Ismét a legnehezebb nyelvekről
A LexoPhiles megkérdezte olvasóit, melyek szerintük a legnehezebb nyelvek. De felkerülhet-e a listára olyan nyelv, melynek a szavazók szerint sem az írása, sem a kiejtése nem tartozik a legnehezebbek közé? És lehetséges-e, hogy valakik szerint egy nyelvnek az írása és a kiejtése is a legnehezebbek közé tartozik, a nyelv azonban nem?
Korábban már többször foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy melyik a világ legnehezebb nyelve: vizsgáltuk a kérdést a legkönnyebb nyelvekkel összevetve őket, jövedelmezőségükkel összefüggésben, kitértünk a magyar helyzetére, sőt, beszámoltunk a The Onion (az amerikai Hírcsárda) vonatkozó tréfájáról is. Persze minden esetben arra az eredményre kellett jutnunk, hogy már maga a kérdésfeltevés is értelmetlen: egy nyelv elsajátításának nehézségét általában az határozza meg, hogy mi az anyanyelvünk, milyen nyelveket ismerünk, illetve milyen lehetőségeink és ösztönzőink vannak a nyelv elsajátítására. A témára csupán azért térünk vissza, mert találtunk még egy forrást, mely szerint a magyar igen előkelő helyet foglal el a legnehezebb nyelvek listáján.
A listát a korábbiaktól eltérően ezúttal nem szakértők, hanem a LexoPhiles olvasói állították össze. Az eredeti listát állítólag a brit kormány megbízásából készítették, és szerte a világban diplomaták válaszoltak a kérdésekre (az nem világos, hogy csak a saját diplomatáikat kérdezték, vagy más országok diplomatáit is – forrásmegjelölés híján abban sem lehetünk biztosak, hogy valódi eredményről van szó). A listán a magyar a második helyre, a baszk mögé került, megelőzve a kínait, a lengyelt, a japánt, az oroszt, a németet, a koreait, az angolt és a szuahélit. Sajnos indoklást nem olvashatunk: a cikk csupán azt említi, hogy mindenkinek elsősorban az a nyelv nehéz, amit tanul, illetve hogy az anyanyelv erősen meghatározza, hogy melyik nyelvet könnyebb, melyiket nehezebb megtanulnunk.
(Forrás: Wikimedia Commons / Chmee2/Valtameri / GNU-FDL 1.2)
A LexoPhiles olvasóinak felmérésén három kategóriában lehetett szavazni: az általánosságban legnehezebb nyelv, melyik nyelven a legnehezebb megtanulni a helyes kiejtést, illetve melyiken a legnehezebb megtanulni helyesen írni. A magyar mindhárom listára felkerült, de érdekes módon míg a kiejtési listán csak a 9., az írásos listán a 10. helyet szerezte meg, addig az általános listán a negyedik helyet érte el.
Mindhárom listát a mandarin vezeti, és igen előkelő helyezést ért el a lengyel is: kétszer lett második, de a szavazók szerint az írása annyira azért nem bonyolult: ezen a listán az ötödik helyre került. A bronzérmet kétszer az arab nyerte el, a helyes kiejtés listáján azonban kénytelen volt maga elé engedni a franciát, melynek írását is nehéznek találták a szavazók: igaz itt csak a kilencedik helyre került – az általános listára azonban nem jutott fel.
Az arab egyébként az eredeti listán nem is szerepelt: rajta kívül három olyan nyelv is felkerült a listára, mely nem szerepelt rajta: a finn, a litván és az izlandi. Ezek közül azonban egyik sem került fel sem a legnehezebb kiejtésű, sem a legnehezebb írású nyelvek listájára. Ezzel szemben például a hindi – mely szintén nem szerepelt az eredeti listán – mind az írásos, mind a kiejtéses lista közepéig felverekedte magát, az általános listára azonban nem sikerült bekerülnie.
Az eredeti lista nyertesét, a baszkot a szavazók csak a nyolcadik legnehezebb nyelvnek találták, és a kiejtési listára is épphogy felkerült – az írását a szavazók nem sorolták a tíz legnehezebb közé. Az eredeti listán szereplő nyelvek közül a az orosz, a német és a szuahéli egyik listára sem került fel.
Az, hogy a legnehezebb nyelvek listája nincs összhangban a legnehezebb írású és legnehezebb kiejtésű nyelvek listájával, jól mutatja, hogy a nehézség mennyire nehezen mérhető. Bár a különböző listára ugyanazok szavaz(hat)tak, úgy tűnik, vannak nyelvek, melyeknek írása is kiejtése is a legnehezebbek közé tartozik, összességében mégsem nehéz – és fordítva. Persze a helyes finn kiejtés sem könnyű azoknak, akiknek az anyanyelvében nincs [ü] és [ö], vagy akiknek anyanyelvében nem különböztetik meg a hosszú és rövid magán- és mássalhangzókat. A különbség persze magyarázható: a finnek például nem különösebben nehéz sem a kiejtése, sem az írás – ám nehéz megalkotni azokat a szóalakokat, amelyeket le kellene írnunk vagy ki kellene ejtenünk. De vajon hány listát kellene még létrehoznunk, hogy pontosabb képet kapjunk? Elég egy lista a legnehezebb ragozású nyelveknek, vagy kell külön lista az igeragozásnak és a névszóragozásnak?
Persze az ilyen felmérések azért sem működhetnek, mert csak olyan nyelvek kerülhetnek a listákra, amelyeket sokan tanulnak. Ilyen szempontból meglepő, hogy kerülhetett szóba egyáltalán a finn, az izlandi, a baszk, a litván, vagy éppen a magyar. (És hogy nem szerepel például az orosz.) Persze bizonyára sok érdeklődőnek van arról is elképzelése, hogy mely nyelv tanulásába nem merne belevágni. De nem sok esélye van a listákra felkerülnie egy olyan nyelvnek, melyről a legtöbben nem is hallottak. Mondjuk a nganaszannak. Éppen ezért az elsődleges, amit az ilyen listák olvasásakor szem előtt kell tartanunk: csak játékról van szó.
Források