Sem rokonod, sem ismerősöd

Ady Endre táltosnak született. Magyar táltosnak. Súlyos teher, ámde ő büszkén viselte. A kiválasztottság érzése egész életében végigkísérte. Kiválasztott volt és magyar. Ez a kettős átok egyesült benne, ennek érzését fejezte ki verseiben, ez motiválta publicisztikájában is.

Közismert, hogy mindkét kezén hat ujjal született. Ahogy ez egy virtigli táltosnak, avagy sámánnak dukál. Az már kevésbé ismert, hogy ez a születési rendellenesség a felmenői között is előfordult. A felesleges ujjak, mint bőrkinövések jelentkeztek, csont nem volt bennük. A bába már látott ilyet. Elkötötte őket, s azok leszáradtak. Ettől még táltos maradt.

Az irodalmárok már ezerszer elemezték oda és vissza Ady Endre magyarságát: a magyarok ellen, de mégis a magyarokért és a magyar jövőért aggódó, háborgó írásait. Minket ebből most csak egy részelem érdekel: az, hogy mit tudott Ady Endre a magyar őstörténetről, hogyan viszonyult hozzá és honnan szerezte az információit. A debreceni évek után költészete és publicisztikája Nagyváradon bontakozott ki, akkor érték az első sikerek is. A korszak az eggyel korábbi századforduló. A tudománytörténet úgy tartja számon, hogy erre az időre már lezárult a szakmai vita: megállapíttatott, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek közé tartozik. A közéleti vita azonban tovább zajlott: új és új ötletek merültek föl, nemcsak a magyar nyelv, de a magyar nép származásával kapcsolatban is. Ady Endre kevesebb könyvet olvasott, mint újságot, és könyvei között sem voltak tudományos művek. Főleg a sajtóból tájékozódott, onnan ismerte a magyar őstörténettel és a magyar nyelv eredetével kapcsolatos véleményeket. Ezeket összerakta magában és beillesztette a saját koncepciójába. Hogy ez milyen volt, arra az általa használt nép- és országnevekből is lehet következtetni.

Leginkább a Hunniát szerette használni. Ez nála Magyarországgal azonos, de a Hunniával még valamit ki akart fejezni, ez az országnév nála egyértelműen ironikus, sőt pejoratív töltésű. Szerves összefüggésben van a magyarságot ostorozó hevületével: leginkább a kisnemesi/dzsentri eredetű kivagyiságot, a dicső múltra való hetyke hivatkozást bírálta. A magyar boshido ‒Levél a külföldre ‒ című írásában azt olvassuk, hogy „…most az új magyar föllendülés korában élünk itt, Hunniában. Csupa nemes csapongás a nemzeti lélek. Ma már a rokonainkat is megválogatjuk.” (Budapesti Napló 1905. január 3.). „A béka kuruttyol…” című írásában (Budapesti Napló 1905. január 31.) megfogalmazza mi is a baja Hunniával: „Milyen szép úton voltunk már. Kezdtünk gondolkozni és dolgozni. Kezdtük kultúrnépekhez illően elszánni magunkat intenzív, intellektuális életre. A honhazaffyaskodás mellett kezdett lábraállni egy kis tudomány, művészet; irodalom. Kultúrtársadalom formájára, módjára kezdtünk már élni.”

Egy igaz magyar„hazaffy” a Borsszem Jankó karikatúráján (1906)

