Az üveges tót és a hanyatt esés
„Na, ez a cikk úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés!” Csak remélni tudjuk, hogy cikkünk végén nem kiált fel így a kedves olvasó. Mert ugye köztudott, hogy az üveges tótnak a hanyatt esés az utolsó, ami hiányzik. De miért is?
A rendelkezésünkre álló helyesírási szótárak közül csak az OH.-ban sikerült megtalálnunk a drótostótot. A web tanúsága szerint ez valóban kb. tízszer gyakoribb, mint a drótos tót. Az üvegestót azonban egyetlen helyesírási szótárban sem szerepel, és a neten is közel tízszer gyakoribb nála az üveges tót. Cikkünkben az írásszokást követjük.
A szerk.
Nemrégiben írtunk egy elfelejtett mesterségről, a drótostótokról. Egyik olvasónk kérésére most következik a folytatás, ezúttal az üveges vagy ablakos tótokról. A fiatalabb korosztálynak valószínűleg legfeljebb a közmondás ugrik be róluk: Úgy hiányzott neki, mint üveges/ablakos tótnak a hanyatt esés. Más változatban: Örül neki, mint üveges tót a hanyatt esésnek. Szereti, mint üveges tót a hanyatt esést. Ha az interneten rákeresünk, a számos találatot látva meggyőződhetünk róla, hogy ez a közmondás a mai nyelvben is élő. De elgondolkoztunk-e már valaha, ki is volt valójában az üveges tót, miért volt tót, és miért nem szeretett hanyatt esni?
Ablakot csinálni, ablakot!
A történelmi Magyarországon az üveggyártás kezdete a középkorra nyúlik vissza. Az első üveghuták az északi bányavárosok környékén működtek. Később, a 16. századtól egyre inkább elterjedtek az erdőuradalmakhoz kapcsolódó huták. Ennek oka abban keresendő, hogy az üveggyártáshoz rengeteg faanyagra volt szükség, ez pedig lehetővé tette a más úton nehezen értékesíthető erdővagyon optimális hasznosítását. Az üveghuták környezetében a későbbiekben a nagymértékű fakitermelés következtében irtványtelepülések keletkeztek.
A huták az öblösüveg mellett síküveget is készítettek. Ezt vásárolták fel a környékbeli férfiak, akik hátukon a krosnának nevezett farekesszel vándoroltak a felföldi vármegyékből, elsősorban a Felső-Nyitra vidékről délre, eljutva egészen a Balkánig. Nevük szlovákul sklenár (sklo ’üveg’), oknár (okno ’ablak’) vagy obločiar (oblok ’ablak’) volt.
(Forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben)
A vándorüveges-mesterség létrejöttében, éppúgy, mint a drótoséban, szerepet játszott a szegénység, a földek terméketlensége, az ipari fejletlenség s a helyi munkalehetőségek hiánya. Az üvegesek először csak közvetlen környezetükben tevékenykedtek, majd amikor a piac telítődött, kénytelenek voltak távolabb házalni, ahogy ők mondták, hauzírkára járni. Az ablakozáshoz használt síküveget kezdetben a legközelebbi hutában vásárolták, később, amikor már messzebbre jártak, mindig az adott körzetben szerezték be. A hátán táblaüveget cipelő, lassú, megfontolt léptekkel bandukoló ablakos jellegzetes képe megszokott látvány volt a 19. század Magyarországán. „Ablakot csinálni, ablakot!” „Okná robiť, okná!“ „Fenster machen!“ kiáltozta aszerint, milyen nyelvterületen járt éppen.
Bocskor, bot, tarisznya
Az üveg szállítása kényes feladat volt. Az ablakos az egyes üveglapok közé a törést megelőzendő vékony deszkákat illesztett. Egy-egy szállítmány 45-50 kg-ot nyomott. Felszereléséhez tartozott még az üvegvágó, a gitt, vonalzó, a száraz gitt kiverésére szolgáló kalapács, különböző kések és fogók. Tevékenységi körébe a törött ablak cseréjén kívül beletartozott a régi, kiszáradt gitt újra cserélése is. Egyes üvegesek poharakat, kancsókat, palackokat is árultak. Mindezek ismeretében könnyedén elképzelhetjük, milyen következményekkel járt szegény üveges számára, ha véletlenül hanyatt esett. A portékája ripityára törött, s kezdhette az anyagbeszerzést elölről.
Posztónadrág, vászoning, kabát, kalap, bocskor, bot, tarisznya – ebből állt az ablakos tótok öltözéke. A drótostótokhoz hasonlóan főleg egyesével vagy inasukkal járták a vidéket. Az inas sok esetben az üveges saját fia volt. A tanulóidőszak két évig tartott, 15 éves kora körül az inas már egymaga is megállta a helyét.
(Forrás: empepa.net)
Az ablakos tótok népes serege a Felső-Nyitra vidék mellett Liptóból, Árvából, Gömörből és a Szepességből érkezett a mai Magyarország területére. Mesterségük elsősorban addig virágzott, amíg a falusi házak ablakai régi típusú, tagolt, kis ablakszemekből álltak. Az ipar fejlődésével az ablaktáblák egyre nagyobbak lettek, s ezeket egyre kevésbé lehetett háton biztonságosan szállítani.
