Nem kalandozás ‒ annál sokkal rosszabb

A korai magyar történelemben külön korszakot képez a honfoglalástól az államalapításig terjedő időszak, más néven a kalandozások kora. Kalandvágyó őseink dicsőséges tettei nemzeti büszkeségünk egyik atombiztos pillérét alkotják: mi, magyarok hajdan végigvertük Európát.

A nyugat felé már 862-ben és 881-ben elkóborló magyar (és kabar) vitézek a honfoglalás dolgos hétköznapjai után széttekintve a Kárpát-haza bérceiről, megállapították, hogy lenne perspektíva portyázó hadjárataik nagyüzemi szintre emelésében. Legott el is indultak hát Itália felé. Arnulf keleti frank király hívta őket háborúzni I. Berengár friuli őrgróf, itáliai király ellen. Pár év múlva volt az a pénz Berengár tarsolyában, amiért átálltak az oldalára, és immár az ő ellenségeit sanyargatták. A következő évtizedekben a különböző európai uralkodók váltakozó sikerrel vettek részt a magyarok által hirdetett „jövőre kit támadjunk meg, avagy kit nem” című versenytárgyalásokon. A krónikások híradásai szerint több mint ötven nyugati és majdnem húsz keleti kalandozás bevételét róhatták be számadáskönyveikbe harcos eleink. De a veszteség sem volt csekély: az augsburgi arénában végül elbuktuk a világbajnoki döntőt az I. Ottó szövetségi kapitány által felkészített (nyugat)németekkel szemben, akik vérszomjuktól vezérelve a mérkőzés utáni békés mezcsere és összeölelkezés helyett kivégezték Lélt és Bulcsut, a csapat nélkül maradt két magyar kapitányt is.

Nyugati kalandozásokon zsákmányolt pénzérmék a Kiskunfélegyháza-Radnóti Miklós utcai lovassírból
(Forrás: A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, 1996: 332/4. kép)

A monokultúrás gazdasági rendszerű állattenyésztő nomád törzsek, törzsszövetségek exportképes árucikkek hiányában belső erőforrásaikból nem tudtak gazdasági fejlődést produkálni. Maradt a külső erőforrások kiaknázásának lehetősége: a hódítás, illetve a szomszédos földművelő népek rendszeres kirablása, jó esetben kereskedelemnek álcázott adóztatása. Erre a gazdasági szisztémára alapozva jöttek létre az úgynevezett nomád államok ‒ ezt az utat követte a korai magyarság is. A nomád állam azonban a „nomád” jelző nélküli értelemben nem volt állam, csak legfeljebb valami maffiaszerű képződmény: durván non-PC eljárásokra alapozott erőszakos hatalmi csoportosulás. Szilágyi Péter a Rubicon folyóiratba írott cikkében a nomád államot a katonai demokrácia pszeudoállamának nevezi és így jellemzi:

…kifejlett hatalmi viszonyokkal rendelkezik, megjelennek a politikai hatalmi viszonyok csírái, tartós megtelepedés nélkül azonban nem alakulhat ki az állam. Ennek nem mond ellent a nagy nomád birodalmak léte sem. Ezek fennállásuk idején a legkülönbözőbb (földművelő, állattartó, vadász) életmódot folytató, lényegében érintetlen és önálló gazdasággal rendelkező népek laza együttélését biztosítják, anélkül, hogy kialakulna a gazdasági egység és egy átfogó, állandó és általánosan kötelező érvényű politikai szervezet, az állami egység szükséglete. Ennek oka az, hogy sem a legnagyobb szabású katonai akciók, sem a legátfogóbb birodalmak nem változtatták meg a nomád állattartó gazdaság alapvetően törzsi jellegét.

A „nomád állam” helyett ‒ de ugyanabban az értelemben ‒ a legújabb történelemtankönyvek a „sztyeppei állam” kifejezést használják.

