Barátságos nyelvórák
Nyelvet és önismeretet tanulna? Járjon egyetemi kurzusunkra, amely parkban, szaunában, bárban, kirándulás vagy főzés közben egyaránt végezhető, és ahol minden tanár diák és minden diák tanár…
Aki diákként részt vett már valaha csereprogramban, biztos érdeklődött csoporttársai kultúrája iránt, és szívesen mutatta be a sajátját a többieknek. A beszélgetésekből gyakran közös programok születnek, barátságok szövődnek. A Jyväskyläi Egyetem oktatói a hallgatók természetes kíváncsiságára és barátkozó hajlamára építve olyan modellt dolgoztak ki, amely nemcsak a nyelvi és kulturális tudást bővíti, hanem a résztvevők önismeretét is fejleszti.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A kíváncsiság kreditet ér
A szemeszter elején az egyetemisták az órarendjük összeállításával vannak elfoglalva: milyen kurzusokat kell felvenni, mi a követelményrendszer, nehéz lesz-e beszerezni a kötelező olvasmányokat, teljesíthető-e a gyakorlat… Ilyenkor bizonyára sokak fejében megjelenik a gondolat: mi lenne, ha én magam állíthatnám össze, mit szeretnék tanulni, milyen módszerekkel és milyen intenzitással? Az Each One Teach One nyelvtanulási program kitalálói mintha olvastak volna a hallgatók gondolataiban, rendszerük ugyanis épp a teljes mértékű testre szabásról szól. Mindenki maga választja meg azt a diáktársát, akitől tanulni szeretne, illetve akit ő fog tanítani. A tanulópárok kapcsolata ugyanis szimmetrikus: mindketten olyan nyelvre tanítják a másikat, amelyben nagyon gyakorlottak, vagy azért, mert az (egyik) anyanyelvük, vagy mert azon a nyelven végezték az iskoláikat. És mindez nem egyszerű szabadidős programként jelenik meg, hanem olyan kurzusként, amelynek elvégzése után az egyetem kreditet ad.
A diákok saját maguk szervezik az óráikat, maguk tervezik meg, mit fognak tanítani, illetve mire kíváncsiak, maguk teszik a lécet magasra vagy alacsonyabbra, saját igényeik szerint. A tanulás körülményeit is ők választják meg, ebben önismereti kérdőívek segítik őket. A tanulópár tagjai először felmérik, milyen módszerekkel szoktak és szeretnek tanulni. Van, aki mindent lerajzol vagy táblázatba szed, más szavakat ismétel vagy zenét hallgat; valakinek a képi, másnak inkább a vizuális és mozgásos ingerek segítenek. A hallgatók azt is összegyűjtik, mi okoz nekik nehézséget tanulás során: van, aki már az általa ismert négy-öt szót is beleszövi a beszélgetéseibe, más viszont sokáig nem mer megszólalni, csak amikor már úgy érzi, eleget tud az adott nyelvről, ezért feszélyezi, ha túl korán túl sokat követelnek tőle.
A kérdőívek kiértékelése géppel történik, ezután mindenki megbeszélheti a tanulótársával, hogy valóban olyannak ismeri-e magát, amilyennek a kérdőív alapján tűnik. Ezek a megbeszélések több szempontból is hasznosak. Először is, lehet, hogy valaki nem szokott a saját tanulási stratégiáiról gondolkodni, annak érdekes és hasznos tapasztalat lehet, hogy összeszedetten kell bemutatnia magát. Másodszor, a tanulótárs számára is jó tudni, hogy a párja hogyan szokott tanulni, hiszen ennek megfelelően kell majd a közös programokat tervezni. Szinte biztos, hogy a két hallgató nem mindent ugyanúgy szeret csinálni, ezért mindkettejüknek empatikusnak kell lenniük és a saját nézőpontjuk mellett a másikét is érvényesíteniük kell.
