Egyet (se) előre, kettőt (viszont) hátra
Elkészültek a közoktatást szabályozó új törvények, az azonban nem világos, mi lesz a szakképzés sorsa. Van remény arra, hogy valami megváltozzon a mostoha helyzetben levő intézményeknél? Vagy marad a totális horror?
Hajdanában egy kiváló asztalosmester apuka a fiával érkezett a fogadóórára. Mikor kiderült, hogy a gyerek stabil közepes eredményre számíthat félévkor, az apa rövid hallgatás után így szólt: „Fiam, ha így folytatod, kénytelen leszek – szégyenszemre – gimnáziumba adni!”. Előfordulhatna hasonló helyzet napjainkban?
A minden néha semmi
Ha az aktuális problémákból indulunk ki, a közoktatás egészéről beszélni legalább annyira felesleges, mint a gazdaság hosszú távú céljairól. Ha megkérdeznénk közgazdászokat, munkaerő-piaci szakértőket vagy oktatáspolitikusokat, hogy véleményük szerint milyen szakmákra lesz szüksége a gazdaságnak három év múlva, nagy valószínűséggel nem tudnának konkrét választ adni. Amit azonban tudni lehet: hogy akárhány év múlva is igen nagy igény mutatkozik majd a gazdaság részéről az olvasni-írni-számolni és önállóan tanulni tudó, gondolkodásra és együttműködésre képes, kreatív munkaerőre.
Éppen ezért azokról a fiatalokról érdemes és szükséges gondolkodnunk, akik az elmúlt évtizedekben perifériára szorultak, akikkel „mindig csak a baj volt/van”. Ők pedig a szakiskolások. Azok a gyerekek, akiket elvben mindenki szeret (magyarán: sajnál), s akikre oly nagy hangsúlyt fektet a törvénykezés is. Ők azok, akik nagy eséllyel végzik el úgy az általános iskolát, hogy alapképességeik – ahogy mondani szokás – „konvergálnak a nullához”.
(Forrás: Wikimedia Commons / Lewis Hine)
Horrorra akadva
Mindezekből következik a nagyon egyszerű definíció, amely szerint „a szakiskola egy olyan intézménytípus, amely továbbtanulási lehetőséget biztosít azoknak a tanulóknak, akiknek képességei konvergálnak a nullához, valamint akiket az általános iskola nem tud felkészíteni a középiskolai felvételi követelményekre”. És itt be is fejezhetnénk a szakiskoláról szóló merengést: lemondhatunk róluk... De mit ér egy cikk horror nélkül? Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy a továbbiakban csak erős idegzetű kedves olvasóink maradjanak velünk, kizárólag felnőtt felügyeletével!
Mi az a tanulószerződés?
Tanulószerződés az iskolai rendszerű szakképzésben köthető a nappali tagozaton tanuló, első évfolyamos szakiskolai diákkal. A szerződést olyan szervezet kötheti, amely hivatalosan gyakorlati képzést szervezhet a tanulók számára.
A tanulószerződés tartalmazza a gyakorlati képzést szervező szervezet, a tanuló, illetve a szakmai elméleti képzést nyújtó szakképző iskola adatait. Szerepel benne a szakképesítés megnevezése és a képzési idő, a gyakorlati képzés helye, a tanuló gyakorlati képzéséért felelős személy neve, a tanulót megillető pénzbeli juttatás összege, valamint a tanulói juttatás emelésének, csökkentésének egységes feltételei és szempontrendszere.
A tanulószerződés meghatározza a gyakorlati képzést nyújtó szervezet vállalásait és a tanuló kötelezettségeit.
A tanulószerződést, annak módosítását és felmondását írásba kell foglalni. A tanulószerződés tartalmát a felek csak közös megegyezéssel vagy egyezséggel módosíthatják.
Vizsgáljuk meg a szakiskolák problémáját konkrétabban. A szakiskolába járó tanulók – képességeiktől függetlenül – csak a számukra kijelölt szakképesítésekhez juthatnak, ami sérti a szabad szakmaválasztás jogát. A kilencedik évfolyamon nem köthetnek úgynevezett tanulószerződést, tehát kötelesek az iskolai tanműhelyben végezni a gyakorlatot. Később a gazdálkodó szervezeteknél a képzőhelyeken sokszor olyan munkát végeztetnek velük, aminek semmi köze az iskolai szakmai elméleti képzéshez. („Béluskám, gyerekem, söpörj fel gyorsan, aztán hozzál egy kis kolbászt a lacikonyhástól!”) A nyári szünetben szakmai gyakorlaton folytatják áldásos tevékenységüket, míg gimnáziumba járó társaik nyaralnak. Ugye, hogy nem kaptunk kedvet ahhoz, hogy gyerekünket szakiskolába írassuk?
Új utakon
No, de nem keseredhetünk el minden apróság miatt. Végül is megszületett a három legfontosabb oktatáspolitikai rendelkezés: a Nemzeti alaptanterv (Nat), a szakképzési (Sztv.) és a köznevelési törvény (Knt.), biztosítva a szakiskolások számára a stabilitást. De azt látjuk, hogy valójában újra csak számkivetettek lettek.
Az eddigi rendszerben négy éves volt a szakiskolai képzés. Két évig közismereti, majd további két évig szakmai tárgyakat tanultak a diákok ebben az iskolatípusban.
