Volt vagy volt-e?
Nem mindig könnyű eldönteni, mi ősi vonás egy nyelvben, és mi írható idegen hatás számlájára. Némi módszerességgel azonban sok kérdés tisztázható.
Salánki Zsuzsa, a Rénhírek igen régi szerzője (még a nyest előtti időkben írt nekünk) érdekes kérdést kapott Ákos nevű hallgatójától. Mivel azonban Zsuzsa éppen külföldön tartózkodik, és nem fér hozzá a szakirodalomhoz, úgy gondolta, ránk bízza a választ – már csak azért is, mert ez olvasóinkat is érdekelheti.
Lássuk tehát Ákos levelét:
A finn nyelv tanulása során megemlítette, hogy a finnek nem viszik fel a hangsúlyt kérdő mondatál, csak a kérdő szót rakják a mondat végére. A magyarban is meg van a magunk ilyen mondat végi, vagyis inkább állítmány utáni "kérdőszava", az -e. Ma már helyes azt mondani: Elmehetek táborba? De mondhatjuk úgy is: Mehetek-e táborba. Azon gondolkoztam, vajon régebben csak az utóbbi forma volt helyes? Más finnugor nyelvekben mi a helyzet, felviszik a hangsúlyt vagy kérdőszóval kérdeznek? Finnugor sajátosság lenne ez? Lehetséges hogy a magyar nyelvben csak a honfoglalás után jelenik meg a hangsúllyal való kérdés, és a minket körül ölelő, kizárólag indoeurópai nyelvektől kaptuk?
Lássuk tehát, miről is van szó. Azt Ákos pontatlanul írja, hogy a finnben kérdőszó lenne, legalábbis mutat toldalékszerű tulajdonságokat, például részt vesz a harmóniában, két alakja van: -ko és -kö (és a helyesírás is egybeíratja a megelőző szóval). Ákos arra is rosszul emlékszik, hogy ez az elem a mondat végére kerül – a valóságban tipikusan a mondat első szavához (vagy szócsoportjához kapcsolódik), méghozzá ahhoz, amelyre rákérdezünk:
Toiko hän kalaa?
Hozott-e halat (vagy nem)?
Hänkö toi kalaa?
Ő hozott-e halat (vagy valaki más)?
Kalaako hän toi?
Halat hozott-e (vagy valami mást)?
A magyar fordításokból látható, hogy a magyar -e más szórendi szabályok szerint viselkedik: mindig az állítmány mögött áll. (Vannak nyelvváltozatok, ahova máshova, például a tagadószó vagy az igekötő után is kerülhet, de akárhova nem. Mint Nádasdy Ádám felhívja rá a figyelmet, Sickratman Buzi-e vagy? sorában éppen az a fricska, hogy szokatlan helyre kerül a kérdőszócska.) A magyar mondat szórendjéből intonáció nélkül nem is dönthető el, hogy kire, mire vonatkozik tulajdonképpen a kérdés.
(Forrás: Wikimedia Commons / SeppVei)
Jól emlékszik viszont Ákos arra, hogy míg a finnben ez az egyetlen módja az eldöntendő kérdés megformálásának, addig a magyarban nem: a magyarban az eldöntendő kérdés megfogalmazható kérdőszócska nélkül, pusztán intonációval is. Sőt, ennél tovább is mehetünk: a mai magyarban elsődlegesen az intonációval alkotunk eldöntendő kérdéseket, az -e szócskát inkább csak függő beszédben, idézett eldöntendő kérdésekben használjuk:
Azt szeretném tudni, hogy jössz-e holnap moziba.
Ez annyira így van, hogy az idézőmondat nélküli -e szócskás kérdést is inkább idézett kérdésnek értelmezzük, akkor használjuk, ha valamilyen idéző szerkezetet képzelünk mögé, például ha többedszerre kérdezünk:
(Azt kérdeztem, hogy) jössz-e moziba?
Ákos joggal feltételezi, hogy ha a finnben csak az egy megoldás működik, a magyarban viszont kettő is, ráadásul a magyarral szomszédos nyelvekre éppen az a megoldás jellemző, amelyik a a finnben nem fordul elő, akkor gyanakodhatunk arra, hogy eredetileg a magyarban is csak a finnre jellemző szerkezet volt meg, és a finnre nem jellemző szerkezet csak a szomszédos nyelvek hatására alakult ki. (Mivel a finnel szomszédos nyelvekre nem jellemző a finn kizárólagos megoldása, azt nem feltételezhetjük, hogy a finn szerkezet alakult ki idegen hatásra.)
