Karácsonykor egyen hungarikumot!
Az európai keresztény kultúrkörben évszázadok során formálódtak a karácsonyi hagyományok. Ezekben sok közös vonás van, de minden nép körében bőven találunk saját, nemzeti hagyományokat. A karácsonyi szokások fontos eleme az ünnepi menü. Vajon mi, magyarok eszünk-e karácsonyra hungarikumokat?
Nevéből következtetve a hungarikum ízig-vérig magyaros dolog lehet. És mint ilyen, nyilván nagyon ősi és szittya is ‒ gondolja az egyszerű átlagmagyar, aki ki van éhezve a nagyszerű magyar dolgokra, köztük az ehető hungarikumokra is.
A www.hungarikum.hu oldal ezt írja:
A kétezres évek elején többirányú összefogás eredményeként szerveződő, a magyarság értékeit összegezni, rendszerezni kívánó mozgalom indult útjára. Széleskörű társadalmi és szakmai egyeztetések eredményeként született meg végül a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény, amelyet az Országgyűlés 2012. április 2-án fogadott el egyhangú döntéssel. Célja, hogy megfelelő jogi keretet adjon a magyarság egésze számára fontos értékek azonosításához, dokumentálásához, hozzájárulva ezzel az összegyűjtött értékek szélesebb körben való megismertetéséhez.
A hungarikum törvény, mely 2012. július 1‑én lépett hatályba, az alábbiak szerint határozza meg a hungarikum fogalmát:
„hungarikum: gyűjtőfogalom, amely egységes osztályozási, besorolási és nyilvántartási rendszerben olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelöl, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítménye.”
A hungarikumoknak több kategóriájuk van, úgy mint:
- Agrár- és élelmiszergazdaság
- Egészség és életmód
- Épített környezet
- Ipari és műszaki megoldások
- Kulturális örökség
- Sport
- Természeti környezet
- Turizmus és vendéglátás
Véleményünk szerint a felsorolt kategóriák közül a Természeti környezet csakis egy álnok kakukk által kerülhetett a hungarikumok hímes tojásokkal telt fészkébe. A törvény szövege szerint helye ott nincs, azt mások elől bitorolja. Mert ugyan, mitől lenne a „magyarság csúcsteljesítménye” az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangrendszere, vagy a bükkaljai kőkultúra a kaptárkövekkel?
De tekintsünk el az ilyen apróságoktól és nézzük inkább az ehető hungarikumokat. Íme, a lista:
Agrár- és élelmiszergazdaság:
- Csabai kolbász vagy Csabai vastagkolbász
- Debreceni páros kolbász
- Gyulai kolbász vagy Gyulai pároskolbász
- Herz Classic téliszalámi
- Hízott libából előállított termékek
- Kalocsai fűszerpaprika-őrlemény
- Kürtőskalács
- Magyar akácméz
- magyar szürke szarvasmarha
- Magyarországi Tokaji borvidéken előállított Tokaji aszú
- Makói hagyma
- Pálinka
- Pick téliszalámi
- Piros arany és Erős Pista
- Szegedi fűszerpaprika-őrlemény
- Törkölypálinka
- Törley-pezsgő
- Szikvíz
- Unicum keserűlikőr
Turizmus és vendéglátás:
- Bajai halászlé
- Karcagi birkapörkölt
A magyarság önképének alapvető eleme, hogy ez a kicsi nemzet rendkívüli dolgokra képes. Ebbe a körbe illeszkedik bele, hogy ételeinket is rendkívül különlegesnek találjuk. Nemzeti tudatunk fejlődéséről, jellemző vonásainak kialakulásáról már többször írtunk a Rénhírekben. Például idén áprilisban: A magyar nemzetkarakterológia és az ősök szelleme című írásunkban idéztük Csaplovics Jánost 1822-ből. A neves szerző arról elmélkedett, hogy ki mit lop:
Amint olvasható, a magyarok marhát szeretnek lopni, a tótok viszont élelmiszert. Arról azonban nem szól a tanulmány, hogy a magyarok sokkal ravaszabbak, mint a tótok: nem lopnak élelmiszert ‒ sem kolbászt, sem kalácsot, sem egyebet ‒, hanem egyszerűen azt mondják rá, hogy márpedig az az övék. Volt és lesz mindörökké. Ennek érdekében pedig hungarikummá nyilvánítják. Átnézve az ehető és iható hungarikumok listáját, rögtön belátható, hogy nemzeti tudatunk mai manipulátorai szeretik idegen eredetű termékekkel ékesíteni cifra magyar kalapjuk bokrétáját.
