Az anyanyelvi beszélő nyomában
Ha azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy valaki igazán kiválóan beszél egy nyelvet, gyakran mondjuk: „anyanyelvi szinten beszél”. Sok nyelviskola anyanyelvi tanárokat szerződtet. De milyen is az anyanyelvi beszélő, és mit csináljanak, akik nem „született” beszélői egy nyelvnek?
Előző cikkünkben bemutattuk, miért is futhatott be hatalmas karriert az anyanyelvi beszélő fogalma. Az a képzet, hogy vannak, akik „születésük jogán” tökéletes beszélői egy nyelvnek, ma is jelen van az oktatásban. De hogyan érzik magukat a nyelvtanulók? Egyáltalán: mit jelent „tanulni egy nyelvet”?
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)
Édes anyanyelveink
Egy vizsgálat során általános és középiskolai diákok és az őket tanító magyartanárok egyebek mellett a nyelvtan- és az idegennyelv-órákról alkotott elképzeléseikről nyilatkoztak. Egy tanárnő a nyelvi igényességről beszélt, és amikor a kutató megkérdezte, mit ért e kifejezés alatt, így válaszolt:
az igényességre gondolok, tehát arra, hogy […] az ember tényleg megfelelően tudja használni, amit elvileg megtanult, az anyanyelvét
A tanárnő megfogalmazása szerint az anyanyelvét a diák már, úgymond, megtanulta. Az igekötő használata azt sugallja, hogy ez lezárult folyamat: a diák már birtokában van az anyanyelvének, legfeljebb csak apróbb finomhangolásokra van szüksége, csak „megfelelően” kell használnia, ami a kezében van. Egy másik tanárnő arról beszélt, hogy a diák „elsajátította” az anyanyelvet, az tehát már az ő tulajdona. Ezekben a nyilatkozatokban az anyanyelv mint jól körülhatárolt, kézzelfogható valami jelenik meg, amit a maga teljességében birtokolni lehet.
A nyelvek egyértelmű körülhatárolása azonban a gyakorlatban nem igazán lehetséges. A következő interjúrészletben egy magyar–német kétnyelvű gimnazista lány beszél a családjukban zajló nyelvhasználatról. Anna 17 éves, édesapja a születése óta rendszerint németül szól hozzá:
annyira összeegyeztetem a két nyelvet, hogy […] van, amikor apukám németül szól hozzám és én úgy értem, mint hogyha magyarul mondaná, tehát hogy olyan, mint hogyha tényleg anyanyelvem lenne s van, amikor nem tudom megkülönböztetni, hogy most németül szóltak hozzám vagy magyarul.
Anna édesapja a német, édesanyja pedig a magyar nyelv használatát részesíti előnyben. Az anya nem mindent ért abból, amit az apa németül mond, ezért lányától szokott segítséget kérni:
Például anyukámnak valamit mondott apukám németül, tehát anyukám csak félig-meddig ért meg dolgokat, és akkor [mondja nekem, hogy] „na, fordítsál, Annuskám!”. És akkor, ú, mondom, mit is kell, mit is? Elmondta németül a mondatot, és akkor most ezen mit nem ért? (nevet)
Annának tehát az egyes konkrét élethelyzetekben nem okvetlenül kell elválasztania a nyelveket egymástól. A két nyelv különállósága akkor jelenik meg, amikor egy kommunikációs probléma – például az anya német szövegértési nehézségei – azt előtérbe hozzák. A nyelv használatának magától értetődő természetessége miatt érezheti úgy Anna, hogy számára nemcsak a magyar, hanem a német is anyanyelv: „mint hogyha tényleg anyanyelvem lenne”. Az elbizonytalanító „mint hogyha” arra utalhat, hogy – mint azt Anna az interjúban korábban elmondta – a szövegértés nem okoz számára problémát, de úgy érzi, beszélni alacsonyabb szinten tud németül, mint magyarul.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peng / GNU-FDL 1.2)
Kié a nyelv?
Egyes nyelviskolákban, de általános és középiskolákban is (főként két tannyelvű képzésben) anyanyelvi idegennyelv-tanárokat szerződtetnek. Ahol erre nincs lehetőség, ott is igyekeznek „anyanyelvi környezetből”, az angol esetében például az Egyesült Királyságból megrendelt tankönyvekből tanítani. Ezeknek az erőfeszítéseknek a hátterében az a cél áll, hogy a tanulók autentikus írott és beszélt nyelvhasználattal találkozzanak, miközben tanulják a nyelvet. Az autentikusságnak ez a kultusza azonban azt a képzetet is ki tudja alakítani, hogy egy nyelvnek igazán csak az úgynevezett anyanyelvi beszélők a „jó beszélői”: a többiek legfeljebb többé-kevésbé megközelíteni tudják az anyanyelviek privilégiumának tartott „teljességet”.