Ákos azonban azt is nagyon helyesen látja, hogy nem vonhatunk le semmiféle következtetést anélkül, hogy a többi rokon nyelvet meg ne vizsgálnánk. Mielőtt azonban ezt megtennénk, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy minimális hangtörténeti ismeretekkel is látnunk kell, hogy a finn -ko/-kö és a magyar -e nem lehet azonos eredetű elem. Márpedig ha az elemek nem azonos eredetűek, akkor a használatuk sem lehet azonos eredetű. A finn jelenség tehát önmagában a fentiek ellenére sem utalhat arra, hogy a magyarban korábban mi volt a helyzet.
A finn -ko/-kö a magyar ha, hogy, hol stb. elemekkel azonos eredetű, a finnben és az összes rokon nyelvben (a szamojédokban is) megtalálható kérdőszavak töveként. Eldöntendő kérdésben használható toldalékként viszont csak a finnségi nyelvek egy részében, illetve a számiban (lappban) fordul elő. Ez a funkció minden bizonnyal viszonylag későn alakult ki, korábban másképp alkottak kérdő mondatokat.
A magyar -e megfelelői viszont a finnugor nyelvek egy részében vannak meg, A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára (TESz.) ezzel kapcsolatban talányosan fogalmaz: „Az is lehetséges, hogy a magyar és a finnugor kérdőszócskák között nem történeti, hanem pusztán lélektani rokonság van.” Lélektani rokonságot azonban a nyelvtudomány nem ismer. mindenhol a magyaréhoz hasonló szerepben. Mivel a finnhez közeli számiban is használatos, korábban minden bizonnyal megvolt a finnben is. Az egyes nyelvekben a mondatbeli helyzetük különbözhet. Viszont emellett szinte minden nyelvben megvan a a puszta intonációval való kérdezés lehetősége is. Ennek alapján inkább azt kell feltételeznünk, hogy a magyarban is megvolt már a honfoglalás előtt ez a lehetőség.
(Forrás: Wikimedia Commons / Texaner / CC BY-SA 3.0)
Az érdekesség kedvéért meg kell említenünk, hogy a magyar nyelvtörténészek is hasonló eredményre jutottak. A nyelvemlékekben az első eldöntendő kérdések -e kérdőszócska nélküliek, és csak a 14. század végétől jelenik meg a kérdőszócskával alkotott kérdés. Éppen ezért a magyar nyelvtörténészek csak a rokon nyelvi megfelelőknek köszönhetően gondolják, hogy az -e kérdőszócskás kérdések már korábban megvoltak.
Ugyanakkor az Új magyar etimológiai szótár szerint az -e „alapnyelvi örökségként való magyarázata téves”. Az új szótár szerint az -e kérdőszócska az e mutató névmásból keletkezett:
A közelre mutató névmás átalakulása kérdő partikulává különféle névmásokkal, határozószókkal, főnevekkel, illetőleg később igékkel való kapcsolatban történhetett meg úgy, hogy a névmás az adott szófaj utáni helyre került. Az -e partikula ezekben a kapcsolatokban a kérdés nyomatékosítására szolgál.
A magyarázat gyengéje, hogy ez a folyamat a nyelvemlékekből nem rajzolódik ki, sőt, az -e rögtön az első előfordulásakor ige után áll. Az sem világos, mit keresne egy mutató névmás névmások vagy határozószók után vetve, és hogyan fejezhetne ki ott (vagy akár főnevek után) nyomatékosítást. Arra ugyan a TESz. is utal, hogy a finnugor kori magánhangzó pontosan nem rekonstruálható (*e is, *ä is lehet), de ez a bizonytalanság önmagában nem ok az etimológia elvetésére: a mai magyarban is ingadozik a magánhangzó minősége, az -e mellett létezik -ë, -é, -i alakja is. Másrészt ha a magyar elem finnugor eredetét elvetjük, akkor kérdés, hogy a többi rokon nyelvben honnan ered a korábban alapnyelvi eredetűnek vélt elem. Az ugyanis elég valószínűtlen, hogy egymástól függetlenül ennyire hasonló funkcióban ennyire hasonló elemek jöttek volna létre.
Akármi is azonban az -e eredete, Ákos kérdésére a válasz biztosnak tűnik: a magyarban korábban is volt lehetőség az eldöntendő kérdés kérdőszócska nélküli megalkotására, amikor is pusztán az intonáció jelezte, hogy kérdésről, és nem kijelentésről van szó. Ennek kialakulásában nem kell idegen hatással számolnunk – ha volt is valaha szerepe az idegen hatásnak, az biztosan jóval a honfoglalás előtt volt.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (22):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Hatti: „Bár tudom, hogy mostanában a csuvast szívesen tekernék át a finnugor nyelvcsaládba” Rosszul tudod. A 19. században gondolták úgy utoljára, hogy a csuvas finnugor nyelv lehet. Aztán alaposabban megvizsgálták, és azóta senki nem gondolja.