Ez az elbitorlás nem csak az élelmiszerek esetében figyelhető meg. A tudomány területéről egyik példaként említhető a magyar Nobel-díjasok összeszámlálása. Ha nemzeti büszkeségünkről van szó, akkor habozás nélkül magyarnak nevezünk ki olyan embereket is, akik amúgy szabadulni akartak Magyarországtól ‒ mert nálunk üldöztetés várt rájuk. Szabadultak volna magyarságuktól is ‒ ki ezért, ki azért ‒, de mi utolértük a bitangokat, és büszkék vagyunk rájuk. A tudományból vett másik példa lehet a „magyar fejlesztésű” hatkerekű Mars-jármű, a Sojourner esete. Ezt az Élet és Irodalom december 2-ai számában dolgozta fel Lukácsi Béla tudományos újságíró. Cikkének megállapításai szerint a magyar tudománynak körülbelül annyi köze van a Mars-járműhöz, mint a kerék feltalálójának (Lukácsi Béla: Mi magyarok. ÉS LX/48. 6.)
De térjünk vissza az ehető és iható hungarikumokhoz! Nemzeti tudatunk formálói azzal, hogy idegen eredetű élelmiszereket vettek magyar birtokba, elmélyítették a népek közti barátságot is, illetve pontosabban fogalmazva: erősítették bennünk az idegen kultúrák és idegen emberek iránti befogadó készséget. Valószínűleg nem ezt akarták, hiszen mindeközben szögesdrót-akadályokat telepítenek a határainkra és féktelen uszító kampányt folytatnak az idegenek ellen. Ha ilyen, egymásnak ellentmondó elemekkel erősíteni lehet a magyarságunkat, abból két dolog következik: 1) hülyének néznek minket, 2) tényleg hülyék vagyunk.
A magyaros gasztronómiáról két véleményt érdemes idéznünk: Uj Péter, a 444.hu főszerkesztője, aki gasztronómiai újságírónak sem utolsó (sőt!), ezt írta:
A magyar konyha valójában soha, semmilyen formában nem volt világhírű.
Gianni Annoni, a budapesti Arany János utcai Pomo D’oro étterem tulajdonosa pedig ezt nyilatkozta:
Szerintem nagyon fontos az identitáskeresés, de azt is látni kell, hogy nem kell nyomni mindent csak azért, mert magyar.
Mi azonban nyomjuk. Sőt, rövidesen hungarikum lesz a pörköltszaftbirkózás is. Ezt a magyar sportot gallérba gyűrt szalvétával űzik a mindennapi kötelező testnövelés keretében.
Az ideológiai háttér kitárgyalása után pillantsunk a listára, majd hálatelt szívvel gondoljunk Jedlik Ányosra, Törley Józsefre (apja Schmierl Valentin), Herz Árminra, Pick Márkra és Zwack Józsefre, akik szikvizet, pezsgőt szalámit és Unicumot adtak a magyarnak. Hálával tartozunk továbbá a Kárpát-medencében velünk, illetve a Balkánon a szomszédságunkban élő különböző szláv nyelvű népeknek, akiknek a kolbászt, a kalácsot és a pálinkát köszönhetjük, és legfőképpen köszönjük a törököknek, hogy megszálltak minket, és magukkal hozták a paprikát.
