„Azzal volt szerencsém, hogy általában megértettük egymást”
Egy idegen nyelv elsajátítása nehéz és fáradságos folyamat, főleg akkor, ha az embernek elsősorban az iskolapadban kell megtanulnia a szavakat és a nyelvtant. Különösen nagy nehézségek előtt állnak azok, akik mozgáskorlátozottságuk miatt nem tudják ugyanúgy forgatni a szokványos taneszközöket: a nyelvkönyveket, a szótárakat. Most olvasóink egy olyan fiatalemberrel ismerkedhetnek meg, akinek sikerült legyőznie mindezeket a nehézségeket.
Gy. 23 éves, kerekesszékes fiatalember. Betegségéből adódóan a kezét is korlátozottan tudja használni: nem tud kézzel írni, megfogni és kinyitni egy könyvet vagy füzetet, és lapoznia sem egyszerű. Mindezen nehézségek ellenére tavalyelőtt érettségizett egy spanyol-magyar két tannyelvű gimnáziumban, ahol a felső fokú nyelvvizsgának megfelelő emelt szintű érettségit tette le spanyol nyelvből. Jelenlegi munkájához nap mint nap használja a spanyolt. Mellette angolul tanul; éppen a középfokú nyelvvizsgára készül. Hogyan lehetséges ez? Mennyire volt neki nehéz a nyelvtanulás? Milyen segítséget kapott? – Ezekről a kérdésekről beszélgettünk vele. Tapasztalatai, reméljük, erőt adnak azoknak a gyerekeknek és fiataloknak, akik hasonló nehézségekkel küzdenek.
Miért éppen egy két tannyelvű?
Gy. speciális, mozgáskorlátozottaknak létrehozott általános iskolába járt. Ezek után döntöttek úgy édesanyjával, hogy „normál” iskolában folytatja tanulmányait. Ez már csak az épületek akadálymentessége miatt sem egyszerű; de ők még egy plusz nehézséget is bevállaltak: Gy. két tanítási nyelvű iskolába kezdett járni, ahol az első, nyelvi előkészítő évben intenzíven tanultak spanyolul, másodiktól pedig a legtöbb tantárgyat két nyelven tanulták.
A felvételi lapon sok iskolát beírtam. Amelyiket az utolsó helyre írtam, oda nem akartam menni, de végül csak oda vettek fel... De én semmiképpen nem akartam oda járni.
– meséli a történet kezdetét.
És akkor egy ismerősünk javasolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot ezzel az iskolával, megadta a telefonszámot is. Először elmentem megismerkedni az igazgatóval, a tanárokkal, megnézni magát az épületet, hogy mennyire járható. A következő héten már pótfelvételiztem; szóbeli felvételi volt már csak, végül felvettek. Szerencsénk volt az iskola igazgatójának, és tanárainak a hozzáállásával, nagyon segítőkészek voltak. Azt beszéltük meg, próbáljuk meg az első évet, aztán majd meglátjuk, hogy bírom, lesz-e valami probléma. Aztán végül végigcsináltam az öt évet.
Gy., ahogy az osztálytársai is, a spanyolt a nulláról kezdte el tanulni; előtte az általános iskolában negyedik osztálytól angolt tanult. A gimnáziumban az első, nyelvi előkészítő év kifejezetten azt célozta, hogy megtanulják a nyelvet:
Azt mondták a tanárok, hogy egy alapfokú nyelvvizsgát már le tudtunk volna tenni az első év végén.
A második évtől kezdődően tulajdonképpen minden tantárgyat spanyolul is tanultak – a magyar kivételével.
A spanyol nyelvű órákat – a történelem kivételével – általában spanyol anyanyelvű tanárok tartották, úgyhogy ezzel tulajdonképpen rákényszerültünk, hogy mindent megpróbáljunk megértetni, elmagyarázni, amit szeretnénk, mert ezek a tanárok nem tudtak magyarul.
– meséli a kihívásokat.
Mi az, ami nem fair?