Az első világháború után a határok meghúzása miatt a szlovák vándorüvegesek mozgástere a szlovák, cseh és morva területekre szűkült le. A magyarországi piacot így ezután kizárólag a Hegyköz vándoriparosai látták el. Itt található az a három szlovák irtványfalu, Nagyhuta, Kishuta és Vágáshuta, melyek lakói kifejezetten a drótos- és üvegesmesterségre szakosodtak. A Hegyköz első üveghutáit még a 18. század második felében alapította a radványi uradalom birtokosa, a Károlyi család. A huta munkásait az északi vármegyék szlovák lakosságából toborozták, valószínűleg több helyről (Gömör, Árva, Sáros). Később e falvak szinte egész férfilakossága vándoriparosként kereste kenyerét, sőt az asszonyok is besegítettek: hátukon batyuban cipelt kisebb üvegáruval kereskedtek. A hegyközi ablakosok falvak szerint osztották föl egymás között körzeteiket: a kishutaiak főleg Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár, a nagyhutaiak Borsod, Heves és Nógrád megyébe, a vágáshutaiak a Bodrogközbe, a Zemplénbe és a Hernád völgyébe jártak, de Budapesten is megfordultak. Az ablakosok utolsó képviselői a 20. század hatvanas éveiben tűntek el.
(Forrás: Petercsák Tivadar: Potulní remeselníci v Zemplínskych vrchoch a v Hornom Uhorsku)
Piszkos és együgyű?
Eötvös Károly A balatoni utazás vége című művének egyik fejezetében az üveges tótokat nem éppen hízelgően „piszkosnak” titulálja. Egyébként a drótostótokról sincs sokkal jobb véleménye, mert ők meg „füstösek” szerinte, mint ahogy a többi tót is megkapja nála a maga dehonesztáló jelzőjét, kivéve a gyolcsos tótot, aki „tiszta, mint a patyolat”. Nemcsak Eötvös Károly intézte el ilyen lekezelően a tót atyafiakat. Ez a fajta kategorizálás és vaskos tréfálkozás akkoriban, a dualizmus korában általános korjelenség volt. Könnyen meggyőződhetünk erről a Borsszem Jankó élclap korabeli számait olvasgatván. Ahogy arról már írtunk, a lap 1883. szeptember 16-i száma Az üvegesek értekezlete című szösszenetben figurázta ki az ablakos tótokat. Az íráshoz mellékelt képen jól látható az üvegesek jellegzetes öltözéke és háti fatokja, valamint „együgyű” arcvonásaik.
(Forrás: Borsszem Jankó)
Úgy tűnik, a szlovák vándoriparosok jelensége nemcsak a magyar élcelődőknek szolgált hálás témául, hanem a morva helytörténésznek, František Václav Peřinkának is, aki Veselé putovanie po Slovensku (Vidám szlovákiai barangolás) című, 1934-ben kiadott könyvében a liptói üvegeseknek is szentelt egy fejezetet. Több tréfás anekdotát mesélt el róluk, köztük ezt is:
Az ablakos hosszabb idegenbeli tartózkodás után hazatér falujába. A jegyző házán új tábla függ. Ez abban az időben történt ugyanis, amikor Magyarországon bevezették a magyar nyelvű állami anyakönyvi hivatalokat. Az üveges kisilabizálja a szöveget: „A-na-ko-ni-ve-ze-to” (magyar fordításban: És-a-lo-von-vi-szi-azt) vagyis Anyakönyvvezető. – A mindenit – mondja magában – méghogy lovon viszi! Maj’ tuggya mikor csiná’ bolondot az emberbő’! Hájszen egy szál szőr sincs az istállódba’, hát akkor hogy akarod lovon vinni?
A világgá ment ablakos
Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak a negatív ábrázolásokra hívnánk fel a figyelmet. A drótosokhoz hasonlóan az ablakos tótok is a megbecsült mesteremberek közé tartoztak, akiket a magyar háziasszonyok örömmel vártak, hiszen mindig akadt a számukra munka. Alakjuk még a magyar mesékben is visszaköszön. Gegus Ida óvónő Janó az óriások között című, a 19. század végén írt meséjének pozitív főhőse egy ablakos tót, aki az erdőben eltévedvén az óriások közé jut, majd miután azok nem értik, mire való az üveges láda, sötét hajlékukat ablakokkal látja el, kivívva ezzel csodálatukat. Nem is akarják elengedni, hogy mindig legyen kéznél valaki, aki az ablakot megjavítja. Bezárják egy kalitkába, de végül egy egér segítségével varázslatos módon kiszabadul, és otthon találja magát a falujában. Elmeséli az otthoniaknak fogsága és szabadulása történetét, ők azonban nem hisznek neki, s ezen annyira elbúsul, hogy világgá megy, „s most Isten tudja, hol kiabálja: – Ablakot csinálni, ablakot!”
Felhasznált irodalom
Gegus Ida: Janó az óriások között
Peřinka, František Václav: Veselé putovanie po Slovensku. 1934
Petercsák Tivadar: Potulní remeselníci v Zemplínskych vrchoch a v Hornom Uhorsku
Tóthová, Vlastimila: Oknári a sklenári v severnej oblasti Hornej Nitry. In: Horná Nitra, 1968/4
@Galván Tivadar: Ha @deakt azt írta vona, hogy „mifelénk gyakoribb”, vagy valami hasonlót, nem szólnék egy szót sem. De a megjegyzése csak úgy értlmezhető, hogy a magyar beszélőknél általában – ráadásul nehéz másképp értelmezni, mint a fenti cikk szóhasználatát kritizáló kijelentést (ami nyilván csak akkor lenne jogos, ha az általános nyelvszokás szempontjából kritizál, nem a saját szűkebb környezetééből. Így engem továbbra is érdekel, hogy mire alapozza állításait...
@Fejes László (nyest.hu): Lehet, hogy ez tájegységenként változó. Szabolcsban pl. én kizárólag "ablakos tót"-ot hallottam; én is így tanultam meg nagyanyámtól.
@deakt: Forrás? A guglin kb. hétszer annyi tataálat van az "üveges tót"-ra, mint az "ablakos tót"-ra...
Koszonom!
A mondás gyakoribb ablakos tóttal, nem üvegessel ...