Nézzük a szavak eredetét. Az ételek serege élén háromféle kolbász (csabai, debreceni, gyulai) indul rohamra, ínycsiklandozó támadással gyűrvén maga alá emésztőrendszerünk ellenállását. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint kolbász szavunkat 1373-ban említik először (személynévként). A szó szláv eredetű a magyarban, környezetünk minden szláv nyelvében megtalálható, jelentése ugyanaz, mint a magyarban. Talán a szlovákból, vagy valamelyik délszláv nyelvből vettük át. A szláv nyelvekbe pedig a törökből kerülhetett, de erről nincsenek szilárd bizonyítékok. A szótár elveti azt a lehetőséget, hogy kolbász szavunk kapcsolatban lenne a már 1292-ből adatolható Kolbász (Colbaz) helynévvel, ami egy kun nemzetség nevéből származhat.
Figyelemre méltó, hogy a hungarikummá nyilvánított csabai és gyulai kolbász olyan településekről származik, amelyek régi magyar személynevekből származnak. Ha azonban bepillantunk e két település történetébe, akkor azt látjuk, hogy a török hódoltság idején szinte teljesen kihaltak, és később túlnyomórészt szlovák telepesek által népesedtek be. A folyamatot tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a török eredetű paprika hatására a kolbász elvesztette szlovák jellegét, és lett belőle echte hungarikum.
A csabai kolbász annyira magyar lett, hogy legfontosabb nemzeti sportunk, a kolbásztöltés is hozzá kapcsolódik. Ezt a látványos csapatsportot kizárólag magyarok űzik. Ha fölveszik a budapesti olimpia programjába, nagy magyar siker születhet, valóságos éremeső vár versenyzőinkre.
(Forrás: www.szeretlekmagyarorszag.hu)
Mindkét kolbászfajta a 19-20. század fordulóján vált ismertté Magyarországon. A gazdasági fellendülés, a közlekedés és az információáramlás gyorsulása tették országosan kedveltté ezeket a termékeket. Más hungarikummá minősített élelmiszerek esetében is elmondható, hogy mai készítési módszerük a 19. századra vezethető vissza (ilyen például a halászlé is).
Szintén szláv eredetű kalács szavunk a kürtős kalács révén szerepel a hungarikumok nevei között. Eredeti jelentése kerek alakú, kerékszerű tárgy. Ezt több mai szláv nyelv is őrzi, mivel a kalács szó kifejezetten kerek, olykor a közepén lyukas pékárura vonatkozik csak. A szláv kalács szónak semmilyen más nyelvben nincs előzménye.
Rátérve a kürtős kalácsra, forrásaink szerint ez az élelmiszer sokkal régebbi eredetű, mint a csabai vagy gyulai módra készített kolbász. Hungarikummá válásának a következő lépcsői voltak: középkori német források már írnak arról, hogyan kell fahengerre tésztaszalagot fölcsavarni, és tűz fölött megsütni, Erdélyben a betelepült szászok révén terjedhetett el, s ott a főnemesi udvarokban a 18. században vált népszerűvé. Első leírt receptje 1784-ből való. A 19. században nyomtatott szakácskönyvek révén vált ismertté az egész országban. A 20. század első felében az erdélyi fiatalok kirándulásaik, baráti összejöveteleik alkalmával szívesen fogyasztották. A süteményt sokféleképpen nevezték, mai neve, a kürtős kalács az 1920-as évektől terjedt el. A rendszerváltás után Erdélyből áttelepült magyarok tették ismertté Budapesten és a nagyobb városokban, országos vásárokban.
(Forrás: http://www.magyarrekord.hu)
A szláv nevű hungarikumok közül utolsóként a pálinkát említjük. A pálinka a kolbásznál és a kalácsnál későbbi átvétel nyelvünkben. Első említése 1630-ból ismert. Az is megállapítható, hogy melyik szláv nyelvből származik: a szlovákból. A páliť ’éget’ igére vezethető vissza. A pálinka hungarikummá nyilvánítását megelőzte, hogy az Európai Unió is magyar termékké nyilvánította ezt a kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben mérgező italt. Ekkor zajlott a nagy magyar‒román pálinkaháború.
