A Nobel-díjas, akit hazája nem ismer el
El tudjuk képzelni, hogy egy Nobel-díjast ne ismernének el hazájában csupán azért, mert egy kisebbséghez tartozik?
Pakisztán egyetlen Nobel-díjas tudósának, a fizikus Abdusz Szalámnak komoly érdemei vannak abban, hogy az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) munkatársainak július eleji bejelentés szerint sikerült közel kerülniük a Higgs-bozon nevű, kiemelten fontos elemi részecske megtalálásához. Ennek ellenére a tudós nemhogy nem számít hősnek a hazájában, nevét az iskolai tankönyvekből is eltávolították. A szomszédos Indiában eközben azt állítják, hogy hasonlóan méltatlan sorsra jutott az ő nagy tudósuk, a nevét a bozonnak kölcsönző Szatjendranáth Bósze, akiről a világ nem hajlandó méltóképp megemlékezni a nagy felfedezés kapcsán.
::adbox::7:.
Elfeledett hős
„Elfeledett hős” – panaszolta hosszú nyilatkozatában az újdelhi kormány, megállapítva, hogy Bószétól megtagadták a Nobel-díjat, pedig legalább tíz, hasonló témában munkálkodó tudós kapta meg az elismerést.
A bozon név a Kalkuttában született Bósze és Albert Einstein 1920-as években végzett közös munkája nyomán kapta a nevét. A két kutató a szubatomi részecskék két alapvető osztálya közül az egyiknek a meghatározásán dolgozott, és megállapította, hogy a fotonok ugyanúgy tekinthetők részecskéknek is, mint hullámoknak. Minden, így viselkedő részecskét – köztük a Higgs nevét viselő, a többi részecske tömegéért felelőst is – bozonnak neveztek el.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Amikor a brit Peter Higgs 1964-ben felvetette, hogy kell léteznie egy olyan bozonnak, amely megmagyarázza, honnan származik minden létező anyag formája és mérete, Bósze már ismét Kalkuttában élt. Előtte 25 éven át a Dakkai Egyetem fizikai részlegét irányította. Nyolcvanévesen, 1974-ben hunyt el.
Fontos igazolása munkásságának
A pakisztáni nukleáris program indulásánál is bábáskodó Abdusz Szalám iránti tisztelet a vallási fundamentalisták megerősödése nyomán évtizedekkel ezelőtt kezdett el fogyatkozni. A tudós ugyanis az ahmadijja szekta tagja volt, amelyet üldözött a kormány, és támadtak a tálibok is, mivel eretnekségnek tartották nézeteit.
Az ahmadijjához tartozók helyzete – más pakisztáni vallási kisebbségekéhez, a síita muzulmánokéhoz, a keresztényekéhez és hindukéhoz hasonlóan – az utóbbi években tovább romlott, mert a szunnita többségű országban az iszlám keményvonalasai további teret nyertek, és a militánsok hevesebben kezdték támadni a velük szemben állókat.
Az 1926-ban született és 1996-ban elhunyt, csodagyereknek tartott Szalám több mint tucatnyi nemzetközi díjban és elismerésben részesült. 1979-ben – Steven Weinberggel megosztva – fizikai Nobel-díjat kapott a világegyetem általános dinamikáját megszabó alapvető erők elméletének, más néven a részecskefizika standard modelljének a kidolgozásában szerzett érdemeiért.
(Forrás: Wikipedia, angol változat)
Szalám és Weinberg egymástól függetlenül előre jelezte egy, ma már Higgs-bozon néven ismert szubatomi részecske létezését. Az „isteninek” is nevezett részecske arról a brit kutatóról kapta a nevét, akinek elmélete szerint más részecskék e bozonnak köszönhetik a tömegüket. Létezése alapvető abból a szempontból, hogy megértsük az univerzum korai fejlődését.
A július elején kutatásuk eredményéről beszámoló tudósok világszerte nagy izgalmat váltottak ki bejelentésükkel, amely szerint csaknem teljesen biztos, hogy a CERN hadronütköztetőjében sikerült észlelniük a Higgs-bozont.
„Ez rendkívül fontos igazolása Abdusz Szalám munkásságának és a standard modellnek” – mondta Kursid Haszanain, az iszlámábádi Kuaid-i-Azam Egyetem fizikai intézetének vezetője az AP amerikai hírügynökségnek.