És miben nyilvánult meg ez a kultúrtársadalom, honnan jutott ez Ady Endre eszébe? Onnan, hogy „…a tiszteletreméltó dánus dr. Nielsen Konrád” magyarul olvasta föl előadását Hunniában (konkrétan „kincses Kolozsvárott”). Ady számára ez az esemény azt jelképezi, a cikkben azt fejtegeti, hogy a magyarság fennmaradása az európai kultúrához való viszonyától függ. A Hunniához kapcsolt magyarkodás kigúnyolása jelenik meg fél évvel később „Egy kis ügy és egy nagy ügy” című írásában is (Szabadság 1905. július 2.): szerinte „a művelt Nyugat nem elégszik meg avval, ha neki a magyar faj a piros-fehér-zöld őrületen kívül egyebet nem szállít”, de ezzel mi nem törődünk, mert ilyenkor „a Budapesti Hírlapék méltatlankodva zokognak, Pozsgay Miklós búsan köp, a Tiszántúl pápai áldást kér, Móricz Palya két literrel több homoki vinkót iszik, s a koalíciós Hunnia általában lázong”. Ugyanez versben: „Rossz a világ itt: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát. / Veri a Jövőt: balladát akar, / Balladát, balladát.” (Menekülj, menekülj innen ‒ Vér és Arany, 1907)

Szívesen menekülne, nyomasztja „Hunnia úri trágyadombja” (Rohanunk a forradalomba), a „Vén korcs Hunnia” (Ha visszajönne Margita) és „Hunnia sivár szakadéka” (Csaba új népe). Ady Endre kívánta, hogy ez a korcs trágyadomb örökre eltűnjön egy szakadék mélyén. Szerette volna, hogy megtisztuljon „Hunnia piszkos ólja” (Véres panorámák tavaszán). A változást egy forradalomtól (is) várta, lásd „Hunniában valami készül” (A hadak útja, elmondja Latinovits Zoltán). A költő igazi táltosként a jövőt is látta, minket azonban most múltba révedése érdekel, így Hunnia jövője után lépjünk vissza a hun múltba. A felsorolt példák nem jelentik azt, hogy Ady Endre elutasította volna a hun‒magyar rokonság tételét. Verseiben és publicisztikájában a hunok mint lehetséges ősök jelennek meg.

Jakut sámánruha kézfejet ábrázoló hatujjú fémlemeze
(Forrás: Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Budapest, 1978, 29. kép (Nioradze, G.: Der Schamanismus bei den sibirischen Völkern. Stuttgart, 1925: 69. nyomán))

Az 1905-ös orosz‒japán háborúra reagáló cikkében Japán fejlődését csodálja és ezt ajánlja: „Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban.” Hogy miért?: „Hátha igaz a hunn-rokonság.” Ady Endre nem nyilvánít véleményt erről a rokonságról. Csak a magyar viszonyok, az elmaradottság, a kulturálatlanság elleni szokásos gondolatmenetébe illeszti bele. Következő mondata így szól: „Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…” (Magyarul is tudnak, Budapesti Napló, 1905. március 2.). Egy másik írásában a magyar népnév metaforájaként használt „hunnus” népnévvel ugyanazt a magyar elmaradottságot fejezi ki, mint Hunniával: „…vagy vagyunk hunnus-előörsök, új leendő kultúra barbár prófétái, vagy részesei akarunk lenni az igazi Európa kultúrájának” ([A holnap] Nagyváradi Napló, 1908. szeptember 29.). A hunn erényeket elítélő megjegyzése sem ad számunkra semmi többletet őstörténeti ismereteinek felméréséhez (A Szajna mellől, Pesti Napló, 1909. február 28.) A Szerelem eposzából (alcíme: Töredékes bevezetője egy soha meg nem irandó s meg nem írható hőskölteménynek) című versét olvasva találunk ezekre a sorokra: „Én is készültem a hunn trilógiára, / De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk / Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.” Amint ebből a részletből is látható, 1910-ben a A minden-titkok versei című kötetben ugyanúgy nem foglalt állást, vagy inkább kételkedett a hun‒magyar rokonság kérdésében, mint 1905-ös publicisztikájában. Verseiben ez az egyetlen őstörténeti utalás a hunokkal kapcsolatban. A hunok összes többi említése ugyanúgy pejoratív, mint Hunniáé: „Békétlen Koppány, hunn ördögök fia” (A cívódó magyar ‒ A minden-titkok versei, 1910). Margita Párisba jött című versében (Margita élni akar, 1912) leírja, hogy a „Magyar becsmérlés fájdalmatos kéjünk”. A párizsi magyar becsmérlőket három versszakkal lejjebb „Hunn gyülevész had”-nak nevezi. Ugyanebben a versben fordul elő az „esküs, hunn becsületesség” is, amelyről szintén lesújtó a véleménye. Forró szomjakban emlék című versében olvasható ez a két sor: „Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok, / Ha hunn legendás, sok ezredű emlék.” (Margita élni akar, 1912) E gondolatra utal vissza Hunn, új legenda című versével (Ki látott engem, 1914). Ez a címválasztás ugyanúgy a dicső múltba való temetkezés elutasítása, a változások iránti vágy kifejezése, mint szállóigévé vált verssorai: „Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” (Góg és Magóg fia vagyok én ‒ Új versek, 1906)