A hungarikumok közül még foglalkozhatnánk a szalámival, az akácmézzel és a paprikával is, de úgy gondoljuk, hogy ezek nem ősi magyar jellege mindenki előtt nyilvánvaló. Mint ahogy a részletesebben tárgyalt példákból is látszik, a hungarikummá nyilvánításnak nem alapfeltétele az ősi magyar eredet. A döntéshozókat sokkal inkább a várható gazdasági és politikai haszon vezérli. Ez a szempont elfogadható is lenne, csakhogy nem válik nyilvánvalóvá a dicsőségre vágyó magyarság körében. Sőt, maguk a törvényalkotók is olyan homályos célokat fogalmaztak meg, amelyek a hungarikummá nyilvánított élelmiszerek esetében nem érvényesülnek. Lásd a fenti mondatot, miszerint a hungarikum a magyarságra jellemző tulajdonságokat és egyediséget képvisel. A kolbász, a szalámi, a kürtős kalács és a többi azonban nem ilyen. Ettől függetlenül finomak és kötődnek a magyar történelemhez (is). Kialakulásuk, történetük azt a folyamatot jelképezi, hogyan vált az elmúlt két évszázadban a sok együtt élő Kárpát-medencei népből magyar nemzet. Ha a hungarikum-bizottság az eddigiekhez hasonló kreativitással kezeli a magyarságra jellemző tulajdonságok meglétét az élelmiszerekben, akkor rövidesen a döner és a szecsuáni csirke is hungarikum lesz. Ez amúgy nem baj.
(Forrás: www.nmi.hu (Nemzeti Művelődési Intézet))
Magyaros élelmiszereink kialakulásával egy időben zajlott mai karácsonyi szokásaink kialakulása és egységesülése is. Hagyományaink része a karácsonyi menü is. Zegernyei rokonságának kikérdezése útján tájékozódott arról, hogy mit ettek/esznek Szilágysámsonban (Szilágy megye, ma Șamșud, Románia) és Egerváron (Zala megye) karácsony napjaiban. Az erdélyi rokonság december 24-én este friss kolbászt vacsorázott tormával. Arrafelé a hal teljesen ismeretlen étel volt, 70-80 éve még konzerv formájában sem ismerték. A falu református vallású, a halra mint böjtös ételre igényük sem volt. Éjszaka a kemencében sült-főtt a töltött káposzta. Másnap azt ették, utána pedig kalácsot. A karácsonyi menüben felbukkantak a disznóöléssel kapcsolatos egyéb ételek is, úgy mint orjaleves és kocsonya is. Egerváron halászlé és rántott hal a klasszikus menü, utána ott is kalács következik. A Vasi, zalai parasztételek című könyv (Bp. 1987.) szerzője, Ábrahám Gézáné szerint régebben arrafelé karácsonyeste mákosgubát ettek, az éjféli mise után pedig kocsonyát. A másnapi ebéd húsleves, majd utána baromfi- vagy sertéssült következett.
Ha tudományos anyaggyűjtésünket az internetre is kiterjesztjük, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy napjainkban már alig figyelhetők meg különbségek a tájegységek étkezési szokásai között . A magyaros karácsonyi menüben feltétlenül szerepel a halászlé, a rántott hal, a töltött káposzta, a kocsonya és a bejgli. A felsoroltakból szégyenszemre csak a halászlé szerepel a hungarikumok között, de annak is csak a bajai változata. A paksi, a komáromi, a szegedi és a még nyilvántartott további nyolcféle változat nem számít hungarikumnak. Elkészítésüket és fogyasztásukat azonban egyelőre nem büntetik.
(Forrás: mindmegette.hu)
Külön téma a töltött káposzta. Minden változata megérdemelné, hogy hungarikum legyen. Az összes feltételnek megfelel, mivel a káposzta nem magyar szó (naná, hogy szláv!), és az ételt sem mi találtuk ki, ellenben többféleképpen és nagyon finoman tudjuk elkészíteni. A töltött káposztát a világ több részén egymástól függetlenül alkották meg azok az emberek, akiknek káposztájuk és ehető háziállatuk volt. Magyarországra a Balkán felől érkezett a 17. század végén. Egyik alföldi neve, a szárma a szerb ’sarma’-ból eredhet. A szerb szó viszont a török sarmak „betakar, beburkol” szóból vezethető le. A töltött káposztát Erdélyben korábban ’takart’-nak nevezték. Az Alföldön a szárma mellett ezen a néven is emlegették. A takart a sarmak szó fordításaként értelmezhető.
