Egy – hazájától elszakított – polgár vallomásai
A bécsi döntések irodalmi megjelenítésével kapcsolatos sorozatunkban eddig Wass Albert, Doru Munteanu és Márai Sándor írásai alapján vizsgáltuk az 1940-es második bécsi döntés körülményeit és fogadtatását. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, miként írt az 1938. november 2-i első bécsi döntést megelőző kérdésekről Márai Sándor. Írásunk az évforduló kapcsán jelenik meg.
A Helikon Kiadó 2004-ben Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása címmel jelentetett meg egy kis kötetet Márai Sándor cikkeiből, melyek 1937 és 1942 között jelentek meg, s melyek az első és második bécsi döntések témája köré szervezhetőek. Sorozatunk előző részében már találkozhattunk Márai azon írásaival, melyek a második bécsi döntés után Erdélybe tett utazásairól szólnak; az alábbiakban az 1938-as első bécsi döntéshez köthető írásaiból szemezgetünk: a döntést megelőző időszak cikkei közül válogatva.
(Forrás: Wikimedia Commons / Vince)
„Új Szellem”
1937. július 14-én megjelent írásában, melynek címe „Új Szellem”, Márai Sándor egy néhány hónappal azelőtt Prágában megjelent hasonló című magyar irodalmi folyóirat kapcsán töpreng a kisebbségi magyar létről.
Az új magyar kisebbségi értelmiség tudja, hogy az a hosszú állóharc, amely végzete és sorsa, elsősorban értelem és idegek kérdése. Kíváncsiságuk gyakorlati: egyszerre ügyelnek Európába és haza, Magyarországba. Nem várnak csodákat nagyhatalmaktól, nem kötik sorsuk szekerét idegen tengelyekhez. Magyarok akarnak maradni, művelt és európai magyarok, magyarok akarnak maradni, minden becsvágyukkal, érzelmükkel és életlehetőségükkel, a földön, ahol születtek. Társadalmi eszményüket nem kölcsönzik a németektől, de az angoloktól és a franciáktól sem. Demokratizmusuk egészséges, humanista és polgári. Figyelmüket az északi kis népek társadalmi berendezkedésére szegezik, innen remélnek példát és biztatást: a dán, a finn, a norvég kisebbségi mozgalmakat tanulmányozzák, s az északi, merkantil és urbánus kisebbségek sorsából iparkodnak tanulni a jövőre. E példák egészségesek, ábrándmentesek.
(32–33. oldal)
A kassai születésű Márai a határon túli kisebbségi magyar értelmiségi lét leírása mellett nagyon érdekes adalékokkal szolgál a hazai, Trianon utáni Magyarország és a határokon túlra került magyarság összehasonlításával kapcsolatban is.
(Forrás: Wikimedia Commons / NordNordWest / CC BY-SA 3.0)
A polgári Magyarország eszménye
Márai 1937. december 22-i Patríciusok című írásában ezeket a sorokat olvashatjuk:
A kormányzói beszédnek az a szakasza, mely a középosztály fiait a gyakorlati pályákra figyelmezteti, különösen visszhangzik minden felvidéki és erdélyi emberben. Mind azt hisszük, akik onnan érkeztünk, hogy a magyar élet egyik legfontosabb feladata lenne megteremteni azt az új patríciusságot, mely a szó felvidéki és erdélyi értelmében a trianoni Magyarországon fájdalmasan hiányzik. Most ne nézzük Budapestet, ahol néhány régi iparos és kereskedő-dinasztia megőrizte családjában a hagyományokat; de a magyar vidéken, különösen a Duna-Tisza között, történelmi okokból nem alakult ki az a középosztálybeli, polgári nemesség, melyet Nyugaton patríciusnak neveznek.
(34. oldal)
Márai azt is leírja, ki a patrícius, a polgár:
Először is, olyan ember, akinek gyökere van: egy nemzet hagyományaiban, mestersége talajában, egy osztály becses emlékeiben. [...] A patrícius volt az, aki a maga várszerű városából egész országrészekre sugárzott ki népszerű kultúrát. [...] Sok minden másképp alakult volna az elmúlt húsz esztendőben Magyarországon, ha éppen ez a társadalmi réteg részt vehet munkában és politikában, gyümölcsöztetheti összeköttetéseit és tapasztalatait. Budapest polgárságának legértékesebb rétegét az elszakított területek patríciussága küldte fel békeidőben a fővárosba. A patrícius az a fajta ember, akinek van a jelszavakkal szemben ellenálló ereje. Felső és alsó szintek között ő tartja a nemzet társadalmi életének egyensúlyát. Nem ismeri a hivatalnok függőségét, nem kenyere az alkalmi vállalkozás mohó nyeresége, függetlenül belső életformájában, a társadalmi ranglétrán nem akar se följebb, se lejjebb jutni. Nagy szerepe volt a magyarság életében; nagy feladata lenne egy új patríciusságnak a jövő Magyarországon.
