Az ecset mesterei: a kínai kalligráfia

Kínában ma is gyakran látni az utcán idős embereket, amint botra erősített szivaccsal írnak a betonra, hogy az így keletkezett írás pár perccel később a semmibe tűnjön. A kínai kalligráfia komoly mesterség és művészet, elsajátításához egy élet munkája kell.

Kalligráfia a szépírás művészete, a szó is ezt jelenti görögül: καλλος (kallos) γραφος (grafosz), azaz szép írás. Szinte minden írott nyelvet lehet szépen írni kézzel, de ennek a gyakorlata nem mindenhol fejlődött önálló művészeti ággá. Európában például a szépírás inkább alkalmazott művészetnek számít, amolyan kézművességnek. Mindenki meg tud nevezni híres európai festőt, de híres európai kalligráfusról senki se tudna említeni.

Nem így van ez Kínában vagy az iszlám világban. Kínában a kalligráfusokat a festőkkel egy szinten, egy kategóriában jegyzik, gyakori, hogy ugyanaz a személy mindkét művészetet gyakorolja.

Hasonló a helyzet az iszlám országokban is, ahol a vallás nem támogatja a figuratív ábrázolást. Az élőlények ábrázolását ugyan konkrétan nem tiltja a Korán, de a muszlim teológusok a figuratív ábrázolást gyakran a bálványimádás egy formájának fogják fel. Ezért váltak fontossá az iszlám világban a dekoratív művészetek, és ezek között kiemelt helyet érdemel a kalligráfia is.

A kínai és az iszlám kalligráfia jelentősen eltér egymástól, és ez nem csak azért van, mert a kínai írásjelek és az arab ábécé különböznek egymástól. Míg az iszlám kalligráfia erősen dekoratív, díszítő jellegű, és lassú, pontos elkészítést igényel, addig a kínai – és a kelet-ázsiai, japán, koreai – kalligráfia általában gyors, spontán és egyedi próbál lenni. Az eredmény azonban mindkét esetben elvonatkoztatott, absztrakt kép.

Nem teljesen helyes a nyugati kultúra tipográfiai tervezőit, avagy az esküvői meghívókat és éttermi menüket kézzel, gyöngybetűvel író személyeket a kínai vagy muszlim értelemben kalligráfusoknak hívni. A modern nyugati kalligráfia sokkal inkább a graffitiban keresendő. A kalligráfiáról induló sorozatunk a mostani kínai mellet az iszlám kalligráfiát és a graffitit fogja górcső alá venni.

Négy fő stílus

Az írás művészete a kezdetektől kiemelkedő fontosságú volt a kínai kultúrában. Az egymást követő kínai birodalmak a 20. századig szinte végig megtartották az állami bürokráciát és annak kiválasztási vizsgarendszerét, amely a Han dinasztia idején, i.e. 100 körül Vu császár uralkodása alatt kezdett kialakulni és i.sz. 605-ben vált rögzített, kodifikált rendszerré. Ebben a vizsgarendszerben igen nagy szerepet játszott a szépírás is – olyan tantárgyak mellett, mint a matematika, a zene és a földrajz.

A kínai írásnak alapvetően négy stílusa van, amelyek már a Han dinasztia alatt kialakultak. A négy stílus előfutára a „kispecsét” stílus volt. Ezt még csak vésték és faragták. A stílus még ma is létezik, de továbbra is leginkább pecséteken alkalmazzák.

A toll, tinta és papír elterjedésével jelentek meg az íróeszközök használathoz jobban illő stílusok. Ezek közül az első az lishu, a kancellista vagy hivatali írás. Ennek még szögletesek a formái. A ma leggyakoribb stílus a szabályos vagy standard írás, a kaishu (népszerű magyar átírásban kajsu). Ezeket látni a kínai éttermek cégérein és általában a kínai nyomtatott médiában is. A kaishu formái már speciálisan az ecset mozdulataihoz illeszkednek. A vonások jelentősen eltérhetnek a vízszintestől és a függőlegestől, és vastagságuk is szabadabban változik. Sem a lishu, sem a kaishu nem számít még igazi folyóírásnak: a karakterek minden részletét fel kell tüntetni bennük, nem igazán van lehetőség rövidítésre.

A kínai írásjeleknek szigorú vonássorrendjük van, nem mindegy, hogy milyen sorrendben kell megrajzolni a vonásokat. Ennek egyik oka a jó olvashatóság elérése és a gyakran bonyolult jelek könnyebb megtanulhatósága (lásd korábbi cikkünket is a kínai írásjelekről).