Diák = tanár
A program 1993 óta működik a Jyväskyläi Egyetem Nyelvi Központjának koordinálásával, első vezetője Maisa Martin volt.A kurzusok párban és tanulócsoportos formában is végezhetők; mi most a páros tanulást mutatjuk be. Mivel a hallgatók nem profi nyelvtanárok, sokuk számára nagy segítség lehet a programot koordináló oktatók által összeállított ötletgyűjtemény, amelynek segítségével igyekeznek kitágítani a hallgatók esetleg már berögződött nyelvtanulási szokásait és nézeteit. Az oktatók bizonyára észrevették, hogy sok hallgató számára a nyelvtanulás azt jelenti, hogy egy osztályteremben egy tanártól egy tankönyv segítségével halad előre. Sokaknak talán fel sem tűnik, mennyi mindent tanulnak a piacon, a buszon, az étteremben. Mivel a tanulást és a tudást sokan az iskolai rutinokhoz kötik, az oktatók érdemesnek tartották tudatosítani, hogy tanulni bárhol és bárkitől lehet. A Ki a valódi világba! című összefoglaló mintha az iskolafalak által határolt mikrokozmosszal állítaná szembe, hogy a nyelvtanulásnak számos más helyszíne van, ami legalább olyan alkalmas – ha nem alkalmasabb –, mint a tanterem. Rengeteget lehet tanulni, ha valaki a tanulótársával uszodába, ócskapiacra, kirándulni megy, vagy épp bulizik egyet. A közös főzéssel, városnéző sétával vagy mozizással töltött óra egyaránt beleszámít abba az órakeretbe, amiért a kredit jár. Ez a megoldás szintén arra utal, hogy a tudásszerzés nincs helyhez és egy bizonyos módszerhez kötve.
A diákok nemcsak a tanulás helyszínét, hanem az egymással megosztandó tananyagot is maguk állítják össze. Ahogy az igények, úgy a tananyagok is sokszínűek. Van, aki abszolút kezdő, számára az a fontos, hogy rövid társalgást tudjon folytatni az adott nyelv beszélőivel, megértsen néhány feliratot, vagy megtanulja a legalapvetőbb ételek, állatok, növények nevét. Olyanok is részt vesznek azonban a programban, akik magas szinten beszélnek a választott nyelven: ők arra vágynak, hogy egy anyanyelvi beszélőtől folyamatos visszajelzést kapjanak a nyelvhasználatukra, illetve újabb szinonimákkal, szófordulatokkal bővítsék a szókincsüket. Van, akit elsősorban annak a régiónak a történelme, néprajza érdekel, ahonnan tanulótársa származik: számára a nyelv mintegy mellékesen kerül képbe.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Bármi is legyen azonban a kitűzött cél, a programban részt vevő hallgatók számára érdekes kihívás, hogy saját nyelvükre, kultúrájukra a megszokottól eltérő nézőpontból tekintsenek. Mivel is kezdjük, mi a legalapvetőbb, amit a páromnak tudnia kellene? Mi lehet számára érdekes, szokatlan? Miért nem érti, amit magyarázok neki, hiszen olyan egyértelmű(nek tűnik nekem)? A találkozások során aztán mindenki kaphat olyan visszajelzéseket is, amilyenekre esetleg nem is számított: a saját kultúrájával kapcsolatos, korábban érdektelennek vagy közömbösnek tartott – esetleg megszokottsága miatt észre sem vett – jelenségek a tanulótárs megvilágításában hirtelen érdekessé válhatnak. Aki pedig egyszer már végigcsinált valakivel egy Each One Teach One-ciklust, összegezheti a maga számára, hogyan viselkedett tanárként és diákként, és miben kellene esetleg változtatnia legközelebb a hozzáállásán, a módszerein.
(Diák)tanárok egymás között
A programban részt vevő hallgatók a kreditekért húsz órát adnak és húsz órát vesznek. Az összesen negyven órát legfeljebb egy tanév alatt kell teljesíteni: ha tehát valaki szuperintenzív tanfolyamra vágyik, néhány hét alatt végezhet, míg mások kényelmesen eloszthatják az anyagot. A tanulásról, illetve tanításról a hallgatók blogot vezetnek, amit a programot támogató oktatók figyelemmel kísérnek. Ők elsősorban a tervezésben segítenek, illetve hozzájuk lehet fordulni tanácsért, ha valaki igényli, egyébként azonban meghagyják a vezető szerepet maguknak a hallgatóknak. A ciklus végén elbeszélgetnek a tanulópárokkal , megbeszélik a hallgatók blogjait és az általuk készített tananyagokat, így az önreflexiók egy újabb nézőponttal, a hivatásszerűen nyelvoktatással foglalkozó szakemberéével válnak még összetettebbé.Ha olvasóink tudnak hasonló magyarországi kezdeményezésről, kérjük, írják meg nekünk!
Ajánlott olvasmány
Az Each One Teach One program honlapja angol és finn nyelven
Szabó Tamás Péter munkáját a Kone Alapítvány 44-9730 számú posztdoktori kutatói ösztöndíja támogatta.