A Szilágyi Péter által használt „katonai demokrácia” fogalmát Lewis Henry Morgan vezette be Ancient Society… című könyvében (megjelent 1877-ben, magyarul: Az ősi társadalom, Bp. 1961.). Morgan szerint a nomád állattenyésztés és a földművelés a társadalmi fejlődés egymást követő lépcsőfokai. Ezt a felosztást Friedrich Engels is átvette A család, a magántulajdon és az állam eredete című, egykor korszakosnak tartott művében. A Morgan-féle periodizációt ma már meghaladta a tudomány, mivel a nomadizmus sokkal inkább a földrajzi körülmények, mint a társadalom fejlettsége által meghatározott gazdasági forma.

Vajon a Kárpát-medencébe érkező magyarság katonai demokráciában vagy nomád államban élt-e? Legfontosabb forrásunk szerint a magyaroknak ugyan volt fejedelmük, de a vezérek csak háborúban követték a parancsait:

A türköknek ez a nyolc törzse nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak. Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is. (Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzásáról, 40. fej.)

Ez a központi akarat korlátozott érvényesülésére mutat. Nevezhetjük ugyan korai magyar nomád államnak, de annak nem az illiberális változata volt, mivel működött a fékek és ellensúlyok rendszere: a törvényhozó, a végrehajtó és az ítélkező hatalmi ág világosan megoszlott: a honfoglaló népességet a kende, a gyula és a karha vezette, akik a kiskirályok, vagyis a törzsfőnökök fölött is viszonylagos hatalommal bírtak. Árpád egy olyan törzsi állam vezetője volt, amely a demokrácia ismérveivel is rendelkezett.

Forrás: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.

A magyar államalapítást megelőző zsákmányszerző kirándulásokat kalandozásoknak nevezzük. A névadó atya Horváth Mihály volt. 1842-ben megjelent művének, A magyarok történetének ötödik fejezetcímében bukkan föl először a kaland szó: A rabló kalandok kezdete. Árpád halála. Két oldallal később pedig ezt olvashatjuk: „kisebb csapatok azonban évenkint felváltva kalandozának a szomszéd tartományokban”. A kalandozások okaként a harcvágyat és a szilaj kincsszomjat jelölte meg. Annak ellenére, hogy a „kalandozás” mint szakkifejezés eufemisztikus jellegűnek tűnik, Horváth Mihály nem szépelgett a magyar vitézek tettein. Szerinte „e kalandokat a magyarok, hogy elleneiket rémületbe ejtsék, iszonyú pusztitással űzték”. Mindezekből megállapíthatjuk, hogy a „kalandozás” terminus meghonosítója egyáltalán nem akarta szépíteni a honfoglalást követő portyázásokat, a „kalandozás” csak később kapott a magyar közgondolkodásban a múltat megszépítő jelentést. Valószínűleg a millenniumi nemzeti buzgalom szemüvegén át nézve váltak az ellenséget rémületbe ejtő és iszonyú pusztítással járó katonai akciók ártatlan kalandozásokká.

Vajon szabad-e az embereknek másokat rémületbe ejteni és iszonyú pusztítást okozni? És ha azok az emberek katonák, akkor nekik szabad? És mikor szabad? Az ókorban élt nagy magyar gondolkodó, Harisnyás Tót Illés (idegenben fölvett nevén: Arisztotelész) megkülönböztetett jogos és jogtalan háborúkat. Politika című művében hivatkozott arra, hogy a háborúból eredő szolgaságot egyesek jogosnak ismerik el, ám ezzel az állásponttal szembe állítja, hogy „háború támadhat jogtalanul, és sehogy sem nevezhetjük szolgának azt, aki jogsértéssel került szolgasorba”. Egy másik ókori gondolkodó, Démoszthenész híres filippikáiban a jogos önvédelmet megfelelő indoknak tartotta a II. Philipposz elleni háborúra.

