Bírálat és kegyelem
Kosztolányi azt mondja, hogy az igazán rossz műveket csak dicsérni érdemes, ahogy a haldoklóknak sem mondjuk, milyen pocsékul néznek ki. Lehet mondani, hogy illendőségből, de ennél többről van szó…
Kemény világban élünk (meg rohanóban is). Ha bírálunk, bíráljunk őszintén és kíméletlenül. Az ajnározástól nem megy a világ elébb. Teher alatt nő a pálma. Különben is, a neten név nélkül is tehetem, miért lennék elnéző hát? Tudományról van szó? – Mi sem természetesebb: valakinek képviselnie kell a kíméletlen igazságot. Művészetről van szó? – Igyekezzünk úgy tenni, mintha nem arról lenne szó. A bírálat olvasója kemény állításokat, tényeket akar, azonnali ítéletet elemzés helyett. Könnyen jön így az „ez úgy rossz, ahogy van”, az „ez értékelhetetlen” stb.
A jó kérdés az ilyen kíméletlen bírálatokkal szemben mindig az, hogy mi a céljuk. Az, hogy tájékoztassanak vagy az, hogy demonstrálják a bíráló hatalmi helyzetét? A bíráló persze sokszor érzi úgy, hogy exkuzália kell magát: „sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de valakinek végre le kell lepleznie az igazságot ezzel a művel kapcsolatban”. Ilyenkor a sajnálat helyett talán inkább a nem is annyira jól palástolt öröm érződik a sorokból. Kosztolányi egy rövid írásában azonban arra hívja fel ezzel kapcsolatosan a figyelmünket, hogy az ilyen bíráló – ha a bírált mű tényleg pocsék – olyan, mint aki egy haldoklóval szemben fitogtatja saját egészségét…
(Forrás: Wikipédia)
A rövid írás, amelynek címe Bírálat és irodalom, kicsit több, mint 80 éves, 1933. október 1-jén jelent meg a Pesti Hírlapban, de ma is érdemes elolvasni:
Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok a remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem, ócsárolom.
Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?
Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, még meg is esküszöm erre.
„Felháborító álszentség! Aljas képmutatás! – A fércművet álságos és káros dolog dicsérni; tűrhetetlen megalkuvás, sőt erkölcstelenség nem az igazságot képviselni, csak mert sajnáljuk a szerzőt” – gondolhatják most sokan dühöngve Kosztolányi hatásos hasonlatán. Kosztolányit persze – Kosztolányi hasonlatánál maradva – már szidhatják: már rég halott, nem árt neki, ráadásul rakott le egyet s mást az asztalra.
(Forrás: litera.hu)
De mi van, ha megpróbáljuk megérteni, miért is tanít minket ilyen képmutatásra? Kosztolányi példája azt mondja: az igazán rossz művek esetében a kíméletlen bírálatnak nincs értelme. Nem azért, mert a bírálónak könnyű dolga van, hanem azért, mert a megbírált mű és szerzője nem lesz más ettől. Ami menthetetlenül rossz, az egyértelmű, éppen ezért fölösleges róla beszélni is, a sorsa utol fogja érni. A rossz mű szerzőjének pedig éppen elég rossz, hogy műve menthetetlenül a süllyesztőbe kerül, fölösleges ezt még az orra alá is dörgölni. Ha nem bíráljuk, megkegyelmezünk neki, rossz műve terhétől nem fog szabadulni.
Mielőtt kommentelné a cikket, kérjük, gondoljon a haldoklókra!
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 391. oldal