Iskolai többnyelvűség
A magyar gyerekeknek tehát még viszonylag könnyű dolguk van sok más embertársukhoz képest. Az más kérdés, hogy az iskola képes-e ellátni azt a feladatát, hogy segítsen nekik.
Nehéz feladat elé állít Kati nevű olvasónk, mert a kérdése nem annyira nyelvi, mint inkább társadalmi jellegű. Persze a nyelvhasználat a társadalom életében nagyon fontos szerepet játszik, ezért sok módon találkozik a nyelvhasználat a társadalmi viszonyokkal. Ezekkel a találkozási pontokkal a szociolingvisztika foglalkozik, ami nem az én szakterületem. Ennek ellenére megpróbálok legjobb tudásom szerint válaszolni a kérdésre.
Értem, hogy a gyereknek jobb akkor, amikor bekerül az iskolába, ha a saját társadalmi dialektusában beszélhet a tanítónőjével. De van nekem egy barátom, aki otthon nem az értelmiségi dialektust beszélte, az iskolában sem volt módja megtanulni, most viszont szeretné elsajátítani. Elvileg mi a véleménye erről az igényről? És gyakorlatilag, felnőttként még volna rá megoldás? Vagy mégis az iskolában, nem a legelső osztályokban, de később, meg kellett volna találnia az oktatási rendszernek annak módját, hogy a diákok megtanulhassák a „művelt köznyelvet”? Vagy ez erkölcstelenségnek, átvágásnak számít, ha ő szakítani akar a családja nyelvváltozatával?
Az elvi véleményem az, hogy össze kell hangolni a két teljesen méltányolható igényt: azt is, hogy az iskoláskorunkban ne kelljen szégyenkeznünk, ha az anyanyelvünkként elsajátított nyelvváltozatot használjuk (sőt, később sem), és azt is, hogy felnőtt korunkra magabiztosan tudjuk használni a művelt köznyelvet is.
De meg lehet-e ezt oldani a gyakorlatban, és hogyan? Hogy meg lehet, abban biztos vagyok. A Föld lakosságának legnagyobb része két- vagy többnyelvű, vagyis közel anyanyelvi szinten beszél legalább két nyelvet, és rendszeresen használja is őket. Az a kevés ember, aki olyan viszonylag homogén régióban él, mint Magyarország, ahol egyetlen nyelvvel is el lehet boldogulni, furcsállni szokta ezt, sőt, ilyen területeken élők néha azzal ámítják magukat, hogy a nyelvi egyöntetűség úgy általában elérhető és kívánatos dolog lenne. Pedig egyáltalán nem ez a szokásos és természetes állapot. Azért mondom ezt, hogy igazoljam: egyáltalán nem igényel különleges képességeket vagy különleges eljárásokat, beavatkozást, hogy valaki egynél több nyelvet magabiztosan használjon, főleg, ha fiatalon kezdi. És ugyanez igaz a többféle nyelvváltozat használatára is.
Ezért a kérdés gyakorlati részéről azt gondolom, nézzünk körül a világban, és kövessük a működőképes példákat. Például ma már az egész német nyelvterületen mindenhol elismerik a helyi nyelvváltozatokat, ugyanakkor mindenhol megtanítják az iskolában az ún. Hochdeutschot, a német köznyelvi szabványt. Ne becsüljük le ezt a teljesítményt, mert nagyon sokak számára, például az Alpok elszigetelt völgyeiben élő svájci és osztrák gyerekek számára a standard német valósággal idegen nyelvnek számít, annyira eltér a saját nyelvváltozatuktól. (Annak ellenére, hogy a Hochdeutsch inkább a déli, az Alpok környéki nyelvváltozatokból származik, mint az északi, síksági dialektusokból.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Haeferl / CC BY_SA 3.0)
Az iskolai gyakorlatban, amennyire laikusként tapasztalatom van erről, állandóan használják a helyi és a standard változatokat is. Sokszor ezt úgy oldják meg, hogy különböző pedagógusok következetesen különböző nyelvváltozatokban beszélnek a gyerekekkel, tehát az egyik mindig a helyi változatot, a másik mindig a Hochdeutschot használja. Hasonló eszközöket használnak a világ számtalan táján, ahol gondot fordítanak arra, hogy az iskolások a hivatalos nyelvet vagy nyelvváltozatot is jól beszéljék, hiszen arra nagy szükségük lesz az érvényesüléshez. Így van ez India legnagyobb részén, ahol az alsóbb osztályokban általában a helyi nyelveken folyik az oktatás, de mivel a középiskolák nagy részében már angolul, ezért kezdettől fogva használják az angol nyelvet is. És itt csak az oktatás nyelvéről beszéltem, mert a felső osztályokban még önálló tantárgyként tanulniuk kell a gyerekeknek a hindi nyelvet is, vagy más elismert államnyelvet, vagy mindkettőt.
A magyar gyerekeknek tehát még viszonylag könnyű dolguk van sok más embertársukhoz képest. Az más kérdés, hogy az iskola képes-e ellátni azt a feladatát, hogy segítsen nekik.
Mivel a környezet nem kényszeríti ki, ezért a magyarság idegennyelvtudása a béka feneke alatt van. Sokan irigylik is azokat, akiknek két vagy három anyanyelvük van.
Értelmiségi dialektus? Az elnevezések is megtévesztőek. A magyarban inkább arról van szó, hogy a választékos nyelvet megtanulja az ember, szóval inkább „szókincsfejlesztésről" van szó, nem? A németet nem ismerem, az angliai nyelvterületet felhozva példának, ott egyrészt ugyanígy a szókincsbővítés, tehát a választékos angol megtanulása miatt „kell" az iskola, másrészt aki iskolázott, annak tompulni fog az otthonról hozott lokális-regionális kiejtése is az adott iskolai vagy munkahelyi környezetben, hogy érthető legyen. Annak ellenére, hogy Britanniában hivatalosan már jó ideje nincs nyelvjárásbeli előítélet, tehát tévében, közéletben nyugodtan megnyilvánulhat valaki „tájszólásban" is -- amíg ez nem megy a közérthetőség rovására. És manapság már az amerikai mozifilmek, filmsorozatok is rendszeresen szerepeltetnek mindenféle angolt.