Étvágycsináló ünnepi írásunk végén levonhatjuk a következtetést: a magyaros karácsonyi menü nem tartalmaz magyar ételeket. Sőt, még hungarikumokat is csak nyomokban. És aki most kezében a listával elszalad a boltba, hogy karácsonyra bevásároljon hungarikumokból, az sem fog magyar ételeket enni. A magyarság ugyanis a szellemi táplálékokban rejlik.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (77):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
A "hungarikum" mint fogalom megtévesztő. Befolyásoló. Azt gondolná az ember, hogy ami ide tartozik, az valamiképpen magyar. Igazi. Echte. Ennek hamisságát parádésan bizonyítja az író a maga utánozhatatlan "zegernyeis" humorával.
Inkább úgy lehetne talán fogalmazni, hogy a felsorolt ételek és italok a magyarság körében általánosan kedveltek. (én eddig azt hittem, a szárma kifejezés csak a töltelékre vonatkozik)
De jó is, hogy ennyi mindent kaptunk közeli és távoli szomszédainktól...
Nagyon jó cikk!
@GKovacsI: "csakhogy nem válik nyilvánvalóvá a dicsőségre vágyó magyarság körében"
A maffia-modellhez hasonlóan az önkritika és a humor fontosságára hívnám fel a figyelmet. Mindannyiunk szórakoztatásának szándékával. Van az a sztori amit ha jól emlékszem humoristától hallottam de valóságtartalmától függetlenül ez az általam kettős dolog benne van.
"Az európai nagyonbíróságon vitatja a román és a magyar fél a pálinka hungarikumságát/románikumságát" a magyar "ügyvéd" elővesz egy Román Értelmező Kéziszótár -t, fellapozza... "Pálinka: gyümölcsből készült, magyar eredetű égetett szeszes ital." :)
Az önkritika képességével megerősítve magunkat az etno-humor is új dimenziókat kap. Az említett bohémiai úriemberek kapcsán pl "a szlovákok olyan csehek akik beszélnek magyarul" egy ilyen. De ne sértődjünk meg az "Ott jön két magyar, ami három párt."-on se.
@GKovacsI: A kitiltása nem a sokadik írói álnevének szólt, hanem az itt kifejtett írói munkásságának.
@Mungo Jerry: "Számomra elcsépelt bulvár színvonal arról cikkezni, hogy haha, a hungaricumok se nem (ős)magyar eredetűek, se nem csak nálunk léteznek. Mert? És? Ez elvárás volt?"
Nem volt elvárás, miként az kiderül a hozzászólás alatt lévő válaszomból, melyet egy teljesen hasonló gondolatokat megfogalmazó korábbi hozzászólásra (64.) írtam. El kellett volna olvasni, mielőtt megírta a saját kommentjét. A cikk nem azt kifogásolja, hogy az élelmiszerhungarikumok nem ősmagyar eredetűek, hanem azt, hogy az állami propaganda mégis el akarja hitetni az emberekkel, hogy azok, noha tudván tudja, hogy nem. Mondanivalóm érdekében ezért foglaltam röviden össze egy-két hungarikummá nyilvánított étel eredetéről és az ételek nevéről néhány érdekességet.
Tipikus mítoszromboló cikk (Arany sorai juthatnak kapásból eszünkbe:
Kisütik, hogy a magyar nyelv (helyettesítsd hungaricum)
nincs, nem is lesz, nem is vót (sőt nem is lehet, legfeljebb mint politikai/gazdasági hasznot hajtó kategória, vigyázat materializmus haha),
ami új van benne, mind rossz,
ami régi, az meg tót.)
Nem az úgymond "tényekkel" vitatkozom, hanem a MEGKÖZELÍTÉSSEL.