A középkor keresztény gondolkodói már az ókori filozófusok tanításainak ismeretében elmélkedtek a háborúról. Szent Ágoston leveleiben és más műveiben olykor kitért a háborúk természetére, igazságosságára és jogosságára is, de gondolatait nem foglalta össze önálló műben. Szent Ágoston szerint nem helyes dolog ártatlan embereket ölni, foglyokat kínozni és kivégezni. Ezen igen sarkos vélemény szerint voltaképpen minden háború elítélendő. Több írásában is elvetette az önvédelem jogosságát. (Szent Ágoston: Levelek, 47.5; Válasz a manicheus Faustusnak, 22.70). Hagyott azonban kibúvót: az igazságos kormányzás folytatásaként rátámadhatunk a bűnösökre (Szent Ágoston: Levelek, 138.14). Szent Ágoston Isten városáról írott művében még egy kivételes háborúról olvashatunk: olykor isten akaratából kell öldökölni. És akkor szabad, sőt kell (Isten városáról, 1.21).

A fentiek értelmében kalandozó őseink önmagukért és hazájukért nem, de az őket felbérelő kisebb-nagyobb uralkodókért igazságosan háborúztak, már amennyiben ellenségeiket is szerették. E szeretet megnyilvánulásainak nyomai azonban nem maradtak fenn a krónikairodalom lapjain (sőt). A másik lehetőség, hogy őseink pogány isteneik szavát követve indultak kalandozni. Erre nincs mentség. Szent Ágoston bizonyosan nem fogadta volna el jogalapként a hamis istenekre való hivatkozást.

Aquinói Szent Tamás szerint a háború mindig bűn, de nemes célokért mégis lehet háborúzni. Szent Ágoston több művét idézve talál is utalásokat a háború lehetőségére. Az igazságos háborúhoz szerinte három feltétel szükséges: 1) az embereket háborúba küldő uralkodó tekintélye, 2) van ok a háborúra, mert a megtámadottak megérdemlik. Ismét szent Ágostont idézve: az igazságos háború bosszú a bűnökért, 3) háborúzni a jó ügy érdekében, illetve a Gonosz legyőzéséért lehet (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II 40). Tamás lehetségesnek tartotta, hogy az egyház világi ügyekben is rendelkezzen, így felebarátaink megsegítésére, Isten szolgálatára utasítson. (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II 188.3) Utóbbi gondolatából következően Tamás helyeselte a tengeren túli (értsd: keresztes) háborúkat (Questiones de Quodlibet, II 8.2, V 7).

Későbbi gondolkodók rájöttek, hogy a hitért folytatott háborúkban nemcsak a keresztények, hanem ellenségeik is saját hitük védelmében, az igazság bajnokaiként léphetnek fel, vagyis Aquinói Szent Tamás megközelítése nem is kicsit egyoldalú. Francisco de Vitoria, a salamancai filozófiai iskola megalapítója ezért kimondta, hogy a vallásháborúk ab ovo igazságtalanok. Ezzel kizárta azt a lehetőséget is, hogy a pogány magyarok saját hitük érdekében igazságosan háborúztak.

A 17. században élt holland tudós, Hugo Grotius fő művének címe: A háború és a béke jogáról. A 2. fejezet azt járja körül, hogy „Van-e egyáltalán igazságos háború?” Ókori szerzőket idézve írja, hogy „fegyvert szabad fegyverrel visszaverni”. A továbbiakban elemzi, hogy melyek a háború jogosnak nevezhető okai. Egy ilyet talál: „a háborúindítás jogos oka nem lehet más, mint az elszenvedett jogtalanság”.

Ez alapján éppenséggel fölmerülhet az a gondolat, hogy a kalandozók jogosan támadták meg azon uralkodókat, akik nem voltak hajlandók tovább adót fizetni nekik, hiszen az adó nem fizetésével jogtalanság érte a magyar hadfiakat. Csakhogy az első jogtalanságot a magyarok követték el a megtámadott földek és népek kirablásával, majd az adó kivetésével. Grotiusnál sincs mentség a kalandozásokra.

Kalandok mindenfelé
(Forrás: Honfoglalók fegyverben. Budapest, 2015: 147.)

