Fiatal izraeliek a német fővárosban
A holokauszt túlélő Nirit Bialer héber nyelven köszönti hallgatóit egyórás rádióműsorában, amelyet zene, beszélgetések és interjúk színesítenek. A stúdió azonban nem szülőhelyén, Izraelben, hanem a német főváros szívében sugározza az adást. És Berlinben élő izraeliek százai hangolják rá készülékeiket.
A város, ahonnan Adolf Hitler hatmillió zsidó elpusztítását vezényelte, manapság izraeliek kicsi, de növekvő közösségét vonzza. Számukra Berlin a szabadság, a tolerancia és a „minden lehetséges” szellemiségét testesíti meg.
„Berlin valósággal mágnessé vált az izraeliek számára, mindenki ide akar költözni” – mondja az AP amerikai hírügynökségnek a 32 éves Nirit Bailer, aki három éve jegyzi a Kol Berlin, vagyis a Berlin hangja című műsorát, amely szinte intézménnyé nőtte ki magát a német fővárosban élő fiatal izraeliek szemében.
Senki sem tudja pontosan, hogy az elmúlt esztendőkben pontosan hányan települtek Berlinbe Izraelből, becslések szerint 9-15 ezer emberről lehet szó. Ez így is elenyésző ahhoz képest, amekkora 1933, vagyis Hitler hatalomra jutása előtt volt a zsidó közösség Berlinben. Akkor még 120 ezren voltak.
A fiatal izraeliek jelenléte generációs változások jelképe. Évekkel ezelőtt a zsidó állam lakói még a cionista ügy elárulásának tekintették, ha valaki elköltözött az országból, ha pedig Németországot választotta, az a lehető legrosszabb lépésnek számított. Sokan még turistaként sem tették volna be lábukat a terhes múltú német államba. Manapság azonban az Európán kívüli turisták második legnagyobb csoportját adják, csak az amerikaiak előzik meg őket. Tel-Aviv utcái nyüzsögnek a Berlin jelképének számító brandenburgi kapu képével tűzdelt turisztikai témájú hirdetésektől.
A Berlinbe érkező izraeliek dolgozni, tanulni, bulizni akarnak, hódolnak a művészeteknek, és vajmi keveset törődnek Németország náci múltjával. Diákvízummal vagy éppen turistával érkeznek, de azok lejártával sem távoznak. Az is előfordul, hogy német vagy európai származásuknak köszönhetően állampolgárságot kapnak. Sokan német partnerrel alapítanak családot, messze a Közel-Kelet feszültségeitől.
„Szeretem Izraelt, de többé nem tudnék ott élni. Olyan mint egy kis falu, és túlságosan militáns” – magyarázza Lea Fabrikant, aki fényképészetet tanul, és két éve érkezett Németországba. „Nekem elsősorban szabadságra és térre volt szükségem, ezeket itt találtam meg” – fejtegeti. A 26 éves fiatal elmeséli, hogy a kilencvenes években otthonában, Jeruzsálemben több öngyilkos merényletet is átélt. Berlinben a nyugalmat, a kiegyensúlyozott szellemiséget szereti, és azt, hogy a város diákok és művészek számára is megfizethető. Németország múltja – mint mondja – egyáltalán nincs rá hatással.
A Berlinben élő izraeliek között van azonban olyan is, akinek meg kellett vívnia saját családjának történetével. Ilyen a 36 éves Aszaf Lesem, aki idegenvezetőként dolgozik. Nagyapja gyerekként Berlin Schöneberg nevű negyedében élt, mielőtt 1938-ban emigrált. A családtagok sírjai Weissensee zsidó temetőjében domborulnak.
„A nácik 12 éven át uralták Németországot, sok német zsidó érezte úgy, hogy a nácik elrabolták tőlük hazájukat” – magyarázza Lesem. „Szép emlékeik is voltak Németországról – különösen gyerekkorukból, amikor a Balti-tengerhez jártak nyaralni, vagy Berlin Grünewald erdőjébe úszni” – részletezi. Lesem ugyan Izraelben nőtt föl, de saját bevallása szerint kicsit németnek is érzi magát, és nagyra tartja a német kultúrát. Úgy gondolja, nagyapja támogatta volna döntését, hogy a német fővárosban telepszik le.
Azok, akik hiányolják a hazai ízeket, Berlinben is megtalálják az izraeli édességeket, pékségeket és bárokat, sőt még gyermeknapközi is működik. Berlin befogadó a melegekkel, az ott élő izraeli homoszexuálisok havonta rendeznek bulit, amelynek a mesüge, vagyis a „dilis” nevet adták.