Az 1960-as években és az 1970-es évek elején a kutatónak komoly befolyása volt Pakisztánban az elnök tudományos tanácsadójaként. Közreműködött a pakisztáni űrkutatási ügynökség, illetve a nukleáris tudományos és technológiai intézet létrehozásában. Részt vett az 1998-ban kipróbált pakisztáni nukleáris bomba kifejlesztésének korai munkálataiban is.
Tiltakozásul elhagyta az országot
Szalám – és hárommillió más pakisztáni – élete drasztikusan megváltozott 1974-ben, amikor a parlament elfogadta azt az alkotmánymódosítást, amely szerint az ahmadijja szekta hívei nem muszlimok.
Az ahmadijjához tartozók szerint szellemi vezetőjük, az 1908-ban elhunyt Hadrát Mirza Ghulám Ahmad próféta volt, amit azonban a pakisztáni kormány – a nagy iszlám pártok vezette tömegmozgalom követelésének engedve – elutasított. Az iszlám fő áramlata szerint Mohamed volt az utolsó próféta, és akik utána prófétának nyilvánították magukat, azok eretnekek.
Minden útlevélkérelmet benyújtó pakisztáninak alá kell írnia a kérvényen egy nyilatkozatot, amely szerint Ahmad „szélhámos” volt, a követői pedig „nem muszlimok”. A szekta tagjainak a pakisztáni törvények megtiltják, hogy muszlimnak mutassák magukat, a nyilvánosság előtt vallják meg hitüket, imahelyeiket mecseteknek nevezzék, és az imára hívás muszlim szokását alkalmazzák. Ha a tilalmakat megszegik, börtön, sőt esetleg halálbüntetés vár rájuk.
Szalám az 1974-es alkotmánymódosítás elleni tiltakozásként lemondott kormányzati megbízatásáról, és az országot is elhagyta, Európában folytatta a munkáját. Olaszországban létrehozta a fejlődő világ fizikusait segítő elméleti fizikai központot. Bár Pakisztán akkori elnöke, Mohammad Ziaul Hakk tábornok a Nobel-díj elnyerése után a legmagasabb pakisztáni polgári kitüntetéssel jutalmazta a tudóst, a nemzetközi elismerés nem keltett különösebb visszhangot az országban. A fizikust más országokban – köztük a Pakisztán ősellenségének számító Indiában – sokkal szélesebb körben és őszintébben ünnepelték, mint odahaza.
Az első muszlim Nobel-díjas
Eredményei ellenére a tudós neve kevés tankönyvben szerepel, és a pakisztáni vezetők vagy média csak ritkán említi. Vele ellentétben a muszlim A. K. Khánt, akinek kulcsfontosságú szerepe volt az ország atombombájának az előállításában – később azt is beismerte, hogy közreműködött a nukleáris technológia Iránnak, Észak-Koreának és Líbiának történő átadásában –, nemzeti hősként tisztelik.
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. State Department)
A Kuaid-i-Azam Egyetem vezetőinek annak idején el kellett halasztaniuk Szalám előadását Nobel-díjjal jutalmazott elméletéről, mert iszlamista egyetemi aktivisták azzal fenyegetőztek, hogy eltörik a tudós lábát – idézte fel Pervez Hudbhoj pakisztáni fizikus, aki valamikor együtt dolgozott Szalámmal. „Tragédia az, ahogyan bántak vele. Egy országszerte tisztelt nemzeti hírességből olyan emberré vált, aki nem tehette be a lábát Pakisztánba. Ha megteszi, inzultusok éri, veszélybe kerül a testi épsége, esetleg meg is ölik” – fogalmazott a tudós. A Szalámot kitüntető Ziaul Hakk később fokozta az ahmadijja tagjainak üldözését, tavalyelőtt pedig militáns tálibok Lahorban megtámadtak két, a szekta tagjaival teli mecsetet, és legalább 80 embert megöltek közülük. „Az ahmadijja sok tagja kapott fenyegető levelet a 2010-es támadások után fundamentalistáktól, de a kormány nem tett semmit” – közölte Kamar Szulejmán, az ahmadijja közösség szóvivője. Abdusz Szalám halála után sem szűnt meg célpont lenni. Hudbhoj elmondása szerint miután Angliában, Oxfordban meghalt, otthon temették el, és sírkövet is állítottak neki „Az első muszlim Nobel-díjas” felirattal. Egy helyi elöljáró azonban később úgy rendelkezett, hogy a feliratból töröljék a „muszlim” szót.
