Genetikusan: Kertész és Mártonfi a cél mellé lőtt
A Nyesten is folytatódik a vita Kertész Ákos mondatáról, különösen pedig a „genetikusan” szó használatáról. Forog-e Wittgenstein cambridge-i sírjában? Bízhatunk-e a szótárakban? Ilyen gondolatai támadtak Kálmán Lászlónak, aki vitatja Mártonfi Attila téziseit.
Kertész Ákos szerencsétlen mondata („A magyar genetikusan alattvaló”) hozzászólás-lavinát indított el a magyar sajtóban. Bevallom, én bele se néztem a számtalan mentegető és vádoló cikkbe és hozzászólásba, mert nem akarom magam feleslegesen felbosszantani. Szerintem nincs józan ember, aki ne érezte volna szerencsétlennek Kertész Ákos megfogalmazását, ugyanakkor nincs józan ember, aki ne értette volna, hogy az író arra gondolt, amit Mártonfi Attila is megfogalmazott a Nyestben közölt írásában: a genetikusan szót nyilván úgy értelmezte – metaforikusan –, hogy 'történetileg meghatározott, generációról generációra öröklött módon', az öröklésnek a 'kulturális átörökítés, tradíció' értelmében. Csakhogy valószínűleg Orbán Viktor is ilyen metaforikusan értette, amikor a baloldal genetikus hajlamairól beszélt, és nagyon sokan voltunk, akiket taszított ez a kétértelmű, kétfenekű megfogalmazás. Engem ugyanígy taszít Kertész Ákos kétértelmű megfogalmazása, sőt, még inkább, mert tanulhatott volna abból, ami Orbán Viktor megnyilvánulását követte.
Azért nem olvastam a reakciókat, mert időfecsérelésnek gondoltam. Előre tudtam, ha körülbelül azt írják le, mint amit itt kifejtettem, akkor azért leszek bosszús, mert érdektelenek, ha meg az ellenkezőjét, akkor meg azért leszek bosszús, mert nem értik, hogy mi történt. De a Nyestben megjelent reakcióra mégis lecsaptam, mert nyelvészeti orgánumról van szó, ráadásul olyanról, ami közel áll a szívemhez. És Mártonfi Attila persze jól látja, hogyan kellett volna értelmezni Kertész Ákos szavait egy ideális világban, ahol a genetika fogalma nem szennyezett azzal a sok veszélyes hulladékkal, azzal a sok ocsmánysággal, amivel nálunk, meg azzal, ami bizonyos médiumokból minden nap ránk zúdul.
Teljesen egyetértek Mártonfinak azzal a megállapításával, hogy a kifejezések használatának jellemzéséhez elengedhetetlen a kifejezések használatának vizsgálata. Az már más kérdés, és nem is egészen tartozik ide, hogy a Carnap-féle „használati szabály” megfelelő fogalmi keret-e ehhez, és pláne más kérdés, hogy mennyire azonosíthatjuk ezt Wittgenstein kissé kriptikus, rejtjelezett gondolataival. Nekem ugyanis kétségeim vannak afelől, hogy a használat vizsgálatából „szabályokat” vonhatunk-e el, ahogy Mártonfi írja, de ismétlem, nem ezzel van itt elsősorban gondom.
A gond az, hogy Mártonfi, miután gondosan célba veszi a tudományos igazságot, a céltáblával ellenkező irányba emeli a puskáját. Ez után a megállapítás után ugyanis nyomtatott szótárakhoz fordul, feltételezve ezek szerzőiről, hogy valóban a tényleges használatok vizsgálatával jutottak el „definícióikhoz”. Valójában akkor, amikor ezek a szótárak keletkeztek, még nem létezett nagy magyar szövegkorpusz (olyan informatizált eszköz, amelyekben a tényleges használatok valamennyire dokumentálva vannak), és nem létezett internetes kereső sem (amellyel szintén át lehet valamennyire tekinteni, hogy milyen valóságos használatokat figyelhetünk meg, legalábbis az interneten megtalálható szövegekben). Ráadásul ezek a szótárak csak elszórva jellemzik valóságosan a kifejezések használatának körülményeit, ehelyett parafrázisokat (például szinonim kifejezéseket) sorolnak fel, amelyek a dolog természeténél fogva pusztán más szócikkekre való utalásként foghatók fel, és azoknál a többi szócikkeknél is csak hasonló információt találunk. Kivételesen előfordul, hogy a kifejezéssel gyakran előforduló más kifejezéseket, vagyis egy kicsit tágabb kontextust is említenek ezek a szótárak (a genetikus szó idézett „meghatározásaiban” is látunk ilyet: „∼ módszer” vagy „<módszer>”). Ez azonban igen szegényes, jelzésszerű utalás csak a tényleges használatra.