A 19‒20. század fordulóján egyes tudósok és nyomukban lelkes amatőrök tárgyalták az etruszk‒magyar és a sumer‒magyar rokonság nyelvi „bizonyítékait”. Ady Endre ezt írta Szelíd, új jegyzetek címmel: „De most olvashatjuk, hogy Párizsban egy igazán komoly, bár kissé szellemes tudós megállapította az etruszk-magyar rokonságot s az etruszk-magyar-finn valaminépségnek európai ősiségét” (Világ, 1912. február 8.). A tudós Jules Martha, La langue étrusque című könyve Párizsban jelent meg, 1913-ban. Hogy tudott erről egy évvel korábban Ady Endre? Gombocz Zoltánnak a műről 1914-ben írt recenziója így kezdődik: „Az újságok, a melyek komoly, tudományos munkákról rendszerint nem vesznek tudomást, már jó előre elébe harangoztak Martha »korszakalkotó« munkájának; sőt egyik elterjedt napilapunk terjedelmes tárczát közölt a magyar-sumir rokonság lelkes protektorától, a mely a szaktudósokat a Martha által inaugurált irányban való további munkásságra sarkallja. Érthető érdeklődéssel vettem hát kezembe a hatalmas kötetet, a mely czímlapján büszkén hirdeti, hogy a kétszázéves etruszk probléma meg van fejtve: az etruszk nyelv a finnugor nyelvcsaláddal áll rokonságban!” (Gombocz 1914: 302.)

Az etruszk és a „finn-ugor nyelvcsoport” rokonságáról a Budapesti Hírlapban olvashatott először a magyar közönség (1908. június 5., az Irodalom és művészet rovatban a III. Incze pápa és Magyarország című cikkben). Adynál azonban 1912. február 6-án az szerepel, hogy „most olvashatjuk”. És valóban, két nappal korábbi Az újság híradása: „Egy franczia archeológus érdekes felfedezése” Ady itt olvasta, hogy Jules Martha szerint „az etruszk nyelv rokon a magyarral, a finnel és az ezekkel hasonló idiómákkal”. A magyar sajtó felkapta az etruszk nyelvrokonságot, a Világ, a Vasárnapi Újság, Az újság, a Pesti Napló és a Budapesti Hírlap is foglalkozott vele 1912‒1913 folyamán. Ady Endre rövid utalását követően pár nappal később elsőként a Világ tért vissza a témára. Az Etruszkok és magyarok című írás szerzője Somogyi Ede. Gombocz Zoltán bírálatában az ő személyére utalt, mint a magyar-sumir rokonság lelkes protektorára. E rokonságnak Mahler Ede (Mahler 1899), Galgóczy János (Galgóczy 1899, 1902‒1903) és Somogyi Ede (Somogyi 1903) voltak a legismertebb hirdetői. Ady Endrénél a sumer rokonság is ugyanabban a kontextusban jelenik meg, mint a hun és a etruszk rokonság ‒ azt is a kortárs magyar viszonyok ostorozására használja: „Mintha a szumirológoknak volna igazuk: az uralaltáji fajta valamikor, hatezer évvel ezelőtt, iszonyú kultúréletet élhetett, s már akkor belefáradt a gondolkozásba és a kultúrába” (Amit a régi porták mesélnek ‒ Budapesti Napló, 1904. január 2.). Ugyanabban az évben a görög viszonyokra reagálva foglalkozik a sumer‒magyar rokonsággal. Sajnálja a görögöket, hogy dicső múltjuk ellenére jelenleg milyen rossz helyzetben vannak. Szerencsére a magyarokról azonban nem tudják, hogy a szumirok révén milyen dicsőséges múltjuk volt (ha ugyan ez igaz): „Hogy van Görögország, melyet épp úgy a múltja sorvaszt el, mint minket a múltunk, melynek életéből éppen úgy kihulltak a kultúraépítő századok, mint a mienkéből, s mely éppen olyan tragikomikus küszködéssel libeg a félbarbárság s az ultracivilizáció között, mint mink magunk. Csakhogy ha nekünk ősünk volt is a szumir, ezt kevesen tudják.” (Olimpiától az „olimpiá”-ig ‒ Budapesti Napló 1904. november 9., a megírás helye és ideje: Párizs, november 3.) Januári cikkének gondolatát ismétli meg két évvel később Egy magyar probléma című írásában: „A Balkán-nációk igazán fiatal és nagyreményű nációk. Nem fáradtak el már akkor, mikor még csak szumirok voltak. Mint mi elfáradtunk, ha csakugyan igaz, hogy szumirok voltunk.” (Budapesti Napló, 1906. szeptember 4.)