Amikor arról kérdeztük, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a nyelvtanulás folyamán, nem tűnt úgy, hogy Gy.-t nagyobb megrázkódtatások érték volna. Nyugodtan, mosolyogva, sokszor nevetve mesél a tapasztalatairól, amelyek persze nem csupa pozitív élményeken alapulnak.
Először azzal kellett megküzdenem, hogy egyáltalán merjek beszélni, és hogy meg is értsék a beszédemet. Mert amikor izgulok, még a magyar beszédem is nehezebben érthető, nemhogy még egy idegen nyelven.
Ebből adódott is konfliktusa:
Néhány osztálytársam úgy érezte, hogy én a lassúságommal, meg azzal, hogy lassabban beszélek, hátráltatom azt, hogy a csoport tudjon a saját tempójában haladni.
Szerintük Gy. „nem fair” kedvezményeket kapott:
Egy másik probléma, amiből konfliktusom is volt a többiekkel, hogy én a kezemmel nem tudok írni, ezért a dolgozatot mindig egy későbbi időpontban írtam meg. Ez úgy ment, hogy megegyeztünk a tanárokkal egy időpontban, amikor vagy lefeleltem, vagy – írásbeli dolgozatnál – elém tették a feladatsort, és én lediktáltam a válaszokat, amit ők leírtak. Ami számomra meglepő volt, hogy az osztályomban inkább a fiúk voltak azok, akik jobban befogadtak a közösségbe, ők jobban próbáltak segíteni.
Mindezeket Gy. harag, vagy sértettség nélkül meséli. Kiderül az is, hogy az osztálytársak sok mindenben segítették őt. Annak ellenére ugyanis, hogy mind több számítógépes, e-tananyag érhető el, egy „normál” iskolában azért még mindig ragaszkodnak a tankönyvekhez, a jegyzeteléshez és a füzethez. Hogy ment ez a mindennapokban?
Általában egy osztálytársam, akivel jobb viszonyban voltam, vagy a tanár segített elővenni és kinyitni a könyvemet, a jegyzeteket pedig vagy lefénymásoltuk, vagy indigóval jegyzeteltek nekem az osztálytársaim. Ezt egy idő után egyesek megint tehernek vették...
Kevés volt a digitális, számítógépen olvasható, kezelhető tananyag.
Csak az egyik spanyol tantárgyból volt meg a könyv az interneten, ezt könnyebben tudtam használni, mint a hagyományos könyveket. A többi könyvet nekem is elő kellett vennem, és a papír alapú könyvből tanultam, mint a többiek, annak ellenére, hogy a sérülésem miatt nem tudom megtartani a könyvet, és a lapozás is nehezebben megy.
(Forrás: Wikimedia Commons / Alvesgaspar / CC BY-SA 4.0)
Gy. szótárat is papíron használt, pedig a nehéz és vaskos kötetek kezelése számára egyedül nem megoldható.
Az elején megkértem anyukámat, hogy nézzen meg nekem egy-két szót. Amikor több időm volt, megpróbáltam saját magamnak lapozni.
De kellett az állandó segítség is: Gy.-nek egy magántanár segített készülni az iskolai számonkérésekre.
Nagyon sokat segített, hogy nekem már az elejétől heti egyszer volt egy magántanárom, aki segített felkészülni a dolgozatokra, de volt, hogy csak szavakat tanultunk együtt. Úgy gondolom, nélküle biztos nem tudtam volna ennyi idő alatt ilyen szinten megtanulni. És fontos volt az is, hogy már az elejétől járt hozzám, így az elejétől látta a tananyagot, látta azt, hogy mit kell gyakorolni, miben kell még fejlődnöm.