A kínai jelek gyorsírásának két változata van: a xingshu (hsziangsu), ami egy „félfolyóírás”, és a caoshu (cangsu), vagy más néven fűírás. Ezek elolvasása nem egyszerű, a fűírás megértése pedig igazi szakértelmet kíván.

A bírósági vitákat a kínai birodalomban is rögzíteni kellett, ez pedig egy gyorsított írást igényelt. A fűírás különösen népszerű Japánban, ahol ez az írásforma a zen buddhizmus spontaneitásához kötődik. A japán hiragana szótagírás jelei is a fűírásból alakulhattak ki. Korábban Koreában és Vietnámban is elterjedt volt a kalligráfia, de a kínai írásjelek ottani 20. századi visszaszorulásával a kalligráfia is sokat veszített népszerűségéből – bár annak szabályait a koreai hangulra is lehetne alkalmazni. Japánban azonban ma is az oktatás része a kalligráfia.

A kínai kalligráfia néhány mestere és tanulmányaik

A kalligráfiát elsajátítani vágyók a nagy mesterek kézírásának utánzásával kezdik tanulmányaikat. Az egyik legelső, név szerint is ismert kalligráfus egy hölgy volt, Wei Shuo (Vej Suo, 272-349).

Több könyv is szól a helyes ecsetkezelésről, a legalapvetőbb közülük A Yong Nyolc Elve. Ez a Tang-dinasztia (i.sz. 618-907) idejéből, talán még korábbról származó írás a nyolc leggyakoribb ecsetvonást taglalja. A többi (vagy húsz) vonást ezekre lehet visszavezetni.

A Yong Nyolc Elvének egy korábbi változatát és elődjét már Wei Shuo megírta, Hét Erő néven. Wei Shuo másik jelentősége, hogy ő volt a kínai kalligráfia atyjaként számon tartott Wang Xizhi-nek (Vang Hszicse, 303-361) a mestere. Eredetiben ugyan nem maradt fenn Wang Xizhi egy kalligráfiája sem, de másolatokról és dörzsmásolatokból ismerjük őket.

A kínai kalligráfia a Tang dinasztia idején érte el a csúcsát, amikor a festészet és a költészet is virágzott. A Magyarországon legismertebb két kínai költő Du Fu és Li Bai (azaz Tu Fu és Li Taj-po) is ekkor élt. A részegségéről is híres Li Taj-po jó barátja volt a szintén iszákos Huai Su-nak (Huaj Szu, 737-799). A Tang dinasztia másik nagy mestere Yan Zehnqing volt (Jan Csencsing, 709-785), akivel egyesek szerint a kínai kalligráfia csúcspontját érte el. Az ő stílusa késő idős koráig fejlődött, és ő fogalmazta meg, hogy úgy kell írni az ecsettel, mintha homokba írna az ember.

A kínai császárok nem csak a művészeket és a művészeteket támogatták aktívan és lelkesen, de gyakran maguk is festettek és írtak. Közülük is érdemes megemlíteni Huizong császárt a Szung dinasztiából (960-1279), hiszen az általa kidolgozott fűírásnak külön nevet is adott az utókor – ez volt a „karcsú aranyvonal”. A felsorolást sokáig lehetne folytatni. Talán Dong Qichang-ot (Tung Csicsang, 1555-1636) érdemes még megemlíteni, aki mint esztéta is nagy névre tett szert. A kalligráfia Mao kulturális forradalmát is túlélte és ma is élő művészet Kínában csakúgy, mint Japánban.

A mesterek utánzása mellett pár fontos alapszabálya is van a kínai kalligráfiának. Az ecsetet közel függőlegesen kell tartani, és az ecset irányával és a lenyomás erejével lehet a vonás formáját is szélességét befolyásolni. A közel egyenesnek tűnő vonalak is több irányváltoztatást takarhatnak. A kínai kalligráfia szépségét a részletek és az összhatás kölcsönhatása adja. A kalligráfia mesteri szintű elsajátítása több évig, évtizedig tarthat. Sok időt és türelmet kíván. Talán ezért is van, hogy Kínában ma is gyakran látni az utcán – főleg – idős embereket, akik botra erősített szivaccsal írnak betonra, hogy az pár perccel később a semmibe tűnjön.

Források:

http://kinai.kalligrafiaklub.hu

www.terebess.hu

Miklós Pál: A sárkány szeme

http://www.chinapage.com/callig1.html

Csiang Ji: Chinese calligraphy: an introduction

Wikipédia

Hasonló tartalmak:

• A kínai diaszpóra: hol és mennyien élnek?
• A régi mongol írásrendszerek
• A világ felosztása kínai nyelvjárások szerint
• Az év szavai a Távol-Keleten...
• Betiltják a szóvicceket Kínában

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)