(Forrás: Wikimedia Commons / Scourgeofgod / CC BY-SA 3.0)
Terrorcivilizáció: Miért kapott Kertész Imre Nobel díjat?
Kertész Imréről, a Nobel díjról, Uri Milsteinről és édesapámról: Krizsa Károlyról... Nos, ha időrendi sorrendben nézem a dolgot, pont fordítva következnek.
Amikor 1991-ben az egyik barátom javaslatára látogatni kezdtem Dr.Uri Milstein a Bár Ilán egyetemen tartott előadásait, szinte azonnal éreztem, hogy ismerős gondolatmenettel találkoztam. Nem a témája volt ismerős – Izrael történelmét tanította – hanem a sorok között… Így kerültem közelebbi kapcsolatba a Túlélés Elvével.
Mi ragadta meg a figyelmemet? Az, hogy édesapám is hasonló szellemben nevelt engem. Persze, Ő nem fogalmazta meg mindezt kidolgozott elmélet formájában S Kertész, a Nobel díjas író sem ismerte Milsteint, vagy az életművét. Sőt, feltehetően a Nobel díj bizottság tagjai sem ismerték a Túlélés Elvét. Ennek ellenére, azt állítom, hogy Kertész a Sorstalanság című regénye azért nyerte el a Nobel díjat, mert regénye teljes egészében a Túlélés Elvének szellemében íródott.
Olvassuk el az alábbi két idézetet a regényből:
„Már az emeleten jártunk, amikor mostohaanyámnak eszébe jutott: elfeledte beváltani a kenyérjegyet. Nekem kellett visszamennem a pékhez. Egy kis sorállás után jutottam csak be az üzletbe. Először a szőke, nagy mellű feleséghez kellett járulnom: ő vágta le a kenyérjegy megfelelő kockáját s aztán tovább, a pékhez, aki a kenyeret mérte. Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így marad néki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését, ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze."
(A lágerkórházban)
„Akkor meg nemsoká az orvos toppan be nagy váratlanul, hisz a vizit már, mintha mi sem történne odakívül, rendes szokás szerint megtörtént a reggel. Most azonban nem oly hűvös, nem oly gondozott, mint máskor: arca gyűrött, nem egész kifogásolhatatlan köpenyegét rozsdás foltok éktelenítik, vérbe borult szemének súlyos tekintetét kutatva hordja körbe: üres ágyat keres szemlátomást, semmi kétség.
Wo ist der – mondja Pjetykának – der, mit dieser kleinen Wunde hier?! (Ki az, akinek azok a kis sebei vannak?) – határozatlan mozdulatot írva le úgy a combja, a csípője táján, miközben fürkésző tekintete minden arcon, így egy pillanatra az enyémen is megakad s igen kétleném, hogy ne ismert volna rám, ha történetesen mindjárt el is kapta, hogy Pjetykára szögezze ismét, várva, sürgetve, követelve, az ő kötelességévé téve mintegy a választ.
Nem szóltam semmit, de magamban épp készülődtem már fölkelni, gúnyát ölteni s ki, valahová a zűrzavar kellős közepébe menni: hanem akkor meg, nagy meglepetve azt látom, hogy Pjetykának – amint legalább az arca mutatja – sejtelme sincs, ugyan kire is találhat gondolni vajon az orvos, majd meg, rövid tanácstalankodás után hirtelen megvilágosodással, mint aki egyszerre ráeszmélhetett mégis, egy „Ach… ja" (Á… igen) szóval, s egy karnyújtással a puskalövéses fiúra mutat, mellyel az orvos is azon nyomban egyetérteni, ő is mintegy megvilágosodni látszik, mint akinek, úgy van, épp eltalálták, s végre megoldották a gondját, csakugyan. – Der geht sofort nach Hause! – (Ez azonnal megy „haza"! – vagyis vissza a lágerbe, munkára) intézkedik tüstént, s akkor igen különös, szokatlan, mondhatnám illetlen esemény történt, melyhez hasonlóra szobánkban még ez ideig egyetlen példát sem láttam, s amit alig is tudtam bizonyos feszélyezettség, némelyes pironkodás nélkül nézni.
A lövéses fiú ugyanis, miután fölkelt az ágyból, előbb csak kezét tette az orvos előtt össze, mintha imádkozni készülődne, majd ennek hökkent hátrálására, pillanatnyi értetlenkedésére egyenest elébe, a térdére bukott oda, mindkét kezével utána kapva, megragadva s átkulcsolva a lábát; aztán csak az orvos kezének gyors villanását, majd pofonjának rákövetkező nagy csattanását észleltem, s csak fölháborodását értettem, de szavait pontosabban már nem, mielőtt, térdével odébb tolva az akadályt, dúlt s a rendesnél is veresebb arccal kirohant volna.
A megürült ágyba aztán új beteg került, megint egy fiú – a szememnek jó ismerős, tompa kemény kötés arról tanúskodik, hogy lába végén immár egyetlen ujja sincsen – s amikor Pjetyka legközelebb énfelém járt, mondtam neki, halkan, magunk között: – Gyinkuje, Pjetyka (Köszönöm, Petyka) – Hanem kérdéséből: – Was?… (Mit?) – bizonykodásomra: – Aber früher, vorher… – azazhogy „hát az előbb, az imént…"értetlenséggel, tökéletes tájékozatlansággal felelő arcából, csodálkozó, miről sem tudó fejrázásából azt vettem észre, hogy ezúttal meg én követhettem el, úgy látszik, illetlenséget, s hogy bizonyos dolgokat eszerint hát kizárólag magunkkal kényszerülünk csak elintézni bizonyára, amint látszik.
De hát először is minden az igazság rendje-módja szerint történt – volt legalábbis az én véleményem – hisz elvégre is én voltam régebben a szobában, aztán meg ő is van jobb erőben, s így nem kérdéses – mármint énszerintem – hogy odakünn őnéki több az esélye; s hát végső soron főként könnyebben is vagyok képes belétörődni, úgy látszik, valaki más, mint a magam balesetébe: ezt a következtetést kellett levonnom, ezt a tanulságot leszűrnöm, bárhogy is nézzem, latolgassam, kerülgessem."
Eddig a két idézet a Sorstalanságból.
Az ember tehát nemcsak úgy cselekszik, hogy mindig a saját érdekeit helyezze előtérbe, hanem úgy is gondolkodik. Azt tartja igaznak, azzal az ideológiával azonosul, amely a saját túlélését, gazdagodását, stb. segíti elő. És erről – ritka kivételtől eltekintve – az ember egyáltalán nem is tud.
@Németh László: Igazán megható, hogy büszke vagy rá, de ő nem büszke rád, hanem mélységesen lenéz. Kellemes lehet lecsulázva tapsolni neki:
Die Welt: "Gibt es an Ihrem Land mit seiner ungemein reichen literarischen Landschaft denn rein gar nichts, dem Sie sich verbunden fühlen?
Kertész: Ich bin ein Produkt der europäischen Kultur, ein Décadent, wenn Sie so wollen, ein Entwurzelter, stempeln Sie mich nicht zum Ungarn. Es reicht, dass Ihre Landsleute mich zum Juden gemacht haben. Rassische, nationale Zugehörigkeiten gelten nicht für mich."
www.welt.de/welt_print/kultur/literatur/article5116030/Ich-schreibe-
Ennél egyértelműbben nem lehet fogalmazni, ezután minden magyarázkodás hiábavaló, különösen ha perverz módon erőszakot akarnak tenni Kertészen azzal, hogy lényegében ezt mondják: "leszarjuk, hogy te mit állítasz magadról, majd azt mi megmondjuk helyetted, hogy hova tartozol [csak dögölnél már meg végre, hogy ne tudj ellenkezni]". Ez utóbbi magatartás annyira tipikus Magyarországon, ahol az írók és költők sorsa az egykori identitásuktól független politikai kisajátítás. Így lett a baloldali hazafi József Attilából a munkásosztály hőse, a jobboldali hazafi Szabó Dezsőnek így hallgatták el a jobboldaliságát és hazafiságát, hogy beilleszthessék a szocializmus idejének népijei közé és így lesz most Kertész Imre is "nagy magyar író" a halála után az ő személyes akarata ellenére.
Pontosabban az ő személyes akarata is a tipikus magyar értelmiségi gumigerinc jó példája. Mást akar és mond ott mint itt.
Ugyanis igen, Kertész meglehetősen ocsmány módon saját magát hazudtolja meg rávilágítva ezzel a kádárista értelmiség jellemének gyengeségére. Azok után, hogy gyakorlatilag minden mondatával gyalázza az állítólagos hazáját ebben a cikkben a német antifasisztáknak gazsuálva, ahol egyben azt is letagadja, hogy bármiféle etnikai identitás lenne ("nationale Zugehörigkeiten gelten nicht für mich"), amit nem fogok teljesen bemásolni, mert tényleg majdnem minden mondatban egy ordító hazugságot vagy gyalázkodó kijelentést tesz. Tudtad például, hogy Budapesten a komolyzenei kultúra kimerül a mosdóban hallgatott tranzisztoros rádióban? Vagy éppen, hogy Berlint az különbözteti meg Budapesttől, hogy vannak éttermi teraszok, ahova ki lehet ülni?
Szóval ezek után egy itthoni újságnak azt hazudja, hogy ő ilyeneket nem mondott:
"Az írás szerint Kertész Imre megtagadta Magyarországot és gyökértelennek nevezte magát. Az író ezt a Híradónak határozottan cáfolta, ő csak építő kritikát fogalmazott meg. Noha kritikáit mindig nemzetellenes megnyilatkozásnak veszik – jelentette ki. Az egyik internetes portálon teljesen meghamisították a Die Welt című lapnak adott interjúm szövegét"
Szal még teljesen hülyének is néz minket, vagy olyan mélységesen lenéz, hogy azt hiszi, hogy nem jut el hozzánk az eredeti német szöveg, mert mittomén a Balkánon nem lehet fogni az internetet a kis tranzisztoros rádiókon.
Hát lehet. Kertész megtagadott minket és nekünk sincs közünk hozzá. Hamvába holt kísérlet lesz ezek után megpróbálni Kertészt belehazudni a magyar irodalomba. Különösen, hogy azok a fiatal generációk, amelyekkel ezt el kellene hitetni erősen hazafias érzelműek és nagyon is jól tájékozottak Kertész botrányos kijelentéseiről, aminek következtében a vélt hőseiktől bármilyen megaláztatást elviselő és a hőseik valódi és meglehetősen ocsmány jellemét látni se akaró időkorú generációk kihalta után Kertész Imrének a nevét se fogják ismerni ebben az országban.
Én se vagyok rá büszke, szégyellem, hogy egy ilyen ember magyar nyelven beszél. Az a szerencse csak, hogy tevékenységét alapvetően Németországban fejtette ki, amely országnak már nincs jelentősége a magyar kultúra szempontjából, hiszen a kortárs német kultúra gyakorlatilag halott, nem véletlen, hogy nagy tömegben importálnak kelet-európai írókat is. Amely irodalmi emigráció egyben nagy szerencse Magyarországnak is, hiszen elsősorban a szellemileg hazátlan baloldali értelmiség távozik nyugat felé.
@blogen: Ugyanezt a cikket olvastuk? A cikkben nincs olyan, hogy úgy döntött, nem magyar író többé. Az elején az újságíró hálás azért, hogy Berlint választotta Kertész Imre, aki azt válaszolja később egy másik kérdésre, hogy elsősorban a világirodalom hatott rá, bár több kiváló magyar írót is megemlít (Krúdyt, Szomory Dezsőt, az újságíró kérdésére Márait, aztán kortársakat, mint Nádas Pétert, Esterházyt.) Kertész Imre „nem is kérdés, hogy a hazájának tekinti-e Magyarországot, hiszen ott született, magyar állampolgár és magyarul ír.” (www.vaconline.hu/aktualis/kertesz-imre-nem-vagyok-gyokertelen.html ). A cikkben arról beszél, hogy elsősorban ember, aztán magyar (ez a helyes sorrend), és hogy mennyit köszönhet az egyetemes kultúrának. A végén ezt kívánja nekünk is, amit magának, békét és kultúrát. Jogosan vagyunk rá büszkék, az volna a szégyen, ha nem így tennénk valamilyen vallási, vagy ki tudja milyen fanatizmusból (l. a fenti cikket).
@Krizsa: Kertészt sajnos annak ellenére elismerjük, hogy ő maga tagadja a magyar voltát:
"Ich bin ein Produkt der europäischen Kultur, ein Décadent, wenn Sie so wollen, ein Entwurzelter, stempeln Sie mich nicht zum Ungarn."
www.welt.de/welt_print/kultur/literatur/article5116030/Ich-schreibe-
Nem tehetjük meg azt, hogy Imre Kertészt magyar írónak tekintjük, ha ő maga személyesen letagadja ezt. Tudomásul kell vennünk a döntését és kiiktatnunk a magyar irodalomból. Legyenek vele boldogok az európaiak.
Ketész Imre