„A finnugor nyelvekben ogur átvételek lehetnek a hasonló képződmények.” Vagy a Szíriuszról jöttek. Ki tudja.
„a magyarban mindig i→é→e áll a csuvas i-k helyén” Az ómagyarban volt egy nyílási tendencia, szóval az i > (> ë) e fejlődés nem lenne elképzelhetetlen. Ez azonban kizárólag a rövid magánhangzók körében ment végbe, szóval ha a csuvas i-ből próbálnánk levezetni, akkor maximum az i > ë > é fejlődés képzelhető el, azaz az é másodlagos, semmiképpen nem lehet az eredeti. Ennyit a hangtörténeti ismereteidről.
(Teszem hozzá, én ugyan nem vagyok járatos a csuvas hangtörténetben, de csak azért, mert ma ott i van, egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk ezer évvel ezelőtt is az volt. Szóval első blikkre semmiképpen enm kezdenék okoskodni.)
Én a magam részéről elvetném a finnugor eredetét ennek a kérdőszónak. A csuvasban a mai napig i kérdőszóval kérdeznek: Пӗлетӗн-и мӗншӗн? Tudod-e, miért?
Bár tudom, hogy mostanában a csuvast szívesen tekernék át a finnugor nyelvcsaládba, csak hogy a sok furcsaság magyarázható legyen, én azért biztos vagyok abban, hogy az egy türk nyelv. A finnugor nyelvekben ogur átvételek lehetnek a hasonló képződmények. Már csak azért is, mert a magyarban mindig i→é→e áll a csuvas i-k helyén, így aztán még az is jól látható, hogy egy ilyen hangfejlődés áll mögötte, és az eredetibb kérdőszó az -é volt. Ezért ingadozik ma is.
@Hungarianhistory:
Mondjuk a necklace - nyaklánc esetén nekem is eszembe jutott már, hogy itt a magyar tükörfordított egy idegen szót, vagy konvergens fejlődés nyomán véletlenül olyan nyelvi forma alakult ki, ami hasonló - még szinte hangzásban is.
Mert a lace-ra lehet mondani, hogy latin örökség, és így került az angolba és a magyarba is, de a neck-nyak mégiscsak egy testrész elnevezése, ami az alapszókincshez szok tartozni...
@Sultanus Constantinus: „Egyrészt arról, hogy a mintát átvehetik egymástól a nyelvek, még ha nem is azonos eredetűek az elemek” Ha csak a használati mintát veszi át a nyelv, akkor nincs két elem, aminek a különböző eredetéről beszélhetnénk. Az, hogy a másik nyelvben nem ugyanolyan (vagy esetleg ugyanolyan) erdetű az az elem, amelynek a használati mintáját a nyelv átveszi, irreleváns.
@Fejes László (nyest.hu): Valóban, két dologról beszéltem. Egyrészt arról, hogy a mintát átvehetik egymástól a nyelvek, még ha nem is azonos eredetűek az elemek (erre hoztam példaként a germán és újlatin "közelmúlt" szerkezetét). Utána Pasinszki kommentjére reagáltam, hogy az "e" mutató névmás és az "-e" kérdőszó attól még lehetne közös eredetű, hogy ma nem ugyanolyan [e]-vel ejtik őket (vagyis lehetne szóhasadás). Nem a konkrét nyelvtörténeti tényekkel vitatkoztam, elméleti síkon állítottam, hogy ezek még nem lennének kizáró okok.
@Sultanus Constantinus: Azal az idézettel kezded, hogy "Márpedig ha az elemek nem azonos eredetűek..." Ha pedig nem azonos eredetűek, akkor hogy lehet szóhasadás? Tök másról kezdtél beszélni, eredetileg ilyesmiről nem volt szó. Persze ttől függetlenül szóhasadás van, de nem tartozik a témához.
@Hatti: „ A magyar nyelv csuvas elemeit jövevénynek minősíteni puszta prekoncepció.” Az, hogy az eredetileg finnugornak sejtett csuvast kizárták a nyelvcsaládból, és a török nyelvek közé került, nem prekoncepció, hanem kutatások eredménye.
„a magyar nyelvnek két alaprétege van, egy finnugor és egy türk” Ha ezt gondolod, akkor nem érted, mi a nyelvrokonság. Javaslom, hogy nézz utána. Egyébként ennyi erővel a magyar inkább szláv, mint török.
„A csuvas kérdőszó eredete a türk nyelvekből vezethető le” Inkább az lenne a meglepő, ha nem így lenne.
„Ehhez képest a csuvas tagadószavak:” Szláv, germán, újlatin tagadószavakat láttál már?
„a rokonságba kevert hanti, manysi és komi szavak csak névmásokkal fejeznek ki tagadást, tehát a se- rokonai” Ennek a fele SE igaz...