Hogy ment konkrétan ez a munka? – Nagyon hasonlóan, mint ahogy bármelyik diák esetében, de Gy. számára több volt az akadály, amit le kellett küzdeni. Számára is áldozatokkal járt az, hogy teljesítse az iskolai követelményeket. Így mesélt az iskolai számonkérésekről:
Az első évben minden pénteken a tanárok kitették a következő dolgozat témáit, és minden hétfőn az első órában az egész évfolyam dolgozatot írt. Én ehhez kaptam egy külön tanárt, aki segített beírni a válaszokat a feladatlapra. Aztán a későbbi évek folyamán kétféle dolgozatot írtunk. Volt szódolgozat; erre én a magántanárommal tanultam: átnéztük az adott témakör szókincsét a könyvből, és amit nem tudtam, azt kiírtuk egy füzetbe. Ebből meg a könyvből tanultam. Havonta egyszer írtunk egy nagyobb nyelvtani dolgozatot is; erre a magántanárom nyelvtani könyvéből, meg a saját, iskolai könyvünkből készültünk. Próbáltunk annyi feladatot megoldani, és átbeszélni a nyelvtant, hogy a dolgozatban meg tudjam oldani a feladatokat.
De nem csak a készülés járt pluszmunkával, a dolgozat megírására is külön időt kellett fordítani neki, és a tanárainak is:
A dolgozatokat külön teremben írtam meg, nem az osztállyal együtt. Vagy elkéredzkedtem egy másik óráról arra az időpontra, amikor a nyelvtanárnak lyukasórája volt, és ráért, vagy ha éppen mind a kettőnknek volt lyukasórája, akkor írtam meg a dolgozatot. Az is előfordult, hogy pénteken délután bent maradtam az óráim után, és akkor írtam meg.
Lépésről lépésre
Gy., amikor a nyelvtanulás nehézségeiről kérdeztük, teljesen átlagos dolgokat említett:
Eleinte a szótanulás volt nagyon nehéz. Meg az, hogy a megfelelő szavakat tudjam a megfelelő helyzetben használni. Aztán később maguk a nyelvtani szabályok, az igeidők, a szerkezetek voltak nagyon nehezek, amíg megtanultam őket helyesen használni.
Ezeken a nehézségeken minden nyelvtanulónak túl kell esnie. De a helyzet egyre javul, minél többet tudunk, valószínűleg annál könnyebb az újabb dolgokat megtanulni.
Amikor arról kérdeztük, hogy mi ment könnyen, Gy. a szerencséjére hivatkozott.
Azzal volt szerencsém, hogy ha odamentem egy tanárhoz, és tudtam, hogy mit szeretnék, de nem jutott eszembe egy-egy szó, akkor nem történt az, hogy lefagytam, és csak gondolkodtam egy-egy szón, hanem megpróbáltam elmagyarázni más szavakkal. És általában megértettük egymást. Első évben még nagyon nehezen ment a nyelvtanulás, de aztán, ahogy egyre többet kellett beszélni, egyre könnyebben tudtam magam megértetni. Többször előfordult, hogy a tanórán is spanyol nyelvű filmet néztünk, hogy jobban értsük a szöveget. Én is így gyakoroltam a szövegértést, sok filmet néztem.
A filmeken kívül persze ma már sok más online nyelvtanulási lehetőség is adódik, amelyek segítségére lehetnek a mozgáskorlátozott nyelvtanulóknak. Gy.-nek erről újabb tapasztalati vannak.
Jónak tartom az online anyagokat. Lehet találni feladatlapokat és gyakorlatokat is. Egy dolgot vettem észre, amire oda kell figyelni. Ezeket az anyagokat mindig át kell nézetni valakivel, mert van, hogy hibásan vannak fönt a neten a feladatok vagy akár a megoldókulcsok, és akkor a program hibásan javítja ki a megoldásainkat. Ez elég kellemetlen. Csak mostanában használom ezeket a lehetőségeket gyakorlásképpen – főleg angolból – középiskolás koromban kevésbé.
A közeljövőben arról is beszámolunk olvasóinknak, hogy milyen lehetőségei vannak egy mozgáskorlátozottnak, ha nyelvvizsgát akar tenni. Milyen speciális feltételeknek kell megfelelni, és milyen engedményeket lehet kapni? – Sorozatunk következő részéből ez is kiderül.