Értjük-e a viccet?
Vannak költők, akikről azt mondják: egész életükben ugyanazt a verset írták. Az mindenesetre tény, hogy sok művész többször, több irányból nekifut egy-egy téma feldolgozásának. De van-e ilyen a publicisztikában? Uj Péter két írását vizsgáltuk meg.
Viccesnek lenni jó. A humor segítségével sokszor könnyen és szórakoztatóan rámutathatunk arra, amit komoly magyarázattal csak hosszasan, bonyolultan, netán unalmasan tehetnénk meg. Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön az olvasónak észre kell vennie, hogy viccről van szó.
Nemrégiben Uj Péter a 444-en publikálta Ki parancsol megálljt a kocogóknak? című írását. A cikk felütésében azt olvashatjuk, hogy a Margitszigetet ellepő kocogókról, „illetve az általuk okozott korántsem kellemes problémakörről” lesz szó. Az első bekezdésig még joggal vehetjük komolyan a cikket akkor is, ha nem értünk egyet azzal, hogy a margitszigeti kocogók bármiféle problémát okozhatnak. A következő bekezdésekben azonban Uj már azon nosztalgiázik, hogy „A Margitsziget [...] valaha a főváros toronymagasan legkellemesebb helye volt”, ahol úriemberek és dámák beszélgettek a magas műveltség körébe tartalmazó témákról – egészen addig, míg „Kun »Kohn« Béla, aki külvárosi proletárgyerekek barbár hordáit eresztette rá a Műveltség, Finomság és Intelligencia valaha volt szigetére”. Ez az a pont, ahol már az Uj Péter munkásságát vagy a 444 oldalain tükröződő világnézetet nem ismerőknek is erősen gyanakodniuk kellene, hogy a cikk szövege nem szó szerint értendő.
A szöveget a továbbiakban is a zsákból újra és újra előbukkanó szög jellemzi. Olyan véleményekkel ugyanis egyébként is találkozhatunk, hogy a kocogás csak „kritikátlan Amerika-majmolás”, vagy hogy akár „összeegyeztethetetlen a magyarság nemzeti karakterével”, de azt már aligha vehetjük komolyan, hogy „Hát hova jutottak volna Árpádék tornacipőben, idétlen csillogó gatyákban?”.
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Navy)
Azon sem lepődünk meg (még ha nem is értünk vele egyet), ha valaki szerint a szigeti amatőr kocogók nem nyújtanak esztétikus látványt, sőt, látványuk kifejezetten zavaró. Ott azonban ismét erősen gyanakodni kell, amikor Uj Péter „tudományosan sosem bizonyított tévhitnek” nevezi, hogy „a kocogás segít az egészséges életmód megőrzésében”. (Figyelem! Még véletlenül sem az egészség megőrzésében!) Ha valaki még mindig bizonytalan, mennyire vegye komolyan a szöveget, még további segítséget is kap:
A testmozgás egészségessége olyan „tudományos” babona, mint a védőoltások vagy a darwinizmus.
De érdemes értelmezni a következő bekezdést is, melyben Uj úgy hivatkozik a tudósok eredményeire, hogy előbb megkérdőjelezi hitelességüket:
És azt például nem szokták tudományosan kimutatni a nyugati média által pénzelt tudósok, hogy vajh az agyra milyen hatással van részben az állandó rázkódás, részben a fizikai megerőltetés miatt fölszabaduló kábítószerhatású hatású hormon, az endorfin, amely a legsúlyosabban káros drogokkal, az ópiátokkal mutat rokonságot számos jellemzőjében.
Aligha hihetjük komolyan, hogy a cikk végén U. P. visszasírja a békés polgárokat fényes nappal vegzáló rendőröket.
Ez már aztán túlzás!
A cikk tehát tele van olyan nyilvánvaló túlzásokkal, melyek arra figyelmeztetnek, hogy a szövege semmiképpen nem szó szerint értendő. Éppen ellenkezőleg: egyfajta paródia, kifigurázása annak a gondolkodásmódnak, amit felszínesen követni látszik. Jó esetben már középiskolás diákként találkozhat az ember Jonathan Swift Egy szerény javaslat című írásával (ahol tanítják, ott általában nagy siker). Ebben az írásában Swift az írországi szegénység problémájának megoldásaként azt javasolja, hogy az ír anyák egyéves korukban adják el csecsemőiket élelmiszerként. Még ha feltételeznénk is, hogy valaki komolyan előáll egy ilyen embertelen javaslattal, a komolytalanságot jelzik a szövegben található ellentmondások:
Elejét veszi a terhesség-megszakításoknak, és a csecsemőgyilkosságnak. Az édesanyák ama szörnyű szokásának, hogy a nem kívánt gyermeket vízbe fojtják, mint faluhelyen egy alom kölyökkutyát, vagy sorsára hagyják a csecsemőt újságpapírba csomagolva az útszélen. [...] Van humánusabb megoldás!
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles Jervas)
Gyanús lehet az arra vonatkozó számítgatás, hogy egy gyermekből hány fő étkezése oldható meg :
Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.
Vagy éppen az, hogy mikor lesz „szezonja”:
A gyermekhús egész évben kapható lesz, de leginkább április közepén, gondolom mindenképpen húsvétkor lesz a legnagyobb keletje. [...] a római katolikus országokban kilenc hónappal a nagyböjt után sokallta több gyerek jön a világra, mint bármely más időszakban, mivel a halétel nagyban elősegíti a nemzési hajlamot.. Ezért tehát a mindenkori böjthöz egy évet számítva a piacok zsúfoltabbak lesznek, mint rendesen, hiszen országunkban legalább háromszor annyi katolikus gyermek van, mint más hitű.