@szigetva: Hungarianpseudohistory...
@Hungarianhistory: A cup és a kupa mindkét nyelvben a latin cupa folytatója, ilyen hasonlóságokat százával lehet sorolni (pl. form~forma, vision~vízió, stb.). A house és a ház között a nyelvészek nem találtak kapcsolatot.
ugor-csuvas kihagytad az árját. víz-wasser-vesi-water. cup-kupa-koponya-kupán vág, kopog, koppány skullból lenne? house-ház-kotta. necklace, nyaklánc, redneck , rőtnyak.
@Fejes László (nyest.hu): A magyar nyelv csuvas elemeit jövevénynek minősíteni puszta prekoncepció. Az ótörök és ogur elemek olyan arányban vannak jelen a nyelvben, hogy még ha létezne is finnugor nyelvcsalád, akkor is az lenne a korrekt nyelvészeti álláspont, hogy a magyar nyelvnek két alaprétege van, egy finnugor és egy türk. Ezt indokolná minden ismert tény, amit a honfoglaló magyarokról ismerünk.
A finn -ko pedig csak annyira a magyar ha, hogy és hány rokona, mint a török ki (hogy), kaç (mennyi) és kadar (meddig). A csuvas kérdőszó eredete a türk nyelvekből vezethető le, mivel a k-g váltás ott (is) szokásos (pl. köpek, de birtokos eset E1-ben köpeğim). A csuvasban egy teljesen szokványos ki-gi-ği-i alakulás tehető fel. Ha ez a magyarban is megvan, akkor ez tulajdonképpen nem is a csuvasban, hanem még az ősmagyart is magában foglaló ogur nyelvcsaládágban ment végbe. Az uráli nyelvekben az e és i valamiért nem kérdőszó, hanem tagadószó.
Ha már... A finnugristák szerint a tagadószavaink is "ősi finnugorok". Ehhez képest a csuvas tagadószavak:
ni = ne, nem
nim = semmi
nikam = senki
nimĕn = semmi
Stb. Az ogur-köztörök viszonylatban elég jellemző a nazálisok váltogatása és a hangrendváltás, így elég jó eséllyel a csuvas tagadószavak a türk ma- tagadószavak rokonai. Ezzel szemben az uráli nyelvek közül csak a nyenyecben és enyecben van hasonló tagadószó, a rokonságba kevert hanti, manysi és komi szavak csak névmásokkal fejeznek ki tagadást, tehát a se- rokonai.
@Fejes László (nyest.hu): "Szóhasadásra gondolsz? De ki tagadta ennek lehetőségét? Illetve hogy jön ez egyáltalán szóba?"
Ahhoz képest, hogy erről beszéltetek egész végig...
"A Dél-Dunántúlon nevelkedtem, ezért tudom, hogy mutatónévmásként nyílt e-t ejtünk, kérdőszóként zárt ë-t. Így is lehetséges a két szó közt etimológiai összefüggés?"
"Persze, ez mindenképpen ellene szól, bár csak emiatt, tekintettel a magánhangzók ingadozó minőségére, én még nem zárnám ki. Az ÚMSZ szerkesztőit kellene megkérdezni, szerintük ez miért nem probléma."
@Sultanus Constantinus: „tehát nem zárható ki minden esetben, hogy csak a szerkezetet veszi át az egyik nyelv a másikból, de az elemeket nem” De hol volt itt szó bárminek is az átvételéről?
„Azzal meg én semmi problémát nem látok, hogy egy szó eltérő hangalakkal fejlődjön eltérő jelentésekben/használatban.” Szóhasadásra gondolsz? De ki tagadta ennek lehetőségét? Illetve hogy jön ez egyáltalán szóba?
Egyébként tapasztalataim szerint Erdélyben sokkal gyakoribb az -e kötőszóval történő kérdés.
@Fejes László (nyest.hu): Általánosságban beszéltem, hogy van ilyen, tehát nem zárható ki minden esetben, hogy csak a szerkezetet veszi át az egyik nyelv a másikból, de az elemeket nem. Pl. a germán nyelvek a "közelmúlt" (pl. angol have + 3. alak) konstrukcióját az újlatin nyelvekből vették, pedig az angol have, német haben stb. segédigéknek semmi köze etimológiailag a latin habere folytatóihoz (a hasonlóság csak véletlen).
Azzal meg én semmi problémát nem látok, hogy egy szó eltérő hangalakkal fejlődjön eltérő jelentésekben/használatban. Lehet, hogy a finnugor nyelvekben nincs ilyesmire példa, az indoeurópaiakban viszont rengeteg. (Az olaszban pl. a hangslúlytól és a szórendtől is függ, hogy a személyes névmások ragozott alakjaiban [e] vagy [i] van-e, pedig az etimológiájuk ugyanaz.)