(36–37. oldal)
Márai szemében – úgy tűnik – a trianoni határok nem pusztán terület és lakosság, hanem egy társadalom szerves életének fejlődését vágták ketté. A trianoni Magyarországot megfosztották polgárságától. De hogy lehetne a megcsonkított anyaország és az elszakított polgárság közti szálakat újra kötni?
(Forrás: Wikimedia Commons)
„A magyar lélek útja”
Márai egy 1938. augusztus 7-i írásában, A magyar lélek útja címűben így ír:
Bajcsy-Zsilinszky Endre, kinek mindig jóhiszemű és lelkes véleményét érdeklődéssel és jó szándékkal hallgatja meg az is, aki nem osztja mindenben politikai vélekedését, egyik minapi cikkében követelte, hogy állítsanak fel végre Collegium Hungaricumot Párizsban is. A kitűnő cikkíró szerint igazán ideje annak, hogy a magyar közvélemény különválassza a franciákról vallott politikai meggyőződését kulturális meggyőződésétől. Bizonyos, hogy a magyar kultúrát erős szálak kötözték a múltban és kötözik ma is a francia szellemiséghez. Trianon csaknem kettévágta e szálakat; a magyar társadalom a franciákban látta Trianon egyik előidézőjét, a mérges és vad Clemenceau-ban látta a békeszerződések szellemének megtestesülését. Húsz éve, hogy a magyar közvélemény elfordult lélekben a francia lélektől.
(47. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Petr Berka (Petrberka))
A Collegium Hungaricumok az 1920-as években a magyar kormány által, Klebelsberg Kunó ösztönzésére – Bécsben, Berlinben, Rómában – létesített kulturális intézmények, melyek a magyar ösztöndíjasok számára biztosították a tanuláshoz és a kutatáshoz szükséges tudományos (és anyagi) hátteret. Márai szemében azonban többre van szükség. A berlini, római és a tervezett párizsi Collegium Hungaricumokkal szemben Márai mást hiányol:
Nem vagyok egészen egyedül e véleménnyel, s ezért szabadjon kimondani, hogy berlini, római vagy tervezett párizsi collegiumok helyett üdvösebbnek tartanám, ha a magyar ifjúság közvetlenebb kapcsolatokból ismerkedne meg a felvidéki vagy az erdélyi magyar ifjúság lelkiségével. [...] E közeledésnek természetesen nagyok és kegyetlenek az akadályai; egy okkal több, hogy minden eszközzel szorgalmazzuk. De ha messzebbre nézünk, túl a trianoni határokon, nem érezzük-e, mennyivel egészségesebb, sürgősebb, gyakorlatibb és nevelőbb hatású kísérlet lenne, megismertetni a magyar ifjúságot akár a rokon finn nemzet népkultúrájával, akár a skandináv államok műveltségével és mély, kiegyensúlyozott, megérett demokráciájával? Egy parasztország, mint Dánia vagy Finnország, nem taníthat-e többet, sürgősebbet a magyar ifjúságnak, mint a nagy népek lelkisége, mely tele van nagyszerűséggel, nagyra töréssel, veszedelmes erjedésekkel, végzetes feszültségekkel? Amiről a német, az olasz, a francia ifjúság álmodik, az nekik lehet gyakorlat és valóság: nekünk örökre álom marad. De amit ezek a kis északi népek, amit egy Svájc megépített lelkiségben és társadalmi szerkezetben, az nem álom, hanem óvatos valóság. Ha már építünk collegiumokat, miért nem építjük olyan távlatba e kutatóhelyeket, honnan a fiatal magyar lélek a valószínű valóság távlatait szemlélheti? Nem gondolják-e, hogy más lenne a mai Magyarország lelki és társadalmi színezete, ha ifjaink az elmúlt két évtizedben e kis népek érett és óvatos szellemével telítik lelküket? E kis népek nem zárkóznak el a Nyugat elől, de nem is menekülnek vágyálmaikkal a nyugati mítoszokba: szerényen álmodnak, s ébredésük is szerény és józan. Ezek a népek öntudatosan építik ki a társadalmi szerkezetet, mely megtelik népi kultúrával – mert a forma, ha tökéletes, mindig tartalom is kissé. A magyar lélek keresse meg végre sorstársait, tanuljon példájukból, lélegezze be a nagy kultúrák illatát, de szabja álmai méretét az ébredés és a valóság méreteihez. Tanuljunk, de arányérzékkel tanuljunk; mert az arany öntudat, mellyel egy nép lelkiségét méretezi, minden kultúra végzete és örök feltétele.
