikor szintetizálni próbálták a szofisztikusokat a dadaistákkal" van benne valami
@hovatovabb: dehogynem! Mózes ötödik könyvéből idéztél: azaz a Tórából.
Mózes öt könyve (azaz a keresztények Bibliájának az első öt könyve): maga a Tóra. Se több, se kevesebb. Úgy kezdődik héberül,h: "Brésít bárá Elohim et-haSamájim vöet-haÁrec" (Kezdetben teremté Isten a Mennyeket és a Földet. Még a szórend is ugyanez héberül.)
És, bármennyire is megdöbbentő lehet ez a számodra; de a zsidóság Elohim-nak nevezi az Istenét (és ez persze ugyanaz a szó, mint az arab "Allah" csak abban még egy névelő is van: "Al-Ilah".) Az "Éli" az a birtokos jelzős formája ("Istenem"), az "Elohénu" szintén birtokosjelzős alak ("Istenünk"); Jézus természetesen azért mondja azt a kereszten,h "Éli, Éli! Lá-má sabaktáni?" Mert héberül imádkozik hozzá. Nyilván, hiszen Jézus is zsidó.
Egy jámbor zsidó napjában százszor is kimondja,h "Elohénu" minden áldáskor és minden imában.
Méghogy lecserélték! Ne röhögtess már...
@arafuraferi: fundamentalista. minden nacionalizmust csírájában akar elfojtani és már egy népnév is kiváltja a cselekvést. mindenkit önkritikára buzdít hiszen nem felejthetjük hogy a majmoktól származunk... :) ez valami olyan filozófiai irányzat lehet amikor szintetizálni próbálták a szofisztikusokat a dadaistákkal :)
nem,
én a bibliából idéztem, tórában nem tudom hogyan van leírva. ez a bibliában van, mózes ötödik könyve.
nem ábrándítasz ki (annál inkább mint amennyire már), az Isten magyarul Isten, a koránban Allah.
lehet h nálatok ilyen zagyvaság megy. de ez nem tudás. ez hazugság, öcsém, láncravert konc.
.
a zsidók meg vagy kétszer cseréltek istent, akit imádnak, úgyhogy nem, egyáltalán nem ugyanaz.
ugyanis az ÉlőIsten neve eredetileg Éloi, Elah, Éli (mint ahogy Krisztus is nevezte).
.
mindig azt mondtam, szánalmas amikor hitetlen magyarázkodik istenről definicióként ördögszájával
a többi leprás majomnak: :)