A berlini izraeli ízek egyik színfoltja a Luigi Zuckermann nevű bisztró. Tulajdonosa a 32 éves Udi Cohen, aki az Egyesült Államokat és Európa más országait is bejárta, mielőtt Németországban telepedett le. Bárja Berlin Mitte nevű központi negyedében kínál szendvicseket és salátákat, egy kis izraeli beütéssel. „Izraelben nem működött. Nem találtam munkát, de itt jól érzem magam, élvezem a város vibrálását és energiáját” – mondja.
Gál Bar-Áron, a 27 éves harsonás ugyanígy látja. A fiatalember klubokban zenél, ezzel keresi kenyerét. „Izrael egyszerűen túl kicsit. Ott nincs nagy közönsége annak a zenének, amelyet én játszom” – festi le a különbséget hazája és a német főváros között.
Berlin minden vonzó oldala ellenére előbb-utóbb felbukkan Németország múltjának ügye, különösen a németekkel folyó beszélgetésekben – vélekedik Bialer. „Lehet fárasztó, lehet felszabadító, de az biztos, hogy egy ponton beszélni fogunk a holokausztról” – mondja.
A rádiós műsorvezető azt is megjegyzi, hogy sokkal inkább tudatában van zsidó létének, mióta Berlinben él. „Izraelben nem gondolkozol azon, hogy mit jelent zsidónak lenni, mert mindenki megtartja a sabbátot és a rós hasánát. Németországban viszont hirtelen rájössz, zsidóként ki vagy. És arra is, hogy különbözöl minden körülötted lévőtől” – fejti ki.
A végén – vélekedik Bialer – az izraeliek beáramlása révén elkezdődhet annak az űrnek a betöltése, amelyet a holokauszt hagyott maga után. „Azt hiszem, valami növekszik itt: egy új berlini zsidó közösség” – zárja szavait a rádiós.
Valami nem stimmel... nálam. Ha ennyi emberrel beszélgettem, stb. s még én sem értem, miért nem beszéltek a Holocaust túlélől még (sőt elsősorban) a saját családjukban sem mindarról, amit átéltek, akkor a "nem-túlélő" hogyan érthetné meg? Azt mondták, hogy nincsenek erre szavak, meg hogy "nincs mihez hasonlítani".
Ahelyett, hogy ítélkeznék...
Előrebocsátom, hogy nekem még, 68 évesen, valóban szörnyű élményben nem volt részem... Néhány perces igazi halálfélelmeket leszámítva, amire csak kétszer volt valódi okom – további három esetben csak képzeltem. Egy mandulaműtét, 4 egészséges szülés – s egy munkahelyi balesetet láttam közelről. Ennyi az egész.
Az este megpróbáltam megérteni és most megkísérlem megmagyarázni. Miért nem beszéltek a túlélők? Azt hiszem azért, mert szégyenkeztek. Az elmesélt "képet" nem lehet többé megsemmisíteni a MÁSIK ember képzeletében.
Most akkor mondok két banális példát az én apró "szégyeneimből". Gyerekkoromban megfertőződtem gilisztával. Akárkinek meséltem azóta (jó szándékkal), hogy milyen tisztasági szabályok szükségesek a gyógyszeren kívül ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk tőle... Mert erre muszáj a gyógyszer, de az májkárosító – tehát nem szedheted többször egymásután – láttam az undort az arcukon. TŐLEM undorodtak.
Még egy példa. Egyetlen pár hetes spontán abortuszom volt. Elmeséltem valakinek, miből tudtam meg, vagyis "mi esett ki". Intett, hogy hagyjam abba. Azt nem vettem észre, hogy éppen evéshez készülődik, csak azt, hogy visszatette az ételt a hűtőbe. MIATTAM undorodott meg az ételtől.
Azt hiszem, itt lesz a magyarázat. A holocaust túlélői (tudat alatt) nem akarták, hogy a gyerekeik, unokáik örökre megundorodjanak tőlük. Mert az iszonyatok őrájuk ragadtak volna – és a memóriát nem lehet többé törölni.
Szóval nincs igazam az "elítéléssel". A holocaust borzalmainak tudati "HÁRÍTÁSOS" következményeit, úgy a nagyvilágban, mint a leszármazottaik nemzedékeiben nekünk, az "elkényeztetett" kívülállóknak kellett volna valahogyan megközelítenünk, feldolgoznunk. Bárhogyan, ahogy képesek vagyunk rá.