Erre még mindig vannak vevők… (az 1903-as és a 2021-es(!) kiadás borítója)

A magyar Pimodánban Ady az alkoholizmus és a művészet kapcsolatáról elmélkedik. A magyarok borisszaságában a „szumir-elmélet” igazolását látja: „Mert az erjedt kancatej meséjében nem hiszek, s nem hiszem el, hogy görögéknél vagy bolgáréknál rúgtak be először bortól a magyarok” (Budapesti Napló, 1908. február 22.). A sumer‒magyar rokonságot Ady korában elsősorban nyelvi adatokkal próbálták igazolni, ugyanakkor a nyelvrokonságot egynek tekintették a néprokonsággal. Ady is ezt az utat követte, s a rokonság nyelven kívüli bizonyítékait a borban találta meg.

Fentebb már idéztük Ady Endre A magyar boshido című írását, azzal kapcsolatban, hogy „Ma már a rokonainkat is megválogatjuk”. De kik közül lehet választani?: „Még nemrégen megtette a török. Sőt halászgató, jégtörő osztyák atyafiainkat sem vetettük meg. Ma már ez nem így van. Az elmosott nációk közül nem vállaljuk csak a dicsőséges szumírt. Az élők közül, néhány hónap óta, kegyesen akceptáljuk a japánit.” Ebben az írásában bukkan föl először egy finnugor nép neve. Későbbi műveiben vogulokat és szamojédokat is említ, 1909-ben rokonainknak nevezi őket (Jegyzetek a Szajna mellől ‒ Pesti Napló, 1909. június 1.).

Egyszer a finnugor is előfordul Adynál, egyértelműen őstörténeti kontextusban: „Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta” (Jókai és Jókainé, Nagyváradi Napló, 1902. október 14.). A magyar nép és nyelv finnugor vagy török származásáról itt sem foglal állást. Egy évvel később ismét utal erre a vitára: „Olvasom a Bródy Sándor lapjában a Vámbéry Ármin új tudós harckezdését a török‒magyar rokonságért” (Muri nélkül, Nagyváradi Napló, 1903. március 5.). Ady publicisztikájában a török nép és Törökország jellemzően nem őstörténeti kontextusban, hanem korának politikai eseményeivel kapcsolatban szerepel, illetve az egykori török uralomra való visszautalásokban bukkan fel.

