Mi, romák
Hogy élnek az észtországi romák? Milyen ott egy tipikus roma család? És vajon hogy beszélnek? Egy kiállítás kapcsán „cigányútra” mentünk.
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon különleges kiállítást láthatnak az érdeklődők. Egy olyan közösség életébe tekinthetnek bele, amelyet a saját országukban is csak nagyon kevéssé ismernek. A Magyarországi Észt Intézet közreműködésével Magyarországra kerülő fotókiállítás az észtországi romák életébe enged bepillantást. A képek készítője, Annika Haas, 2013-ban elnyerte az Év Sajtófotója Nagydíját. A fotóanyagot interjúrészletek és magyarázatok egészítik ki, ezeket a kiállítás szervezői Reena Purret néprajzkutató gyűjtéséből válogatták. Az elmúlt években Észtországban egyre nagyobb figyelem fordul a roma közösség élete, kultúrája és nyelvhasználata felé, számos szakdolgozat fókuszál romákkal kapcsolatos kérdésekre, valamint – részben a kiállításnak köszönhetően – az észt sajtóban is megszaporodtak az erről a közösségről szóló híradások.
(Forrás: Annika Haas, Aasta Pressifoto konkurss 2013)
Honnan jönnek?
Észtországban a romákat először 1553-ban említették egy menlevélben, amelyet a tallinni tanács két német földről érkező romának (név szerint Claws von Rottenberchnek és testvérének, Cristoffernek) állított ki. A romák nagyobb számban azonban csak a 17. századtól kezdtek Észtországba betelepülni. Honnan érkeztek a mai Észtország területére? Ebben a kérdésben általában az volt a döntő, ki uralta éppen az országot. Míg az észt területek Svédországhoz tartoztak (1629–1699), a kibocsátó ország Svédország volt, a lengyel uralom idején (1569–1795) Lengyelország, majd a nagy északi háború alatt (1700–1721) Oroszországból vándoroltak oda a roma családok.
A második világháború előtt (leginkább a 19. században és a 20. század elején) a legnagyobb számban Lettországból érkeztek romák Észtországba. Őket 1841-ben egy Laiuse nevű községbe, egy helyre költöztették. Orosz romák is éltek Észtországban, elsősorban Narva környékén, a Peipus-tónál, valamint az ország délkeleti részén. Ezek a közösségek még vándorló életmódot folytattak. A 20. század elején azonban a mezőgazdaság gépesítése, valamint az iparosodás miatt a romák közül egyre többen letelepedtek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Geonarva / CC BY-SA 3.0)
A második világháborúban, a német megszállás ideje alatt csaknem a teljes észtországi roma népességet kiirtották a lengyelországi és németországi koncentrációs táborokban. Az eredeti közösségnek alig tíz százaléka élte túl a népirtást. A ma Észtországban élő romák többsége a szovjet időkben vándorolt be Lettországból és a Szovjetunió más területeiről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint 482 roma él Észtországban, akik közül 339-nek az anyanyelve a romani, 83-nak az orosz, 44-nek az észt, egy-egynek az angol, a finn vagy az ukrán, 13 ember esetében nem áll pontos adat a rendelkezésünkre.
Mi lesz a romanival?
A roma közösséget elsősorban néprajzosok kutatják, kulturális és identitáskérdésekre összpontosítanak, ahogy a Mi, romák című kiállítás szöveges anyagát biztosító Reena Purret is tette szakdolgozatában. Született azonban már egy nyelvészeti témájú szakdolgozat is, amely az észtországi romák soknyelvűségének kérdéseit és az észtországi romani nyelvjárások életképességének problémáit tárgyalja. A továbbiakban Anette Ross Eesti romade mitmekeelsus: keeleoskus, keelekasutus ja keelekasutuse mõjutajad (Az észtországi romák többnyelvűsége: nyelvtudás, nyelvhasználat és a nyelvhasználatot befolyásoló tényezők) című alapképzéses szakdolgozatából szemezgetünk.