A 19. század nagy háborútudora, Carl von Clausewitz érzéketlen volt a háború igazságosságának problémaköre iránt. Viszont ránk hagyott néhány örökérvényű igazságot, melyeket azóta is idéznek. Megállapította, hogy a háború a politika folytatása csak más eszközökkel. A politika célja az állam érdekeinek érvényre juttatása. A háborúnak dettó, csak durvább eszközökkel. Az, hogy az államok igazságosan, avagy jogosan indultak-e háborúba, nem foglalkoztatta.

Az igazságos háborúról a Biblia tanításaira és a középkori keresztény bölcselők tanaira alapozott megállapításokat találunk a Szent II. János Pál pápa enciklikáit összefoglaló Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című munkában, valamint A Katolikus Egyház Katekizmusában (Új Római Katekizmus, 1992).

A Kompendium szerint „a támadó háború önmagában erkölcstelen” (500. cikkely). A Katekizmus szerint amíg háborúk vannak, addig igazságos cselekedet a védekezés (2308. cikkely). A következő cikkely felsorolja, hogy mire kell figyelni a jogos önvédelem során. A negyedik pont szerint akkor jogos az önvédelem, ha „a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz”. A katolikus egyház állásfoglalása alapján igazságtalan dolog volt kalandozni.

Az igazságos háború fogalmát nehéz definiálni. A problémák onnan erednek, hogy az igazság fogalmát még nehezebb. Az elmúlt évtizedekben monográfiák és tanulmányok sora foglalkozott az igazságos háborúk problémakörével. Volt min rágódni: pl. igazságos volt-e, hogy nemzetközi koalíció szabadította fel az Irak által megszállt Kuvaitot, később igazságos volt-e Irak lerohanása, valamint megtalálták-ez európai és amerikai katonák Afganisztánban háborújuk igazságát. A 20. század elejétől terjedő modern felfogás szerint ezek mind indokolható háborúk, mivel államérdeket szolgálnak. A század közepéről Reinhold Niebuhr gondolatai emelhetők ki: a saját közösségünkért vívott háborúk ugyan rosszak, mint minden háború, de szükségesek a jó ügy győzelméhez. Nieburg tanítványa, Paul Ramsey az igazság ügye, valamint a saját államérdek által indított háborúkat is jogosnak ismerte el egyes esetekben.

Az igazságos háborúnak Magyarországon is figyelemre méltó szakirodalma keletkezett. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem adta ki Az igazságos háború elvétől az igazságos békéig (2017) és a Keresztény teoretikusok, államférfiak és katonák háborúelméletei (2019) című tanulmányköteteket. Okos tudósok előbb-utóbb eljuthatnak oda is, hogy teljesen igazságos a körkörös védekezést feladva körkörös támadásba lendülni az ezeréves magyar határok visszaállításáért. Előre szólunk, hogy ez a keresztény erkölcsbe ütközne.

A kalandozó hadjáratok igazságossá tétele még nem merült föl a szakirodalomban. E kérdéskör vizsgálata helyett napjainkban tanulmányok szerzői érvelnek a „kalandozás” mint szakkifejezés használata ellen. Helyes gondolat: ne kerteljünk, mondjuk ki nyíltan, hogy amit mi kalandozásoknak nevezünk, azok valójában a politika hímporával álcázott rablóhadjáratok voltak. A nevezett tanulmányoknak azonban nem ez a céljuk. Sőt, éppen ellenkezőleg: folyik ezen hadjáratok véres lepedőjének aranyba foglalása.