A lehetséges keleti ősök és rokonok között említi a mongolokat is mint a nyugatot fenyegető veszedelem metaforáját. Korai írásában a tatárjárásra utalván „tatár-mongol csordák”-at említ (III. Béla temetése, Debreczeni Reggeli Ujság, 1898. október 22.). Fentebb már említett egyik cikkében azonban „alighanem mongol fajú nemzet”-ként ír a magyarokról („A béka kuruttyol…”, Budapesti Napló, 1905. január 31.). A faj szót akkoriban a ’nép’ szinonimájaként is használták, de egy népnévvel társítva az adott ’faj’-hoz tartozó emberek tárgyi és szellemi kultúrájának, valamint származásának közös elemeire utalt. A mongol fajúság itt arra utal, hogy a magyarság kultúrájában, viselkedésében őrzi keleti eredetét. Mondatának második felében Ady a mongol fajú magyarok nagyszerű teljesítményeként értékeli, hogy ezer év után is „ott tud lenni, ahol van”. Az „ezeréves Magyarország” emlegetése a Millennium idején terjedt el, és a mai napig nemzeti dicsőségünk hívószava. Ady a magyarság ezeréves létezésének erejét növeli a „mongol fajú nemzet” említésével. Érthetjük úgy, hogy mongol fajunk ellenére sikerült megvetnünk a lábunkat Európában, de akár úgy is, hogy éppen azért maradtunk fenn, mert a mongol fajhoz tartozás valami különleges dolog, valami többletet ad. Látható, hogy itt sem az őstörténetünkkel kapcsolatos gondolatot fejt ki, és itt sem foglal állást a magyarság eredetéről, a mongol fajhoz tartozás nála ugyanúgy lehetőség, mint a hun, etruszk vagy sumer kapcsolat.

Ady Endre egy-két írásában a magyar‒zsidó rokonság lehetőségét is felvillantja. A Nyugat 1913. március 1-jei számában jelent meg Levelek Madam Preteritehöz című írása. Itt említi először: „Mi, az igaz magyarság reprezentálói, kiknek prédikátor őseik a magyar-zsidó rokonságot is szívesen hitték a német ellen, ma belepusztulunk a rokontalanságba s abba, hogy nincs is itt már magyar” (Nyugat, 1913. március 1.). A névtelen prédikátor még később is felbukkan a Korrobori című írásában: „Itt, egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írott könyvet?” A Korroborit Ady Endre 1917 júliusában írta, de csak halála után, 1924-ben jelent meg a Nyugatban. E művében a magyar‒zsidó együttélés szükségességéről, a zsidók magyar társadalomba való beintegrálásáról ír. Ebben látja a magyarság fennmaradásának utolsó esélyét. Tehát a „zsidó-magyar atyafiság” sem a magyar őstörténet szempontjából érdekli. Az ő szempontja a jelen, a jelen magyar valósága.

De ki az a prédikátor ős, aki ráadásul erdélyi is volt? Minden kétséget kizáróan Ady itt Otrokocsi Fóris Ferencre, a gályarabságot is szenvedett prédikátorra gondolt, akinek Origines Hungaricae című kétkötetes munkája 1693-ban jelent meg, Franeker városában (Otrokocsi Fóris 1693).

Kiegészítés (2022. 03. 02.)

 Minden kétséget kizáróan zegernyei itt tévedett. A prédikátort ugyanis Ady a Korroboriban nevén nevezi: ő Farkas András, aki az 1530-as években írta az első fennmaradt változatában még Miképpen az wr isten izraelnec nepet egiptomból es hasonlokeppen az magyarokat szithiabol kihoszta címet viselő verses krónikáját. Ady a Szilády Áron által összeállított Régi magyar költők tárában Az zsidó és magyar nemzetről címen olvashatta ezt a művet.