Nem is szólva a járulékos előnyökről:
Ezzel a módszerrel – minő öröm – apadni fog katolikusaink száma.
Természetesen mind Uj, mind Swift szövegével kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miként is értelmezendő, ha nem szó szerint. Az ilyesfajta ironikus megfogalmazásoknak azonban törvényszerűen nincs egyértelmű mondanivalójuk, hiszen leginkább más szövegektől függenek: azoktól, amelyeket az író olvasott, illetve amiket ki szeretne figurázni – illetve azoktól, amelyeket az olvasó ismer, és amelyekre a paródiában ráismer. (A két szövegcsoport nem feltétlenül fedi egymást.)
Swift esetében nyilván azon közgazdasági szövegek paródiájáról van szó, melyek az embereket egyszerű termelőeszközökként kezelik. Uj Péter esetében pedig nyilván a sajtóban megjelenő azon vélemények paródiáiról, melyek véletlenszerűen pécéznek ki bizonyos jelenségeket, és válogatás nélkül hordanak össze minden „érvet”, mely a jelenség ellen felhozható. Ezek a látszólag objektív érvek azonban teljesen szubjektívek, a szerző ízlése alapján minősít valamit tudományosnak vagy áltudományosnak. E szövegtípus jellemzője, hogy a nem tetsző jelenségek mögé minden alap nélkül is más nem tetsző jelenségeket vetít (Amerika-majmolás, „a nyugati média által pénzelt”).
(Forrás: Wikimedia Commons)
Érdekes módon azonban a sok-sok figyelmeztetés ellenére volt, aki a cikket komolyan vette (akárcsak Swift írása esetében). Mivel feltételezhető, hogy ez sokszor a cikk felületes olvasásából (és el nem olvasásából ered), ezúttal nem fogunk félrecsúszott reakciókat linkelni – akit nagyon érdekel, találhat ilyet a cikkhez fűzött kommentek között is. Ami számunkra sokkal érdekesebb, az az, hogy vajon mi is beleszaladtunk-e (majdnem) a késbe egy másik Uj Péter-cikk kapcsán.
Mekkora túlzás jelzi az iróniát?
Alig egy hónappal korábban ugyanis Uj Péter a Népszabadságban Enyhül címen jelentetett meg véleménycikket. Ebben a meteorológusok által használt enyhül(és) kifejezést kárhoztatta, főként arra az érvre támaszkodva, hogy a kifejezésről gyakran nem dönthető el, hogy hűlést vagy melegedést jelent-e. (Ami egyébként, könnyen belátható, nem igaz.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Keith Edkins / CC BY-SA 2.0)
A cikk többször hangsúlyozta, hogy Uj Péter nyelvileg toleránsnak tartja magát, csak ezt a jelenséget gondolja tűrhetetlennek. (Ez az érvelés nem tudott minket nem emlékeztetni a „vannak zsidó barátaim, de...”, „nem állítom, hogy minden cigány lop, de...”, „nincs bajom a melegekkel, de...” jellegű érvelésre.) Mi több, a szöveg tele volt olyan megoldásokkal, melyek láttán egy vérbeli nyelvművelőnek felállna a hátán a szőr – kezdve az idegen (latin és angol) elemekkel a vulgáris szóhasználaton („baszkikám”, „szopattok?”) és népies-nyelvjárási formákon (jövöl, csinyálna) át az unortodox szóképzésig (leggrétsybb lászlói, nyelvice).
A szöveget önmagában nézve egyáltalán nem egyértelmű, hogy viccről van szó. Az „én ugyan nem vagyok előítéletes, de...” fordulat annyira általánossá vált, hogy nem lep meg minket, ha olyanok is használják, akiknek egyébként tisztában kell lenniük azzal, hogy mekkora képmutatás. Más környezetben felismerik, de saját előítéleteik alátámasztására szívesen használják. (Ráadásul tudjuk, hogy míg a rasszista vagy homofób megnyilvánulások már cikinek számítanak, addig a mások nyelvhasználatát kipellengérező lingvicista vélemények „jobb társaságban” is elfogadottak.) Másfelől a cikk nyelvhasználata egyébként is jellemző a magyar sajtó egy részére, Uj Pétertől egyébként sem idegen, ráadásul ebben az esetben még alá is támaszthatná azt az érvelést, hogy a szerző „egyébként” nyelvileg toleráns. Ezért aztán a stílusbeli túlzások alapján nem kell arra gondolnunk, hogy iróniáról van szó.
(Forrás: Wikimedia Commons / USCGAUX)
A margitszigeti futókkal kapcsolatos cikket ismerve már nem kételkedhetünk abban, hogy Uj Péter az enyhül(és)ről szóló cikket sem gondolta komolyan. Ez azonban elgondolkodtatott minket arról, hogy mekkorának kell lennie a túlzásnak ahhoz, hogy egyértelművé váljon az irónia. Kétségtelen, hogy a válasz nem csupán magától a szövegtől függ, hanem attól is, hogy mit feltételezünk az írójáról vagy arról a környezetről, amelyben a szöveg megjelenik. Sőt, attól is, milyen hasonló, ám komolynak szánt szövegekkel találkoztunk már: minél abszurdabb állításokkal szembesültünk komoly felvetésként, annál kevésbé leszünk érzékenyek a viccesnek szánt abszurditásokra.
Nyilvánvaló, hogy voltak, akik az újabb cikket is komolyan vették, és úgy sejtjük, kevesen voltak, akik a korábbi cikkben felismerték az iróniát. Mi több, sokan lehettek, akiket a cikk meggyőzött arról, hogy baj van az enyhüllel. Az iróniában mindig ott rejlik a veszély, hogy lesznek, akik komolyan veszik.
Ez a cikk is vicc, ugye? Nagyon meta.