A felsőoktatás vesszőfutásáról
Szakmai fórumot tartottak Szegeden, melynek központi témája a kormány új felsőoktatási koncepciója volt. Komoly gondok vannak és lesznek is, bár abban biztosak lehetünk, hogy az egyetemeink túl fognak élni mindenféle megszorítást és nehézséget. Az más kérdés, hogy nem lesznek versenyképesek a külföldi egyetemekkel.
Az Oktatói Hálózat szegedi csoportja 2013-ban Kihívások címmel szervezett szakmai fórumot az akkori felsőoktatási kérdésekről. Ennek folytatásaként idén február 12-én tartották meg a Kihívások 2.0-t, melynek központi témája a kormány új felsőoktatási koncepciója volt. Mi lesz veled, értelmiség? Mi lesz veled, felsőoktatás? Mi lesz veled, magyar társadalom? – Nagyjából ezekkel a kérdésekkel foglalható össze a négy elhangzott előadás és azt azt követő megbeszélés tartalma.
„Mert mindenkinek, akinek van, adnak a bővölködésig, attól pedig, akinek nincs, még amije van, azt is elveszik.” (Mt 25,29). A „Máté-elv” sajnos újfent nagyon aktuális, és a felsőoktatásunkat több szempontból is érinti. Egyfelől az államilag finanszírozott férőhelyek számának csökkentése óhatatlanul magával hozza, hogy a szegényebbek, akik eleve hátránnyal indulnak, még kisebb eséllyel tudnak bejutni egy-egy képzésre, szakra, mivel vagy eleve nincs állami hely, vagy olyan magas pontszámmal lehet bekerülni, amit nagyon kevesen tudnak elérni. Így sok szak az elit réteg privilégiumává vált.
(Forrás: Wikimedia Commons / Sherbaz jamaldini / CC BY-SA 4.0)
Másfelől az eddig is szűkölködő egyetemek – kivéve egy-két, a kormány által nagyra becsült intézményt – költségvetése szintén csökken. „Fönn kell tartani az intézményeket, de a betegekre nem jut már pénz. És ez a helyzet az oktatásban is.” – tette egyértelművé a problémát Katona Tamás, az SZTE Gazdaságtudományi Kar Statisztikai és Demográfiai Tanszékének tanára. A professzor előadásában arra is kitért, hogy a kormány által oly sokat emlegetett államháztartási hiány érdemben nem csökkent olyan túl sokat, ellentétben a GDP-vel, a szociális kiadásokkal, az egészségügyre vagy az oktatásra fordított pénzekkel. Jelenleg például az oktatásra fordított kiadások részaránya a GDP-ből 3 százalékot tesz ki, ami nagyjából a fele annak, amit az Európai Unió elvár.
Ezzel összefüggésben a JGYPK Felnőttképzési Intézetének docense, Farkas Éva többek között arról beszélt, hogy az Európa 2020 stratégia kiemelt céljaival kapcsolatos vállalások (például a szegénység csökkentése, a foglakoztatás növelése) területén sem állunk valami fényesen. Az egyik legfájóbb pont, hogy Magyarország az egyetlen, ahol nőtt (és folyamatosan nő is) a korai iskolaelhagyók száma. Ehhez persze nagyban hozzájárult a tankötelezettség korhatárának lecsökkentése is. Ezzel egyidejűleg az oktatás a szakiskolák irányába tolódik, és a kettő együtt azt eredményezi, hogy rengeteg olyan ember van és lesz idehaza, aki kevésbé kompetens az adott munkakörben, könnyen kizsákmányolható és pótolható.
(Forrás: Wikimedia Commons / Florence Devouard / GNU-FDL 1.2)
Ha pedig ez még nem lenne elég ok az aggodalomra, akkor néhány számadattal sem árt tisztába lenni. A munkanélküliség 2013-ban az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezőknél volt a legmagasabb (21,8%), őket követték a középiskolai végzettségűek (8,1%), végül a diplomások (3,6%). Emellett a 15 és 24 év közötti fiatalok körében azoknak az aránya, akik nem dolgoznak, és nem is tanulnak folyamatosan nő. „A helyzet reménytelen, de nem súlyos” – zárta előadását Farkas Éva Paul Watzlawick könyvcímét idézve. Hasonló véleményen volt Kenesei István is, aki a korábbi tanulmányainak ide vonatkozó részeit fölolvasva a felsőoktatás – rendszerváltást követő, napjainkban is meglévő – egyre súlyosbodó helyzetét taglalta.
A felsőoktatás problémáit tárgyalva nem szabad megfeledkeznünk a közoktatásról sem, ugyanis a felsőoktatás a közoktatásra épül, abból merítve építkezik. Erre hívta fel a figyelmet Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének tanára, aki előadásában elsőként annak kérdését járta körül, hogy miért érték a tudás, és miért van az, hogy számos országban a vezető politikusok (pl. Obama, Merkel) a tudás fontosságát hirdetik. Egyrészt azért, mert a tudásnak van egyfajta társadalmi haszna. Statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők hosszabb ideig élnek, hozzájárulnak a környezetük fejlődéséhez, valamint nagyobb arányban gondoskodnak magukról. Másrészt a gazdasági fejlődés szempontjából is rendkívül jelentős a tudás, hiszen a foglalkoztatás a végzettségi szint fokával arányosan nő, illetve a GDP-re is közvetlen hatással van.
(Forrás: Wikimedia Commons / Stavenn / Free Art License)
Mindezek tudatában a PISA-eredmények még elkeserítőbbek. Ha a PISA-mérés eredményeit egy skálán képzeljük el, akkor az alsó rész tekinthető a foglalkoztathatósági, míg a felső rész az egyetemi kimenetnek. Az szövegértés esetében például a 2. szint alatt teljesítők – gyakorlatilag a funkcionális analfabéták – aránya 19 százalék, míg matematikából – akiknek az alapműveletek is gondot okoznak – közel 20 százalék. Vagyis a korai iskolaelhagyók között jó eséllyel igencsak sok olyan személy lesz, aki alapvető, hétköznapi tevékenységek elvégzésére sem lesz képes, mivel a kompetenciái ezt nem teszik lehetővé.
De az egyetemre bekerülőknél sem olyan fényes a helyzet. A PISA-mérés a természettudományok területén például azt mutatta, hogy csupán 0,5 százalék éri el a legfelső szintet. Ez nagyjából 500 főt jelent évfolyamonként. Tehát egy-egy egyetem nagyon kevés olyan hallgatóra számíthat, aki valóban jó alapokkal rendelkezik a tanulmányaihoz. Nem véletlen, hogy Csapó Benő legfőbb konklúzióként a tanulás és tudás hatékonyabb képviseletét, valamint a közoktatás és azzal együtt a pedagógusképzés javítását említette.
De hogy ez hogyan fog megvalósulni, egyelőre nem tudni. Ahogy azt sem, hogy mi lesz, vagy mi lehet a következő lépés annak érdekében, hogy az oktatásban résztvevők felhívják a kormány figyelmét: a legjobb befektetés a gazdasági fejlődés és a társadalmi esélyegyenlőség megteremtéséhez az oktatás szilárd alapokra helyezése.
Az Európai Unió mindössze 3%-os hiányt enged meg, így nincs pénz hosszú távú befektetésekre. A végén még meg fog valósulni, amit az a független jelölt mondott: az állam vonuljon ki az oktatásból és az egészségügyből. Hát apránként kivonul, mindegy, ki van kormányon, sajnálja a pénzt a humán területektől, mert ennek eredménye csak hosszú távon látszik. Hol leszünk mi akkor már? A gazdaság fontosabb.