NEM.
Az elhúnyt izraeli férjemet, Lax Károly Jákobot – áldott legyen az emléke – Budapesten ismertem meg, majd évekkel később kimentem hozzá feleségül.
A gimnáziumban – természetesen még Budapesten, 14 éves koromban fogtam fel először, hogy miről is van szó. Apám ugyan (nem volt zsidó) mesélt valamennyit, de kb. csak annyit, hogy mindig elsírta magát, amikor hajtották őket az utcán. Aztán én már a föld alatt bújkáltam, mondta, mert nem akartam katona lenni. És akkor már kint voltak a táblák, hogy a "A katonaszökevény FELKONCOLTATIK". De én még akkor sem tudtam elképzelni, hogy bárkire is képes volnék rálőni. Ezért bújkáltam és meg is úsztam. És nem féltél? Borzalmasan féltem, Katikám.
Az osztályfőnököm Stern Teréz volt. Csak év vége felé, mikor már rövidujjú blúzban volt, vettem észre a kék számot a karján, az A betűvel. Mi ez? kérdeztem. Hazahívott a lakására és ott mondta el. Dehát EZT az osztályban is el kellene mondania egyszer, mi az, hogy véletlenül kell észrevenni? Gondolod? kérdezte. Dehát ma már más rendszer van, úgyse lesz ez többet. Akkor meg miért nem operáltatja le? mondtam most már mérgesen.
"Azt azért nem!!!"
Kaptatok "kártérítést" Németországból? kérdeztem az izraeli férjemet. "Elgázosították az édesanyámat!!! Egy fillért nem fogadnék el tőlük, akkor sem, ha anélkül éhenhalnék. S a többiek? Az én nemzedékem általában nem fogadta el – persze legtöbb túlélő azt sem tudta, hogy volt-e valamijük. S akik tudták, azok sem találtak meg többé semmiféle iratot, hogy igazolják – hiszen a legtöbb családból vagy egy, vagy egy se maradt.
Dehát kaptatok azért... "Igen, végül úgy egyezett meg a két állam, hogy a nemigénylő túlélők helyett is Izrael kap valamennyi kártérítést. De én még egy német márkájú porszívót se veszek soha. Szappant se... "
Szerinted soha ne legyen bocsánat? kérdeztem. Nézd... bocsánat nincs. A soha, az meg nem egy kategória. Én mindenesetre ellenezném, még több nemzedékig, hogy bármiféle kapcsolat legyen velük. S ez még a tisztességes németeknek is jobb. Muszáj, hogy emlékeztesse őket valami.
Mivel a legtöbb túlélő már meghalt, Németország egyre bővíti a kártérités felvevésének a lehetőségét. Nemrégiben az egyik rokonom azt javasolta (állítólag már ilyet is lehet), hogy én vegyek fel kártérítést a férjem helyett. Alaposan lehordtam. Ha a férjem megvetette ezt a lehetőséget, én pofátlankodjak bele az ő végakaratába? Szóval mostanában ne is hívjál fel, zártam le a témát.
A Berlinben szónokoló idős embert elítélem, de azoknak a fiataloknak a szüleit, nagyszüleit is, akik odamennek lakni.
Mert a túlélők nagy része soha nem nyitotta ki a száját, a saját családjában arról, hogy mit éltek át. Többször is elmagyarázták nekem (vagy 10 könyvet adtam ki ebből a témából magánosok, öregek klubja, kibucok megrendelésére,
tehát legalább 150 túlélővel személyesen is beszélgettem,
hogy egyszerűen nem bírtak beszélni róla. "Ezt emberi nyelven nem lehet elmondani sem. Meg a gyerekeink úgysem értenének belőle semmit, legyintettek. Hiszen mi nem tudjuk mihez hasonlítani és ők sem tudnák. Nincsenek hozzá szavak sem, nem érted?. Egy fél országnyi volt csak a ciángázzal megfojtott csecsemő...
Mások meg ugyanazt mondták, amit az osztályfőnököm, hogy nem is érdemes, mert ez úgysem ismétlődhet meg többé a világon. Az én férjem ugyan csak munkatáborban volt, de még ő is azt mondta, hogy "nem nagyon" tudott erről beszélni.
Ezt viszont én nem értettem és nem értem azóta sem. Hogy miért nem érezték mekkora baj, ha tudatlanul hagyják a gyerekeiket – meg az egész világot!