(49–50. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A „merjünk kicsik lenni” reálpolitikai üzenete mellett azonban alig egy hónappal később, 1938 szeptemberében már Márai írásaiban is határozottabb hang jelenik meg.
Hodie mihi, cras tibi – ma nekem, holnap neked
1938. szeptember végén már nyilvánvalóan látszik, hogy Németország előtt Csehszlovákia nem akadály, s ami a németeknek siker, a cseheknek kudarc. Márai Az érzelmesek című 1938. szeptember 25-i írásában ezt olvashatjuk:
A csehek kétségtelenül nemzeti létük egyik legtragikusabb fejezetét élik át e napokban, s egy nemzet vezető államférfiainak kétségbeesését nem erkölcsös, nem is jó modorú dolog kigúnyolni, még akkor sem, ha ez a nemzet ellenség.
(58. oldal)
Márai felidézi az egyetlen alkalmat, amikor Genfben, „nyolc évvel Trianon után”, személyesen látta Benešt és Osuskyt, a párizsi csehszlovák követet:
Ez az ember – gondoltam – okozta, hogy Kassán, ahol gyermekkoromban egyetlen cseh volt csak, egy Novák nevű szabó, ma tízezer vagy még több cseh él, odatelepített hivatalnokok, akik barátaimat, rokonaimat, családtagjaimat válogatott hivatalos és félhivatalos zaklatásokkal gyötrik, elviszik adóba minden maradék vagyonukat, idegen hadseregbe kényszerítik fiaikat, nem adnak nekik helyet az államélet semmilyen posztján, a gyermekektől elveszik a magyar nyelvet, a felnőttektől elveszik a magyar könyvet, börtönbe visznek embereket, akik a rádiónál a magyar Himnuszt hallgatják. Ez az ember okozta, hogy nyolc éve nem mehetek haza a városba, ahol születtem, ahol egy csodás és színes gyermekkor minden élményét megéltem, s ahol olyan kevés volt a szlovák vagy éppen a cseh, hogy én, aki gyermekségemet e városban töltöttem el, egyetlen szót sem tudok szlovákul; amit egyébként sajnálok, mert jobb lett volna, ha akad egy szlovák pesztra, aki megtanít a nyelvre. De nem akadt, mert nem volt sehol; Kassán gömöri lányok szolgáltak a házakban, a kavecsáni, miszlókai szlovákok már Eperjes felé éltek, dolgoztak.
(59. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Josef Jindřich Šechtl / CC BY-SA 3.0)
A müncheni egyezmény küszöbén Márai hangvétele is némileg radikálisabbá válik: a csehek számára is elkövetkezik a bibliai „hét szűk esztendő”; Beneš és Osusky államuk megszorultsága láttán Márai szerint pusztán krokodilkönnyeket hullatnak:
Volt húsz év, mikor egy magyar nemzedék élt a Felvidéken összeszorított ököllel, munka nélkül, magyar kultúra, magyar levegő, magyar életlehetőségek nélkül; s ebben a húsz évben Beneš és Osusky nem érzelegtek. Szeretném megkérni a tájékozatlanabb külföldieket, akik elhiszik Benešnek és Osuskynak, hogy ez az érzelmesség jogos és igaz: ne törölgessék könnyeiket az ellágyult Beneš és Osusky láttán. Ismerjék meg a valóságot, ismerjék meg e húsz év igazi történetét, s kérem őket, ne legyenek túlságosan szentimentálisak. Beneš sem volt szentimentális, mikor utoljára láttam. Nem volt szentimentális, mikor azt mondta Eckhardtnak: „Én önöket, magyarokat, a pokolra fogom küldeni.” A pokol nem érzelmes embernek való hely. Ez minden, ami eszembe jut, mikor Beneš belesóhajt a mikrofonba.
(61. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 183-R69173 / CC-BY-SA 3.0)
Sorozatunk befejező részében azt vesszük majd szemügyre, miként számol be a szemtanú Márai az első bécsi döntésről.
Felhasznált irodalom
Márai Sándor: Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.