Észtországban a romaninak három változatát beszélték, ebből mára csak a lettországi és az oroszországi maradt meg, a Laiuse településen és környékén beszélt nyelvjárás kihalt. Az észak-oroszországi romani (belső elnevezéssel: haladitka) és a lettországi romani (belső elnevezéssel csuhnij, loftiko vagy lotfiko) egyaránt a romani nyelv északkeleti nyelvjárásai közé tartozik, míg a laiusei az északnyugatiba.
A romani nyelv szélesebb körű kutatása napjainkban indult meg, korábban a legnagyobb anyagot az inkább finnugor tárgyú kutatásairól ismert Paul Ariste gyűjtötte. A gyűjtemény egyik fele, a Laiuse régióban élő és a finnországi romák nyelvhasználatára vonatkozó feljegyzések egy része a második világháborúban megsemmisült.
A laiusei roma nyelvváltozat több szempontból különbözik az Észtországban beszélt többi romani nyelvjárástól. Mivel ezt a nyelvváltozatot már nem beszélik, a romani nyelv kutatói számára különösen fontosnak bizonyultak Ariste kutatásai. A laiusei nyelvjárás a hangtani különbségek mellett sok svéd és észt jövevényszót tartalmazott, valamint az észt nyelv hatására alaktani változások is végbementek benne. Az jövevényszavak között az alapszókincsbe tartozó szavakat is találhatunk, például az észt kuus [kúsz] ’hat’, seitse [szeitsze] ’hét’ és kaheksa [kaheksza] ’nyolc’ számnevek (Ariste átírását alkalmazva) kuus [kúsz], seize [szeize] és kahisa [kahisza] formában kölcsönződtek a laiusei romaniba, valamint az észt többes szám jele, a -d is beépült a laiusei romani nyelvjárás morfológiai rendszerébe.
A laiusei nyelvjárás a finnországi és svédországi romani nyelvjárásokhoz áll közel, ezért feltételezhető, hogy a lauisei romák Finnországon vagy Svédországon keresztül vándoroltak Észtországba, a jövevényszavak között is találhatunk svéd eredetűeket. Ezzel szemben mindkét, Észtországban ma is beszélt romani nyelvváltozat (az észak-oroszországi haladitka és a lettországi loftiko) az északkeleti nyelvjárásba tartozik. A haladitka és a loftiko jelenleg széttartó irányú fejlődést mutat, ugyanis a haladitkára az orosz nyelv gyakorol jelentős hatást, az újabb jövevényszavak inkább orosz eredetűek, míg a loftiko beszélői között csak az idősebbek nyelvhasználatában jellemzőek az orosz és lett elemek, a fiatalabbakéban ezeket az észt megfelelők kezdik felváltani. Ez a megoszlás az oktatás nyelvével magyarázható. Míg a haladitka beszélők orosz tannyelvű iskolába íratják a gyerekeiket, addig a loftiko beszélői az észt iskolákat részesítik előnyben.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A legnagyobb kihívás, amivel a romani közösségnek szembe kell néznie, az anyanyelv megőrzése. Az észtországi romák gyakran háromnyelvűek, a romani mellett észtül és oroszul is anyanyelvi szinten beszélnek. Az észt mint államnyelv, és egyes családok esetében az orosz mint az oktatás nyelve nagy mértékben hat a romanira, amelyet csak a családban, otthoni környezetben tudnak használni. Az észtországi romani nyelvjárásoknak nincsen írott változatuk, és nincsenek sztenderdizálva, ezért minden írásos média észt vagy orosz nyelven jut el a beszélőkhöz. Emellett az is probléma, hogy bizonyos témakörökről azért nem tudnak romaniul beszélni, mert hiányzik például az adott tudomány romani szókincse. Ebből adódik, hogy akár már egy házi feladat megoldása során is megjelenik valamelyik domináns nyelv az otthoni környezetben, még tovább szűkítve a romani nyelv használati körét.
Szűk 500 fő összesen, ez nem valami sok, még akkir se, ha az észtek összesen is kevesebb, mint 1,5 milliónyian vannak.
Így valóban nem túl jók a saját nyelvváltozatok megtartásának esélyei, ha a bő családon túl szinte senkivel nem tudnak így kommunikálni.