Zichy Mihály illusztrációja Arany János: Ágnes asszony című balladájához

Mert hiában tiszta a gyolcs,

Benne többé semmi vérjel:

Ágnes azt még egyre látja

S épen úgy, mint akkor éjjel.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

(Arany János: Ágnes asszony)

Azt olvassuk, hogy a kalandozások politikai céljaik és hasznuk miatt értékelendők többre a szimpla rablóhadjáratoknál. Vajon a kalandozásokat tekinthetjük-e az ősmagyar/ősnomád politika hátrafelé nyilazós folytatásának? Szabados György több tanulmányban kifejtett és a sajtóban is népszerűsített véleménye szerint politikai céltudatosság figyelhető meg a kalandozó hadjáratok irányának kijelölésében, ráadásul nem többféle törzsi politika, törzsi érdek, hanem a központilag irányított magyar „nomádállam” politikai céljai sejlenek föl a háttérben. Bálint Csanád szerint északi és keleti irányba nem kalandoztak a magyarok, mert arrafelé inkább kereskedtek. Szabados György szerint ez is a kalandozások központi irányítására utal. Őseink nem egyes öntevékeny vezérek hordáiban kalandozták be Európát, hanem államérdekből. Ez az állítás éppenséggel elfogadható, ugyanakkor mégis egyoldalú. A hadjáratok kalandozásokként való emlegetése, valamint a központi akarat, az államérdek hangsúlyozása egyaránt elfedi a lényeget: azt, hogy ezek igazságtalan háborúk voltak. Szent Ágoston szerint „Remota itaque iustitia quid sunt regna nisi magna latrocinia.” Magyarul: „Igazságosság hiányában mi egyebek a királyságok, mint nagy rablóbandák.” (Isten városáról, 4.4).

A háború igazságáról, a háború jogáról és általában a háborúról már több nagy gondolkodót idéztünk. Kimaradt egy korábban nagyra becsült gondolkodó, ki manapság inkább gazembernek tekintetik. Vlagyimir Iljics Uljanov, ismertebb nevén Lenin (L1G) írásait manapság nem idézik a háború és a béke dolgairól. Az emberek inkább a közszolgálati rádió és tévé objektív híradásaiból és elemző műsoraiból tájékozódnak. Lenin művei immár nem találhatók meg a nagy közkönyvtárak szabadpolcos állományaiban sem. Vannak azonban tudósok, akik még előhozatják irományait a könyvtárak pókhálós raktáraiból. Lenin szerint a társadalmak osztályokra oszlanak és ebből következően az égvilágon minden osztályjellegű, így a háború is. A háború igazságosságát, avagy jogosságát is csak ebből a szempontból tudta értelmezni. Az ő eszmerendszerében kétféle háború létezik: az imperialista és a polgárháború. Az előbbit át kell alakítani az utóbbivá, és ez jó dolog: „a polgárháborúk, vagyis az elnyomott osztálynak az elnyomó osztály, a rabszolgáknak a rabszolgatartók, a jobbágyparasztoknak a földesurak, a bérmunkásoknak a burzsoázia ellen vívott háborúi jogosak, haladó jellegűek és szükségszerűek” (A szocializmus és a háború ‒ Lenin válogatott katonai írásai. Bp. 1981: 108.). E pragmatikus szemléletéből következik, hogy egy előadásában gúnyosan beszélt a védekező háború igazságosságáról, illetve egy más alkalommal ezt mondta: „Semmi jelentősége sincs annak a kérdésnek, hogy melyik csoport mérte az első katonai csapást vagy üzente meg elsőnek a háborút” (Az OSZDMP külföldi szekciójának konferenciája ‒ Lenin válogatott katonai írásai. Bp. 1981: 83.). A háborúkat Lenin kizárólag hasznosságuk szempontjából ítélte meg. Egy háború attól volt hasznos, ha a munkásosztály hatalomátvételéhez vezethetett.

A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.

Kapcsolódó tartalmak:

• A nagy őstörténeti csihi-puhi
• A turáni dalnok
• Árpád, Előd… vagy talán Töhötöm?
• Árpád-házi kéktúra Afganisztánból Baskortosztánba
• Honfoglalók? Magyarok?

Hasonló tartalmak:

• A kísérlet folytatódik
• A nemzethalál bölcsőjénél
• Árpád, Előd… vagy talán Töhötöm?
• Bravúros védés sarkazással
• Honfoglalók fegyverben

Hozzászólások (176):