A vegyjelek szivárványa 1.
Az elemek neve sokszor utal az adott anyag valamilyen tulajdonságára. Sorozatunk következő részében olyan elemekről szólunk, melyek színükről kapták nevüket.
A XVIII.-XIX. század táján új „elemnévdivat” jelent meg. 1774 és 1811 között öt elem – a klór, a jód, a króm, a ródium és az irídium – nevében jelent meg magának az elemnek vagy annak egy vegyületének, ásványának a színe.
Klór Cl
A klór legismertebb vegyületét, a nátrium-kloridot, azaz a konyhasót, a régészeti bizonyítékok tanúsága szerint már a Kr.e. 6000 táján egyértelműen ismerték és tudatosan használták. Egy másik alapvető vegyületével, a hidrogén-kloriddal (ez a sósav) először az alkimisták foglalkoztak alaposabban, a tizenötödik században. Később a francia Antoine Lavoisier elő is állított sósavat, és ugyan sejtette, de nem ismerte föl teljes biztonsággal, hogy egy új elem (tehát más összetevőkre nem bontható anyag) nyomára bukkant. Nevet azért adott az anyagnak: ez volt az euklorin – a görög ευ, ’jó, igaz(i), lényegi’ és a χλωρος, azaz [khlorosz] ’sárgás-, illetve halovány zöld’ szavakból összerakva. Mások sikertelen próbálkozásai után elemi klórt először a svéd Carl Wilhelm Scheele tudott előállítani, 1774-ben. A furcsa csak az volt a dologban, hogy ő maga sem jött rá, hogy meglelte a sósavban található elemet. Ezzel együtt Sheelét tekinthetjük a klór fölfedezőjének. A bizonytalanságok tisztázásában Humphry Davy volt a legeredményesebb, s a klór ma is használt nevét is ő javasolta.
Történelmi, onomasztikai (névtani) érdekesség, hogy Marcus Flavius Valerius Constantius császárt (aki a tetrarchátus idején, a III.-IV. század fordulója körül, Diocletianus egyik caesarjaként, majd a nyugat augustusaként uralkodott, s mint Nagy Constantin apja a Constantinus-dinasztia alapítójaként respektálandó) a történetírás Constantius Chlorus néven emlegeti. Ennek az az egyszerű oka, hogy nagyon kedvelte a halvány, világos színeket, ahogy a latinos chlorus szóalak is erre utal.
Persze azon az etimológiai vonatkozáson se lepődünk, hogy a növények zöld színanyagának, a klorofillnak a nevében is erre a ’zöldes, sárgászöldes, halványzöld’ jelentésű szóra ismerhetünk – noha a klorofill molekulájában egy vacak klóratom sincs…
Jód I
Az elem fölfedezője egy Bernard Courtois nevű fiatalember volt. A családja salétromgyártással foglalkozott, ami utólag rendkívül jó vállalkozásnak tűnhet, hiszen a salétromra a puskapor előállításához van szükség – márpedig a XIX. század elején volt elég háború ahhoz, hogy bőven legyen igény a salétromra. Azonban a család, bár jól élt, nem rendelkezett elég vagyonnal ahhoz, hogy Bernard érdekes fölfedezésének pontosításához, finomításához anyagi támogatást nyújtson. Bernard annak a véletlennek kapcsán figyelt föl a jódra, hogy a salétrom előállításához szükséges tengeri alga kémiai kezelésekor egyszer túl sok kénsavat adott az algahamuhoz, mire abból ibolyás színű pára füstölgött föl. Ez a színes gőzszerűség a tárgyakon feketés kristályokként ki is csapódott. Courtois összegyűjtött némi kristályt és vizsgálgatni kezdte. Hamarosan az a sejtése támadt, hogy egy új elemet, de legalábbis új anyagot fedezett fel. Mindez 1811-ben történt. Mivel azonban komolyabb kutatásokra nem volt kerete, anyagmintákat küldött több korabeli tudósnak is, köztük Gay-Lussacnak (az egyik gáztörvény névadója), Ampère-nek (róla nevezték el az áramerősség mértékegységét) és Davynek (vele már több elem kapcsán is találkoztunk).
A jód elnevezés (és persze ebből az I vegyjel) a görög ιοειδης [ioeidész], azaz ’ibolyaszínű’ szóból ered: ez a jódgőz jellegzetes színére utal.
Króm Cr
Johann Gottlob Lehmann 1761-ben az Urálban egy gyönyörű vöröses-narancssárgás ásványra lelt, amelyet (teljesen tévesen) szibériai vörös ólomnak keresztelt el. Nicolas Louis Vauquelin 1797-ben előállította a króm-trioxidot (CrO3), majd egy év elteltével elválasztott belőle egy fémet. Mivel ennek az elemnek a legkülönfélébb vegyületeit előállítva újabb és újabb csodálatos színű termékek születtek, nem meglepő, hogy a fémnek a görög χρωμα, azaz [khroma] szó alapján, amelynek a jelentése ’szín’, a króm nevet adták. Az is érthető ezek után, hogy a kromoszóma elnevezés e szónak a szintén görög szóma, vagyis ’test’ szóval alkotott összetétele. A sejtmagban található kromoszómák ugyanis színes testecskékként jelennek meg a mikroszkópban.
(Forrás: Wikimedia commons)
Ródium Rh
A platinafémek csoportjába tartozó kemény, rendkívül fényes fémet William Hyde Wollaston találta meg, 1803-ban és az elem vegyületeit tanulmányozva a nevét is ő adta: az egyik ródiumsó-oldat színe ihlette meg a tudóst. A görög ῥοδον [rodon] egyszerűen annyit jelent, hogy ’rózsa’.
Irídium Ir
A Londonban dolgozó elemfölfedező, Smithson Tennant 1803-ban oldhatatlan platinaszennyeződéseket vizsgálva két elemre is rátalált: ezek egyike az irídium volt. A fém nevét is ő adta.Egy alkalommal meg is fogalmazta azt a véleményét, miszerint minden újonnan felfedezett dolognak olyan nevet kell adni, amely jól kifejezi annak lényegét vagy legfeltűnőbb vonását. Ő Írisz istennő nevét alakította irrídiummá: ez a görög-latin ιρις [irisz] 'nőszirom' főnévből származik. Írisz a szivárvány istennője volt – és valóban találó a név: az irrídiumvegyületek és -sók oldatai pompázatos színekben tündökölnek. A szivárványistennőre utal a szem szivárványhártyájának tudományosabb megnevezése az írisz szóval, valamint az Írisz női név is. A mitológiai Irisnek egyébként más feladatai is voltak: az istenek hírnöke volt, de az ő feladata volt az istenek és az emberiség közötti kapcsolattarás is…
(Forrás: Wikimedia commons)
Érdemes tudni, hogy az irídium az egyik legritkább elem a földkéregben, az éves világtermelés csak három tonna, ami kevesebb másfél köbméternél is: az irídium az ismert legsűrűbb elem.