Egy amerikai vallatótiszt vallomása
Guantanamo kapcsán az elmúlt időszakban hangos volt a világsajtó attól, miként vallatja foglyait az amerikai hadsereg. Cikkünkben most egy hivatásos vallató világít rá saját gyakorlatára, és az általa használt módszer nyelvi vetületeire.
Vallatás: a szóhoz alapvetően vérfagyasztó, hideglelős képzeteket társítunk – pedig a vallatásnak nem kell feltétlenül erőszakosnak lennie. Vagy legalábbis akkor jó, ha nem az – állítja Matthew Alexander, az amerikai légierő egykori katonája, aki megjárta Boszniát, Koszovót, Szaúd-Arábiát, Koreát, majd Irakot is. Utóbbi helyen speciális vallatótisztként az volt a megbízatása, hogy kiiktassa Abu Muszab al-Zarkavit, az al-Kaida iraki vezérét. Küldetését sikeresen teljesítette, később tapasztalatairól könyvet is írt. A vele készült interjú az ExecutiveBiz honlapján olvasható.
Alexander azt vallja, az amerikai katonai vezetés hibázott, amikor nem tudta elválasztani érzelmeit a hivatalos kötelességétől. Úgy véli, a több fogoly számára végzetes ballépés azért következett be, mert 9/11 kapcsán minden katona szenvedélyesen igazságot akart szolgáltatni ahelyett, hogy a meglévő elveket és tradíciókat követte volna. „Azt hiszem, szeptember 11-e előtt semelyikünknek nem jutott volna eszébe meggyalázni a bebörtönzötteket függetlenül attól, mekkora a veszély”.
Mi az a bánásmód, ami még megengedhető egy fogollyal szemben? A vallatótiszt saját bevallása szerint azt az elvet követte, hogy végiggondolta: ha ugyanezt tennék saját csapata egyik tagjával, az vajon teljesítené-e a humánus magatartás minimális kritériumát. Ha arra a következtetésre jutott, hogy nem, inkább nem alkalmazta a faggatás azon módszerét.
Ami a vallatás nyelvi vonatkozásait illeti: Alexander fizetett tolmácsokkal dolgozott. „Tudom, hogy ez szembemegy az eddigi jól bevált gyakorlattal, de nem hiszem, hogy pénzt kéne költenünk arra, hogy saját tolmácsokat képezzünk ki arab nyelvből. A vallatásnál a legkisebb nüansz is számíthat, és hogyha valaki nem száz százalékosan beszéli a nyelvet, fontos részleteket veszíthet el. És ez nem az én véleményem, hanem azoké, akik arabként próbáltak arabokat faggatni” – mondja Alexander. A jó tolmács az – folytatja a tiszt –, aki képzett, és ugyanarról a környékről származik, mint a fogoly. Így nemcsak a megfelelő dialektust beszéli, de egyfajta „kulturális enciklopédiaként” is szolgál. „Olyan dolgokat vehet észre, amiket mi sosem tudnánk, mindegy, mennyire ismerjük az adott kultúrát. A másik dolog pedig: most éppen Közép-Ázsiában háborúzunk. Kiképezhetnénk egy csomó embert az itteni nyelvekből, de mi lesz tíz év múlva, ha akkor esetleg teljesen más országokkal állunk majd hadban?”
A kérdésre, hogy a fizetett arab tolmácsok nem voltak-e elfogultak az arab rabokkal szemben, Alexander válasza igenlő – viszont éppen fordítva, mint gondolnánk. Az általa alkalmazott tolmácsok ugyanis síiták voltak, a foglyok viszont többnyire szunniták. Így éppen hogy azt kellett megakadályozni, ne legyenek túlságosan is szigorúak a bebörtönzöttekkel szemben.