Az előző cikkünkben idézett nagyszótári definíció alapján Anna a magyar mellett a német nyelv anyanyelvi beszélőjeként is meghatározható: a németet kisgyermekkorától kezdve, családi környezetben folyamatosan használja, azonosul ezzel a nyelvvel (sőt, időnként a magyar és a német mintegy összeolvadva jelenti számára „az anyanyelvet”), és környezete is a német nyelv kompetens beszélőjeként tartja számon (hiszen édesanyja tőle szokott fordítást kérni). Ezzel együtt Anna – legalábbis saját meglátása szerint – nem tud mindent kifejezni németül, holott mindent tökéletesen megért. A valóságban járó-kelő anyanyelvi beszélők tehát nem azonosak azokkal a tankönyvek által elénk tárt ideális beszélőkkel, akik minden nyelvi feladatra maximális pontszámot kapnának.
Az előző gondolatmenetet megfordítva: vannak olyan beszélők, akik a legmagasabb szintű nyelvvizsgákat is teljesítik, gördülékenyen írnak, beszélnek, olvasnak és mindent megértenek egy adott nyelven, mégsem gondolják magukról azt, hogy annak a nyelvnek az anyanyelvi beszélői lennének. Claire Kramsch cikkében ilyen esetekre hoz példát; ezek egyike Eva, a lengyel származású diáklány, aki az Egyesült Államokban tanul. Eva beleszeret Tomba, aki Texasban nőtt föl. Eva folyékonyan beszél angolul, olyannyira, hogy bizonyos mértékben magas szintű nyelvtudása okozott gondot neki, amikor egy jó hangulatú beszélgetés során kedvese élénken elmesélt történetére reagált. Eva így emlékszik vissza önéletírásában:
I want to speak some kind of American, but which kind to hit? “Gee,” I say, “what a trip, in every sense of the word.” Tom is perfectly satisfied with this response. I sound natural enough, I sound like anybody else. But I can’t bear the artifice, and for a moment, I clutch.
Az amerikai nyelv valamelyik változatát akarom beszélni, de melyiket is válasszam? „Jesszusom”, mondom, „mekkora égés, a szó minden jelentésében.” Tom tökéletesen elégedett a válasszal. Elég természetesen hangzom, úgy, mint bárki más. De nem bírom elviselni ezt az mesterkéltséget, és egy pillanatra lefagyok.
Eva problémája saját hitelességével kapcsolatos. Számára természetes, hogy akik az Egyesült Államokban nőttek fel, joggal használnak szlenget, joggal beszélnek lazán. De van-e joga egy lengyel emigránsnak ahhoz, hogy amerikainak tűnjön? Nem csalás-e ez, nem hangzik-e hamisan az ő szájából a Gee vagy a trip? Nem kellene-e inkább úgy beszélnie, ahogy a tankönyvekben van, hogy mindenki számára világos legyen: ő egy idegen, aki jól megtanulta a nyelvet, de véletlenül sem „odavalósi”?
(Forrás: Wikimedia Commons / Benjamin Vautier (1829–1898))
Birtoklás helyett részvétel
A nyelvek egymástól való éles elválasztása, területhez, nemzethez, születés adta nyelvi mindentudáshoz kötése régi hagyomány. A fenti példák azonban arra világítottak rá, hogy ennek a szemléletnek megvannak a korlátai. Különösen jól érezhetők az anyanyelvi beszélő kultuszának problémái a világnyelvekkel, például az angollal, spanyollal, franciával kapcsolatban. Ezek az egész Földön rendkívüli változatosságban vannak jelen, és „nem-anyanyelvi” (tehát az adott nyelvet idegen nyelvként tanuló) beszélőjük jóval több van, mint „anyanyelvi”.
A globalizáció körülményeihez alkalmazkodva a nyelvoktatás újabb áramlatai szakítottak azzal a hagyományos elképzeléssel, hogy egy nyelv egy „tiszta forrásból” – az anyanyelvi beszélő nézőpontjából – ismerhető meg a legjobban. Újabb tanulmányok szerint a nem anyanyelvi beszélők is teljes jogú tagjai egy nyelv használói körének. Többen, például a már említett Claire Kramsch, éppen ezért nem kedvelik a nyelvtanuló kifejezést, mivel az azt sugallja, hogy a tanuló valahol félúton van a nyelv ismeretének hiánya és annak tökéletes birtoklása között. Míg az anyanyelvi beszélő – a hagyományos nézetek szerint – eleve birtokában van a nyelvnek, a tanuló sosem éri el a teljességet, mindig „úton van”.