A szakiskolai képzésben – a szakképzési és a köznevelési törvény értelmében – a továbbiakban három szakképzési évfolyam működik, amely mind a közismereti, mind a szakmai elméleti és gyakorlati oktatást is magába foglalja. Tehát az újfajta szakiskolai képzésben a szakmai képzés és a közismereti képzés párhuzamosan zajlik.
Az új Nat szerint – amely az egész közoktatásra vonatkozik – a szakiskolában az iskolai alapműveltség megerősítése folyik. Ugyanakkor a gazdaság – a szakképzés igényeihez is igazodva, elősegíti a sikeres pályaválasztást, valamint a társadalmi különbségekből adódó hátrányok leküzdését. Mindezt pedig egyedi foglalkozást igénylő, egyedi szükségletekhez igazodó tanulásszervezési módszerekkel éri el. – Idáig mennek az alapvető dokumentumok, törvények.
Ezzel meg is oldódott minden problémánk! Végre egyértelművé vált, hogy a szakiskolába járó gyerekekkel nem az a célunk, hogy mielőbb szakmához jussanak, hogy jó szakmunkások legyenek, hanem az, hogy elősegítsük számukra a pályaválasztást, illetve megerősítsük az általános iskolában meg nem szerzett alapműveltségüket. Nem kívánunk ünneprontók lenni, de hiába keressük a különböző dokumentumokban, nem lelünk rá, hogy mikor, s hogyan juthatnak szakképesítéshez ezek a gyerekek.
Mindenesetre a négyéves képzés három évre való csökkentése, illetve a tankötelezettség idejének leszállítása nem tűnik garanciának. A matematika ravasz tudomány. Tudjuk, hogy 1+1=2, de egy esküvői meghívón elfogadjuk, hogy 1+1=1. Olyan azonban nem igen fordul elő, hogy 0+0=2, vagy 0x0=1.
(Forrás: Wikimedia Commons / CanonLawJunkie)
Az SZFP azt a célt tűzte maga elé, hogy visszaállítsa a szakképzés, a szakiskola tekintélyét. A rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legsikeresebb szakképzési programja volt. Leghasznosabb elemei: az eszközbeszerzések; a külföldi tanulmányutak és nyelvi képzések; a projektalapú tanítás bevezetése; a szakiskolai közismereti oktatás és szakmai alapozás korszerűsítése. Ezt a folyamatot a mérés-értékelés projekt, majd a fejlesztési terület évente ismétlődő és lassan rutinná váló mérései is segítették. A program ideje alatt a 9-10. évfolyamok épültek ki a legszilárdabban, mivel a felmenő rendszernek köszönhetően itt már a kialakuló gyakorlat is erősítette (és biztosította) az eredményességet. Komoly siker volt a hátrányos helyzetűek reintegrációja, illetve az önfejlesztési és minőségbiztosítási program is.
Végezetül pedig a pedagógusok is megnyugodhatnak, ugyanis nincs szükségük másra, mint ide-oda igazodó tanulásszervezési módszerekre. Csakhogy itt is adódik egy baki. Az új rendelkezések semmisnek tekintik a 2003 és 2009 között zajló Szakiskolai fejlesztési program (SzFP; erről lásd keretes anyagunkat) két szakaszát, valamint a Nemzeti fejlesztési terv I-et, melyek keretében – többek között – megtörtént a szakiskolai pedagógusok jó részének módszertani felkészítése.
A Nat és a szakképzésről szóló 2011. évi CLXXXVII törvény azt is előírja, hogy a szakiskolák számára a szakiskolai kerettantervek az irányadók, amelyek a kötelező tanórai foglalkozások időkeretének legalább harminchárom százalékát a Nat követelményeinek megvalósítására fordítják. A kerettantervek egyrészt a Nat kiemelt fejlesztési területeire, nevelési céljaira épülnek, másrészt a szakiskola közismereti és szakmai tárgyainak együttesét figyelembe véve érvényesítik a műveltségterületek alapelveit, céljait és fejlesztési követelményeit.
S mindezeket hogy kívánja elérni? Részben az általános iskolai nevelés-oktatás színvonalának jelentős javításával, részben pedig a tankötelezettség tizenhatodik életévre való csökkentésével.
Kinek szólnak a törvények?
A törvények és a Nat is pongyolán fogalmaz. Azt mondják: az általános iskolai nevelés-oktatás színvonalát jelentős mértékben javítják, de azt nem említik, hogy hogyan. Azt sem, mit értenek ezen. Műveltségterületekre hivatkoznak. Ez azt jelenti, hogy a szakiskolás diákoknak ugyanúgy minden tantárgyuk meglesz, mint gimnáziumi kortársaiknak. Azzal az aprócska különbséggel, hogy nekik a Nat-követelményeknek csak 33 százalékát kell elsajátítaniuk. S vajon ki dönti el, hogy melyik ez a 33 százalék? Természetesen majd a kerettanterv szerzője, aki nem ismeri, és nem is ismerheti a célközönséget, a diákokat. Viszont van világnézete, kedvence, jó vagy rossz ízlése, s ne adj’ isten, pártállása is, amely segíti majd a munkában. S ezzel tovább élteti a pedagógusokban azt a hamis képzetet, hogy munkájukat a kerettantervek és a tankönyvek irányítják.
S ha mégsem sikerül a szakiskolás gyerek sikeres pályaválasztását elősegíteni, de még a hátránykompenzálás sem, akkor 16 éves korára kikerül az iskolarendszerből. A „ki” azonban nem tudjuk hol lesz, de elég valószínű, hogy nem a munkaerőpiacon.
Források
2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről