A japán kalligráfia művészete
Harada Sódó zen mester, a ma élő egyik legnagyobb japán kalligráfus nyilvános bemutatót tart június 28-án Budapesten. A japán kalligráfia múltjáról és jelenéről, a kalligráfiáról mint szellemi útról, Harada Sódó művészetéről Gáncs Nikolasz buddhista tanító és kalligráfus mesél.
Harada Sódó zen mester, a ma élő egyik legnagyobb japán kalligráfus nyilvános bemutatót tart június 28-án Budapesten az Ars & Vita Alapítvány Váci utcai előadótermében. Művei két napig még ezen a helyszínen, július 4-től pedig három héten át – a japán virágrendezéshez (ikebánához) és tea szertartáshoz (csadóhoz) készített kerámia edényekkel bővített formában – a verőcei Gorka Géza Kerámiamúzeumban lesznek láthatók. A japán kalligráfia múltjáról és jelenéről, a kalligráfiáról mint szellemi útról, Harada Sódó művészetéről Gáncs Nikolasz buddhista tanítóval, kalligráfussal, a szaku.hu japán kulturális portál kalligráfia-rovatának vezetőjével beszélgettünk.
– Mik a japán kalligráfia gyökerei? Honnan ered ez a művészeti ág?
– A távol-keleti kalligráfia gyökere maga az írás. Kialakulása az írás történetében bekövetkezett változásnak tekinthető, és tulajdonképpen az ecset megjelenéséhez kötődik. A Távol-Keleten először Kínában terjedt el ez az írásmód, Japánba – koreai közvetítéssel – csak jóval később jutott el. A kalligráfia Kínában az i.e. 2. század környékén kezdett kialakulni. Kezdetben bambuszból készült, hosszú, vékony lapocskákra írtak, amelyeket könyvvé kötöttek össze. Ezt bambuszírásnak, illetve bambuszkönyvnek is hívják. A papír néhány évszázaddal később terjedt el, ekkortól kezdve már inkább erre írtak. A tus, amelyet használtak, lényegében máig nem változott.
– Miket írtak le elsősorban? Vallásos szövegeket, költeményeket, törvényeket?
– A korai időkben elsősorban rövid taoista, konfuciánus írásokat jegyeztek le. Később, a papír megjelenésével már terjedelmesebb szövegeket is tudtak rögzíteni. E korszak legjelentősebb mestere a 4. században élt Vang Hszi-cse (Wang Xizhi). Őt a mai napig másolják, Japánban is.
– Milyen szót használnak a kínaiban és a japánban a kalligráfiára, hiszen ez görög szó?
– Igen, a kalligráfia annyit jelent, hogy szép írás. A kínaiban sufa, vagyis az írás törvénye, a japánban sodó, azaz az írás útja a megnevezés.
– Térjünk vissza a történetére. Elvált ezeknek a szövegeknek tartalmi és a formai tanulmányozása?
– Igen, a kalligráfiákat egyrészt mint képzőművészeti alkotásokat, másrészt mint erkölcsi szövegeket is tanulmányozták. A mai napig, amikor kalligráfiát tanulunk, olyan műveket veszünk alapul, amelyek többnyire tanító jellegű vagy szent szövegek. A Szív szútrát például a legtöbb kalligráfus megtanulja leírni, sokszor úgy, hogy nem is tudja, mit jelent.
– Hogyan jutott el a kalligráfia Japánba?
– Japánba az 5-7. században érkeztek meg koreai közvetítéssel a kínai szövegek, elsősorban buddhista és konfuciánus írások. Ezek az akkori kor műveltségének alapját jelentették. Fokozatosan a japánokban is kialakult az igény saját nyelvük lejegyzésére, így – egy igen bonyolult és hosszan elnyúló folyamat során – átalakították a kínai írást úgy, hogy az alkalmazható legyen a saját nyelvükre. Az első japán nyelvemlékek a 7. századból valók.
– Úgy tudom, a japán kalligráfiában több írásmód is létezik.
– Igen, a mai napig három kalligráfiai stílus van, amelyet mindenki tanul. Első a kaiso vagy mintaírás; ezt egy kínai kalligráfus mester találta ki, majd mivel a császárnak megtetszett, ez lett a „minta”. Ez tulajdonképpen – hogy könnyebben értelmezhessük – a nyomtatott betűknek felel meg, és a kalligráfiát tanulók ma is ezzel kezdik. Második a gjóso, avagy folyóírás, ez a kézírásnak feleltethető meg. Végül van a szóso, azaz fűírás (neve onnan jön, hogy a szó a fű és az írás írásjegyéből áll össze), ez nyugati fogalmakkal leírva a teljesen egyéni kézírást jelenti. Mind a három típusnak, sőt minden írásjegy leírásának megvannak a maga szabályai. Ha máshogy írod le, megteheted, de csak te fogod tudni elolvasni. Így a fűírásnak is megvannak a szabályai. Az persze megesik, hogy egy nagy mesternek annyira elhíresül a fűírása, hogy bekerül a kánonba. Ezért is vannak kalligráfia szótárak, amelyekben bemutatják, hogy egy bizonyos korban hogyan írtak le egy írásjegyet, vagy épp egy híres mester miként használta azt. A mai japán és kínai írás, amelyet a modern íróeszközökkel - mint a ceruza vagy a toll - írunk, a kaisóból alakult ki. Ezt használják például a számítógépeken is.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Kalligráfia mint szellemi út
– A kalligráfiára önálló szellemi útként is tekintenek, Japánban például szorosan összefonódott a zennel.
– Igen, Japánban megkülönböztetik a sudzsit – vagy szépírást – és a sodót, avagy az írás útját. Azt mondhatjuk, hogy a sodó az egyben sudzsi is, de fordítva ez nem igaz. A sudzsi tulajdonképpen arról szól, hogy minták alapján egy tökéletes szépírást fejlesztenek ki. A sodó ezzel szemben az írást mint szellemi utat jelenti. Ez az, ami szorosan kötődik a zenhez, és ennek mestere Harada Sódó – vagy angolos átírással Shodo Harada – is.
– Mit jelent az pontosan, hogy a sodó a kalligráfiát szellemi útnak tekinti?
– A sodóban már egy vonal meghúzásakor is azt tekintik alapnak, hogy mennyire vagyunk képesek jelen lenni abban a pillanatban, amikor létrehozzuk azt a vonalat. Ezenkívül nagyon fontos szerepe van a forma elsajátításának. Minden iskolának van egy nagymestere, és a tanítványok az ő mintáit tanulmányozzák és másolják. Semmi egyénieskedés nincs. Az előrehaladás a rangelvűségen, a gyakorlással töltött évek számán alapul. Lehet valaki elképesztően tehetséges, de itt a szorgalmat sokkal jobban értékelik. Ez a hozzáállás egyébként általában is jellemző a japán kultúrára, a harcművészetektől kezdve a teaszertartáson és virágkötészeten át a japán sakkig és a zenig.
– Mondhatjuk, hogy a japánok nem ismerik a zsenikultuszt?
– Igen, bár nagyon ritkán azért akadnak kivételek. A zen történetének egyik ilyen nagy kivétele a 18. században élt Hakuin mester, aki jelentős kalligráfus is volt. Szakított a hagyományokkal, és mind tanításában, mind kalligráfiájában nem pusztán a zen tradíciót vette alapul, hanem egyedileg tanított mindenkit, legyen az buddhista vagy a hagyományos japán vallás, a sinto követője. Kalligráfiájában nem foglalkozott sem a tus használatának szabályaival, sem a stílusbeli előírások betartásával, gyakran híg, régi tust használt, ami teljes „eretnekségnek” számított. Mindezek ellenére alapjaiban újította meg a japán zent és kalligráfiát, ma is elsőszámú hivatkozási alap.
– Úgy tudom, azért is sokan tisztelik Hakuint, mert nem pusztán a kínai hagyományt folytatta, hanem valóban újat hozott.
– Valóban, gyakran éri az egész japán kultúrát – beleértve a zent is – az a vád, hogy „copy-paste Kína”. Ez a vád azonban sok ponton támadható, és az egyik ilyen pont éppen Hakuin. De említhetnénk a szamuráj kultúrát vagy a japán fametszeteket is.
Japán kalligráfia ma
– Milyen a kalligráfia helyzete a mai Japánban? Kik űzik elsősorban és mennyire népszerű?
– Japánban ma is igen népszerű a kalligráfia. Már óvodás korban elkezdik oktatni, a gyerekek tulajdonképpen így kezdenek el megtanulni írni. Később az iskolában és az egyetemen az érdeklődők szakkörökön folytathatják a tanulmányozását, ami fakultatív ugyan, de rengetegen választják. Nincs olyan általános iskola, középiskola vagy egyetem, ahol ne lenne ilyen szakkör. A tanulóévek után azt lehet mondani, hogy inkább a nők ápolják ezt a hagyományt, mivel leginkább nekik van idejük erre. A nők, különösen a középkorúak, Japánban sokkal kevesebbet dolgoznak, mint a férfiak, sokuknak egyáltalán nem kell a pénzkereséssel törődniük. A modern háztartási gépek is sok időt szabadítanak fel. Nekem egyébként úgy tűnik, hogy nemcsak a kalligráfiára, hanem az egész japán kultúrára, hagyományvilágra is igaz, hogy elsősorban a nők őrzik. De a kalligráfiára visszatérve, meg kell még említeni a népszerű performansz-versenyeket. Ezekről nemrég készült egy film is Sodó-lányok (Shodo Girls) címmel.
– Mennyire jellemzik újító tendenciák a mai japán kalligráfiát?
– Japánban ma rengeteg újítást látni ezen a téren. Azt mondhatjuk, hogy a japán kalligráfia kezd nyugati értelemben vett művészetté alakulni, rengeteg egyediséggel, kreativitással, művészi önállósággal. Ma több száz kalligráfiai iskola működik Japánban. Sok harcművész, zen mester is gyakorolja ezt a műfajt, de ők többnyire nem tanítják. Vannak ugyanakkor kimondottan kalligráfia mesterek, akik vagy egy régóta működő iskola vezetői, vagy új, saját iskola alapítói. Az újítások mellett azért persze tartják magukat a régi hagyományok is. Japánban azt mondják, ha tíz évig nem gyakorolsz valamit, akkor még kezdő vagy. Ezt máig érvényes. Egy másik mondás is jól kifejezi a japánok hozzáállását: ha bármit leírsz, tedd annak tudatában, hogy a kép valaki hálószobájának a falára is kerülhet.
– Mi a helyzet Kínában?
– Úgy tudom, hogy Kínában a kommunizmus alatt megszüntették az ecsettel való írás oktatását az iskolákban, és ez rányomta bélyegét a kalligráfiára is. Persze művelik azért néhányan itt is. Az egyik legérdekesebb mai műfaj a vízkalligráfia: az utcán, az aszfaltra írnak vízzel, ami később fölszárad. Ezt a műfajt főleg az idősebbek kedvelik.
A repülő fehérek mestere
Az 1940-ben született Harada Sódó zen mester a ma élő egyik legnagyobb japán kalligráfus. Sokkal jobban ismert zen múltja, mint a kalligráfusi. Középiskolás korában találkozott először a zennel, az egyetem elvégzése után szerzetesnek állt, a tanítói címét 1982-ben kapta meg. Különlegessége, hogy rendkívül nyitott a nyugati gyakorlók felé, rengeteg külföldi tanítványa van. Ez annak is köszönhető, hogy mesterétől, Jamada Mumon (angolosan: Mumon Yamada) rósitól azt a feladatot kapta, hogy elsősorban a nyugati követőket segítse a zen útján.
– Mik Harada Sódó kalligráfiájának jellegzetességei?
– Szorosan kapcsolódik mestere, Mumon rósi stílusához. Úgy lehetne leírni, hogy könnyed gjóso stílus, amely rendkívül erőteljes és lendülettel teli. Ha megnézzük egy munkáját, láthatjuk, hogy a tudat szabadságából és a szellem erejéből táplálkozik. Jellemző műveire, hogy a fekete tus súlyát megtörik az úgynevezett repülő fehérek, amelyek egyben folyékonyabbá is teszik az írást. A repülő fehérek olyan részei egy-egy írásjegynek, ahol a tus úgymond „kihagy”. Ez persze egyáltalán nem véletlen, és nem pusztán arról van szó, hogy elfogy a tus vagy szárazzá válik az ecset. A repülő fehéreknek mindig megfelelő helyen és megfelelő módon kell megjelenniük ahhoz, hogy valóban értékként és ne hiányosságként jelentkezzenek.
– Harada Sódó is készít olyan kalligráfiákat, amelyeken egyetlen kör látható. Ez kifejezetten a zennel áll kapcsolatban?
– Igen, ez az úgynevezett enszó, vagyis zen kör. Egy egyetlen vonással elkészített kör, amely bár első látásra igen egyszerűnek tűnik, valójában komoly koncentrációt igényel.
– Hogyan jelenik meg Harada Sódó kalligráfiájában a zen szellemisége?
– Talán nem túlzás azt mondani, hogy finoman íves formái tudatának rugalmasságát és nyitottságát sugározzák, amellyel tanítványai felé is fordul. Harada Sódó azt tanítja, nagyon fontos, hogy az embert ne önző „kis” énje vezérelje a kalligráfia készítése közben. Amint elsajátítjuk a kalligráfia technikáját, már túl is kell lépnünk azon. Ez a túllépés olyan, a zenből is jól ismert eszköz, amellyel elengedjük énünket, és eggyé válunk azzal, amit éppen csinálunk, eggyé válunk magával a világmindenséggel.