Szabó Tamás Péter kutatásait az Európai Unió 7. Keretprogramján belül megvalósuló Marie Curie Intra-European Fellowship program teszi lehetővé (ref. 626376)
Ezzel szemben kutatók a valóságot egyre inkább úgy jellemzik, hogy mindenki, az anyanyelvi és a nem-anyanyelvi beszélők is, állandóan úton vannak, nyelvi kompetenciáik különböző élethelyzetek során folyamatosan változnak. A birtoklás metaforáját a szakirodalomban egyre inkább a részvétel, a közös cselekvés, a párbeszéd képe váltja fel, amelynek során minden résztvevő tanul a többiektől, és maga is tanítja a többieket. Remélhetőleg ez a felfogás és az erre épülő nyelvoktatási gyakorlat sokak gátlásait segít leküzdeni.
Ajánlott irodalom
Dufva, Hannele. Language learning as dialogue and participation. In: Ellen Christiansen et al. (eds.), Problem-based learning for the 21st century. Aalborg University Press, 2013, 51–72.
Dufva, Hannele–Minna Suni–Mari Aro–Olli-Pekka Salo: Languages as objects of learning: language learning as a case of multilingualism. Apples, 2011. Vol. 5/1, 109–124.
Kramsch, Claire: Authenticity and Legitimacy in Multilingual SLA. Critical Multilingualism Studies, 2012. Vol. 1/1, 107–128.
@Sultanus Constantinus: 1
" egy magyar anyanyelvű sosem fog olyat mondani, még véletlenül sem, hogy pl. "a házben"."
Egy kis "eraviszkuszos nyelvkeveredési+" vicc az ősrégi időkből.. :)
A kelta asszonyt megkérdezi egy pannon menyecske.
-Bent van az urad? (Mármint a házban..)
A pontos válasz:
- Persze, "hász bent." (Mármint "persze a házban".)
Ma angolul a férj urak neve magyarul leírva: "hászbend".. :)
@bolkecsi: Egészen pontosan mire gondol? A hivatkozott forrásban (a jab.complex.hu/doc.php?docid=WKHU-QJ-XML-00000A1200051EMM linken olvastam) az 1. mellékletnek a "Kulcskompetenciák, kompetenciafejlesztés" című része ezzel indul: "Anyanyelvi kommunikáció". A dokumentum egyébként valóban nagyon tanulságos, például azért, mert a nemzetállami gondolkodásnak megfelelően az "idegen" nyelveket "más országok"-hoz köti: "A tanulóban felébred a nyelvek és a nyelvtanulás iránti érdeklődés. Felfedezi, hogy más országokban más szokások vannak, más nyelvet beszélnek az emberek, ez a felfedezés nyitottabbá teszi más kultúrák befogadására". Legalább ilyen fontos lenne, hogy a diák a Magyarországon megtalálható számos nyelv iránt is érdeklődjön, de a leírás alapján mintha csak a magyar nyelv beszélői élnének Magyarországon...
.
A "Kerettanterv az általános iskola 1–4. évfolyamára" rész ezzel indul: "Magyar nyelv és irodalom / Az általános iskola alsó tagozatán a magyar nyelv és irodalom tantárgy elsődleges célja az anyanyelvi kommunikációs képességek fejlesztése, és az ehhez elengedhetetlen ismeretek elsajátíttatása. Az anyanyelvi képességek fejlesztése nemcsak cél, hanem eszköz is a személyiség harmonikus fejlődéséhez, a nemzeti önazonosság erősödéséhez, a kognitív és érzelmi fejlődéshez, valamint mindezek katalizátora is egyben." Az anyanyelv tehát nemcsak megjelenik, hanem elsődleges fontosságú a szöveg szerint.
Talán oktatáspolitikai szemszögből érdekes lehet, hogy az általános iskolai kerettantervek [51/2012(XII. 21.) EMMI rendelet 1. és 2. melléklet)], amelyek meghatározzák a tananyaghoz kapcsolódó kulcsfogalmakat, nem tartalmazzák az anyanyelv fogalmát (sem a nyelvi, sem a szociális kulcskompetenciánál, sem a magyar nyelv és irodalom, sem az idegen nyelv tantárgynál). Ebből egyenesen következik, hogy a tankönyvekben sincs benne. Én viszont sok olyan osztályban jártam már, ahol a kisdiáknak nem egyértelmű, mi is az ő anyanyelve (pl. a spanyol apától és magyar kisebbséghez tartozó, de román állampolgár anyától származó, Magyarországon élő Daniellának!!!)
@Janika: Igen, ez is egy remek példa. Vagy pl. a másik, amit észrevettem: egy anyanyelvi beszélőnek nincs szüksége arra, hogy teljesen tisztán, érthetően beszéljenek hozzá, anélkül is automatikusan kikövetkezteti és érti, hogy mit mond a másik (pl. egy nem túl jó minőségű telefonos kapcsolatnál). Egy nem anyanyelvi ilyenkor meghal, elveszti a fonalat.