Otrokocsi azonban nem volt erdélyi prédikátor. Szinnyei József szerint „Alig hogy kijárta iskoláit, a szatmári városi tanács hívta meg az ottani ref. collegiumba Veszprémi István mellé második oktatónak, 56 forint évi fizetés, hat véka búza és 12 köböl bor mellett” (Szinnyei 1905: 4). Otrokocsi Fóris Ferenc Szatmárról indult első külföldi tanulmányútjára. Az erdélyi reformátusok őrizték erdélyi/partiumi kötődésének emlékét. Ady Endre a zilahi Wesselényi Kollégiumban hallhatott, tanulhatott Otrokocsi Fóris Ferencről és nagy művéről. Történelmi, irodalmi műveltségnek alapelemeit ott gyűjtötte be. Egy visszaemlékezés szerint „Majdnem az összes Jókai-könyv ott tornyosult az asztalon” (Kovalovszky 1961: 397.). Otrokocsi Fóris Ferenc az Ady által emlegetett „zsidó‒magyar atyafiság”-ot, vagyis a héber‒magyar nyelvrokonságot művének I. kötetében szófajok szerint haladva próbálta bizonyítani.

A bibliai és a magyar őstörténet közti kapcsolatot kereste Otrokocsi Fóris Ferenc, miként korábban a krónikaíró Anonymus és Kézai Simon is. Ady Endre rendszeres bibliaolvasó volt. A bibliai és az anonymusi hagyomány ismerete jelenik meg a fentebb már idézett Góg és Magóg fia vagyok én… című versében. A Dévénynél való betörés világos utalás az Anonymus által is idézett legendás történetre: „A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól.” (Pais 1977: 78.) Krónikájában Anonymus többször is leírja, hogy Magyarország királyai és vezérei Magóg leszármazottai. Góg és Magóg nevét Ady említi Bilek című írásában is (Nagyváradi Napló, 1903. július 28.). A téma ismét egy aktuális esemény: Bileken a magyar katonákat nem magyar elöljáróik hajszolták egy menetgyakorlat során a halálba. Ennek kapcsán idézi fel Ady, hogy Góg és Magóg legalább döngethette azt az érckaput, amely mögé bezárták őket, de mi, mai magyarok „elnyomottak, elmaradottak, koldusok vagyunk”. Vajon mit írna most Ady Endre a magyarság jelenéről és jövőjéről?

Irodalom

Galgóczy J. 1899: A sumir kérdéshez. Ethnographia, 1899.

Galgóczy J. 1902‒1903: Újabb sumir szószedet. Ethnographia 1902, 1903.

Gombocz Z. 1914: Jules Martha: La langue étrusque. Paris (E. Leroux), 1913, 8-r., XIV+493 l. EPhK, 38 (1914): 302‒305.

Kovalovszky M. 1961: Emlékezések Ady Endréről I. Budapest.

Otrokocsi Fóris F. 1693: Origines Hungaricae. Franeker.

Pais D.1977: Anonymus Gesta Hungarorum. Ford. és jegyz. Pais Dezső. Budapest.

Somogyi E. 1903: Szumirok és magyarok, Budapest.

Szinnyei J. 1905: Magyar írók élete és munkái, X. Budapest.

Ez az írás az Információs és Technológiai Minisztérium támogatásával a Tématerületi Kiválósági Program: Magyarország és a Kelet kapcsolatának régészeti kutatása (Keleti Örökségünk PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport TUDFO/51757-1/2019-2022/ITM) projekt keretében készült.

Kapcsolódó tartalmak:

• Sumer nyelvrokonság: bölcsesség vagy tákolmány?
• Már a finnek is tudják
• Mandzsúriából jöttünk
• Magya vándor, avagy
  Muból lesz a cserebogár?
• Jáfet, Magóg és magyarok mindenhol

Hasonló tartalmak:

• Ősmagyarok Nyugat-Szibériában
• Troglodita rokonság
• 2. rész: nomád régészeti konferencia Ulan-Udéban
• A cár és a sírrablók
• A honfoglalás antropológiája

Hozzászólások (1):