Számomra elcsépelt bulvár színvonal arról cikkezni, hogy haha, a hungaricumok se nem (ős)magyar eredetűek, se nem csak nálunk léteznek. Mert? És? Ez elvárás volt?
Engem speciel (átlag konzervatív közmagyarként) sokkal inkább az foglalkoztatna, hogy BÁR eredetében iminnen-amonnan, mi az, ami a hungaricumokat MÉGIS olyan jellemzően magyarrá avatja.
Jó érettségi esszé-kérdés, tessék: a "mindenki számára nyilvánvalóan nem ősi magyar jellegű" fűszerpaprikát miért tekinthetjük mégis jogosan hungaricumnak?
Használd az alábbi két forrást:
www.ujszeged.hu/?page=szegedipaprika
hu.wikipedia.org/wiki/F%C5%B1szerpaprika-%C5%91rlem%C3%A9ny
@karakun: (64.): A hozzászólásban olvasható állítás, miszerint: "A fenti cikk sok érdekes részletet tartalmaz, de valahogy hiányzik belőle annak a nyilvánvaló ténynek a tudomásul vétele, hogy teljesen felesleges valamifé ősi dölgot keresni a hungarikumok közt." a cikk figyelmetlen olvasásából ered. Abban ugyanis ez olvasható:
" Mint ahogy a részletesebben tárgyalt példákból is látszik, a hungarikummá nyilvánításnak nem alapfeltétele az ősi magyar eredet. A döntéshozókat sokkal inkább a várható gazdasági és politikai haszon vezérli. Ez a szempont elfogadható is lenne, csakhogy nem válik nyilvánvalóvá a dicsőségre vágyó magyarság körében."
Vagyis elfogadható az a szempont, hogy a hungarikumok nem ősi magyar eredetűek.
@fakir: A gulyásleves az osztrák konyhából jön, a monarchia idején nevezték el így.
Közismert, hogy a kóla is hungarikum, annó a nyereg alól kínálták őseink ,,köll-e'' felkiáltással. A kölle szóból alakult a mai kóla hangalak.
A fenti cikk sok érdekes részletet tartalmaz, de valahogy hiányzik belőle annak a nyilvánavló ténynek a tudomásul vétele, hogy teljesen felesleges valamifé ősi dölgot keresni a hungarikumok közt. Készítünk valamit, amit jónak tartunk, legyünk rá büszkék, nevezzük hungarikumnak!
Mért lenne baj, hogy a töltöttkáposztánk szinte azonos a török nevű szármával, amit a balkáni szláv népek készítenek (iszonyú jó töltött káposztát ettem egyszer Montenegróban pl.), de attól még dédnagymamám is főzte és a legfontosabb ünnepi étel volt a családunkban.
A kolbásztöltő versenyekkel megint nem tudom mi a baja a szerzőnek. Vö. a balkánon igen népszerű közösségi események a kulenidzsádák, kolbásztöltések, ahol a vastagbélbe töltött kulen a fő fogás.
A kulenidzsáda sztem igen jó ötlet, jó ötlet volt átvenni nálunk is.
Ilyenek a karácsoni halátelek. Hagyományosan halat csak vízparton ettek, legalábbis mátraaljai szülőfalumban az öregek azt mondták a halra, hogy a kígyót és a békát sem eszik, a halhoz hasonlóan.
Ennek ellenére megnéztem a youtube-on Sinyát ( a criticalmass legendás főszervezéjét), hogy hogyan trancsíroz szét egy pontyot és rájöttem, hogy erre még én is képes vagyok, még ha otthon sose láttam ilyet a szülői házban. Azóta ,,hagyományos'' karácsonyi ételünk a halászlé :-). Igaz megtartottuk ebédre a mákostésztát, marhabossó (csiriborsó) levest, tejberizst, mint szülőföldünk hagyományos karácsonyböjti ételeit és utána törjük a magot, hogy legyen jövőre pénz, majd jön a Jézuska.
Így alakulnak az ,,ősmagyar'' hagyományok és sztem ez így van jól.
A gulyas viszont echte Hungaricum kellene hogy legyen megsem az.