Ennek szerintem az az oka, hogy egy anyanyelvi beszélőnél előre "be van programozva", hogy adott szituációkban a másik fél mit mondhat. Egy nem anyanyelvűnél éppen ez a láncszem hiányzik.
Egy régi riportban megszólítottak olyan magyart, aki már hosszú ideje Ausztráliában él angol nyelvterületen és "anyanyelvi szinten" használja az angolt. Kb azt moindta hogy abból látszik meg valakiről, hogy milyen anyanyeévű, hogy milyen nyelven számol.
pl bemegy egy telefonfülkébe és tárcsázás közben magában mondja a számokat. Ő mindig magyarul mondta, mert "zsigerből" ez jött.
"A valóságban járó-kelő anyanyelvi beszélők tehát nem azonosak azokkal a tankönyvek által elénk tárt ideális beszélőkkel, akik minden nyelvi feladatra maximális pontszámot kapnának."
Valóban, mivel a tankönyvek nem is beszélt, hanem írott nyelvet tanítják, és ezt is kérik számon a hagyományos nyelvvizsgákon is (és ezért nem is lehet tankönyvből megtanulni közel anyanyelvi szinten beszélni). Sokan éppen arról ismerik fel az anyanyelvi beszélők a nem anyanyelvűeket (még ha egyébként kiválóan és hibátlanul beszélnek is), hogy "túl szabályosan beszélnek", mintha egy írott szöveget olvasnának fel, azaz nem természetes a nyelvhasználatuk.
"vannak olyan beszélők, akik [...] gördülékenyen írnak, beszélnek, olvasnak és mindent megértenek egy adott nyelven, mégsem gondolják magukról azt, hogy annak a nyelvnek az anyanyelvi beszélői lennének."
Saját példa: nekem régebben több anyanyelvi beszélő is mondta, hogy nincs idegen akcentusom, amikor spanyolul beszélek (sajnos ma már ez nem igaz, mivel jobbára csak írásban használom), szintén elmondható, hogy az írott szövegekből szinte mindent megértek, a beszédből és a dalokból is, a szleng kivételével (mindez persze nagymértékben függ a nyelvjárástól is), sőt, írtam nyelvészeti szakcikkeket is spanyolul a Wikipédiában, de egyáltalán nem gondolom úgy, hogy akár meg is közelíteném az anyanyelvi szintet. Az anyanyelvi szintű nyelvtudás azt jelentené ugyanis, hogy ha álmomból felébresztenek is, akármilyen szituációban kapásból vágnám a választ az adott idegen nyelven, amitől én azért fényévekre vagyok (főleg úgy, hogy az utóbbi években nem is nagyon gyakoroltam).
Mindezzel csak arra akarnék kilyukadni, hogy az anyanyelvi tudásszint ÉPPEN NEM az ideális, tankönyvből megtanult, sztenderd, letisztult (írott) nyelv tökéletes ismeretét jelenti, hanem a mindennapi beszélt nyelv spontán történő használatának képességét.
"Ezek az egész Földön rendkívüli változatosságban vannak jelen, és „nem-anyanyelvi” (tehát az adott nyelvet idegen nyelvként tanuló) beszélőjük jóval több van, mint „anyanyelvi”."
"Ezzel szemben kutatók a valóságot egyre inkább úgy jellemzik, hogy mindenki, az anyanyelvi és a nem-anyanyelvi beszélők is, állandóan úton vannak, nyelvi kompetenciáik különböző élethelyzetek során folyamatosan változnak."
Ebben van igazság: minél inkább nemzetközi közvetítő szerepű egy nyelv, tehát minél több nem anyanyelvi beszélője van, annál inkább jogos, hogy a nem anyanyelvi beszélők változatait is teljes jogú változatoknak tekintsük (hiszen ebből később akár új nyelvek, nyelvváltozatok is születhetnek, amit már anyanyelvként fognak beszélni). Ugyanakkor abból a szempontból mégis jogos a megkülönböztetés, hogy egy átlagos nyelvtanuló* sosem fogja és egy anyanyelvi beszélő szintjén megközelíteni. Jó, hogy mindkettő a végtelenségig tanul, de míg egy, a nyelvet nem anyanyelvként használónak mindig is lesznek problémái pl. a nyelvtannal (ami anyanyelvűnél fel sem merülhet), addig az anyanyelvi legfeljebb olyanokon bizonytalanodhat el, hogy mikor melyik a megfelelő szó, stb. De egy egyszerű gyakorlati példa, hogy a nyelvészek is értsék, amire gondolok: egy magyar anyanyelvű sosem fog olyat mondani, még véletlenül sem, hogy pl. "a házben". Egy külföldi, aki tanulta a magyart, akármilyen magas szinten is bírja, ilyenek simán kicsúszhatnak. Tehát ez a különbség mindig is meglesz.