Még egy hatalmas elvi probléma van Mártonfi eljárásával: nem a vita tárgyát képező genetikusan szóval foglalkozik. Talán azért, mert úgy sejtem, a hagyományos nyelvtan szerint ez a szóalak a genetikus melléknév paradigmájába tartozik, annak „ragos” alakja, nem pedig önálló szótári tétel (vagyis az -an/-en szerintük nem „képző” ebben az esetben). Egy lyukas húszfillérnyit se érdekel, hogy így van-e, vagy nincs: a hagyományosok szofizmái végképp nem képezik itt (vagy egyáltalán bárhol) érdekes vita tárgyát. De az már mégsincs rendben, hogy ha már valaki wittgensteini-carnapi húrokat penget, akkor eltekintsen attól, hogy egy kifejezés használatának jellemzéséhez mégiscsak annak a kifejezésnek a használatát kell megvizsgálni, nem pedig egy másikét, amelyet valamiféle átkozott iskolai tankönyvek a kifejezés „tövének” vagy mijének tekintenek.
Márpedig a genetikusan szó használata, ha mondjuk egy internetes kereső segítségével utánanézünk, nem olyan, mint amilyeneket Mártonfi mindenféle szótárakból idéz. Mint már fent is sugalltam, én már abban sem hiszek komolyan, hogy az idézett szótárírók valamilyen reprezentatív vizsgálatot végeztek a genetikus szó (egy másik szó!) használatára vonatkozóan, de lehet, hogy egy-egy esetben előfordult ennek a szónak olyan használata is, amelyben a történeti stb. szavakat is lehetett volna helyette használni (legalábbis a szótárszerzők szerint). Mindenesetre én ilyet a keresőmmel nem találtam (legalábbis a genetikusan esetében). A leggyakoribb találatoknál a genetikusan kódolt, genetikusan programozott, genetikusan öröklődő összetételekben szerepelt a szó, de előfordult olyan is, hogy genetikusan szabályozható és genetikusan hízik, és mindezekben az esetekben, amennyire a szövegkörnyezetből meg lehetett ítélni, valóságos gén-alapú öröklődésre gondolt a szöveg szerzője.
Egy író persze megengedheti magának, hogy nem a leggyakoribb használathoz igazodik, sőt, az írók gyakran élnek ezzel az eszközzel. De az írói munkának az is velejárója, hogy az ilyen eszközökkel tudatosan élnek, valamilyen céllal – Kertész Ákos vagy abban tévedett, hogy nem íróként, nem tudatosan alkalmazta a genetikusan szót, vagy ő is a célt hibázta el.
Kifejtette az igazság minden részletét vagy sem? Ez aggaszt sok milliárd magyart szerte a világegyetemben. :)
@Kálmán László:
"A Nyesten is folytatódik a vita Kertész Ákos mondatáról, "
Nem, Kertész Ákosnak nem egyetlen mondatával volt/van a probléma, hanem az egész ominózus írással, amellyel a magyarokat mocskolja.
Például az a kijelentés, hogy "Ma már [...] a Holocaustért egyedül a magyar a felelős" azért is helytelen, mert a Holocaust -, amely szerintem a legszörnyűbb bűntett volt, amit valaha ember elkövetett - a nemzetiszocialista munkás (vagy röviden náci) ideológia része volt. Tehát nem köthető népekhez, nem mondhatjuk, hogy a németek, az olaszok, a magyarok, a románok, a japánok vagy bármelyik nemzet felelős lenne érte. Ez a felfogás egy idejétmúlt sztálini gondolat. A népek alá-fölérendeltségét a nemzetiszocialista ideológia hirdette, így a felelősség is szerintem azoké, akik ezen ideológia mentén hajtották végre gaztetteiket.
Mint ahogy gymakara is írta a cikkről, igényes érvelés. Mindazonáltal én a genetikusant sem és a genetikaliagot sem tudom elfogadni, mint ahogy az alattvaló és az alávaló is egyaránt sértő számomra.
Ez a cikk kicsit jobban megvilágította számomra, hogy Mártonfi Attila mit próbált jó szándékkal "elmondani".
@mindenki:
Egyetlen - részleges - mentsége Kertésznek az, hogy mindezt magyar nyelven írta.
Szerintem aki sértőnek érzi Kertész írását, az joggal érzi annak, s ezt a leghelyesebben egy bocsánat kéréssel lehetne megoldani. Csak ennyi kéne, de úgy látszik, hogy a szerző erre képtelen.
Valamint érdekesek ezek a "védőbeszédek", mert kiragadnak a szövegkörnyezetből egyetlen - és talán a legvédhetőbb - mondatot vagy szót és annak próbálják meg megmagyarázni az értelmét ahelyett, hogy a teljes szöveget néznék a maga mondanivalójával.
Végül pedig, ha valaki ilyen kijelentéseket tesz, akkor helytelen azt nézni, hogy ki írta, milyen származású, stb. A lényeg, hogy mit állított, nem az, hogy ki állította. Ha félreértésről van szó, akkor miért nem magyarázza el ő maga, hogy hogyan értette azt, amit írt?
Két szót bátorkodom a téma kedvelőinek becses figyelmébe ajánlani:
1/ epigenetikus(an)
2/ helóta
"Egy író persze megengedheti magának, hogy nem a leggyakoribb használathoz igazodik, sőt, az írók gyakran élnek ezzel az eszközzel. De az írói munkának az is velejárója, hogy az ilyen eszközökkel tudatosan élnek, valamilyen céllal – Kertész Ákos vagy abban tévedett, hogy nem íróként, nem tudatosan alkalmazta a genetikusan szót, vagy ő is a célt hibázta el."
Nem értem: nem íróként és nem tudatosan, vagy nem íróként vagy nem tudatosan. Ha tudatosan alkalmazta a leggyakoribb használatot, tehette az állítás szerint íróként?
(Azt, hogy Kertész a genetikusan szó használatakor nem a leggyakoribb használathoz igazodik, csak Mártonfi Attila állítja.
Kertész nem egy hétköznapi kommentelő, hanem egy író, éppen ezért azt feltételezni, hogy nem gondolta át azt, amit írt, badarság. Hogy nem ért volna célba? Igenis célba ért, ráadásul tökéletes a telitalálat...)
Kertész Ákos mondatáról legalább annyira értelmes dolog vitatkozni, mint ugyanennyi energiát beleölni az ismert(?) verssorról írt értekezésbe:
"Franciaország Indiával határos..."
A "genetikus" szóba belekötők másutt nyugodtan az "unszimpatikus" - és a hozzá hasonló szavakat, valamint "A záróvonalat átlépni NEM LEHET" kifejezéseket.
Az egész vita - nézetem szerint - viharkeltés egy pohár vízben, az egész másra nem jó, mint álcázott gyűlöletkeltésre.
Aki akarja, érti a mondatot.
Aki nem akarja érteni, úgysem meggyőzhető.
Aki nem érti, annak az egész vita nem mond semmit.
Úgy látszik, mégsem egészen felesleges a 18 évestől az érettségin(!) számonkérni a szövegértelmezést! (Ami mellesleg kész röhej, ha nem értette eddíg a szöveget, hogyan jutott el az érettségi vizsgáig?)
Igényes érvelés. Felőlem itt abba is lehetne hagyni.