Németvilág a Baltikumban
A Német Lovagrend és fiókvállalkozása, a Livóniai Lovagrend sikeresen meghódította a Baltikumot. Új otthonukat szépen berendezték, majd belakták. Még akkor is ők uralták a vidéket, mikor már régen kisöpörték őket. Szerzett jogaikat több mint 700 éven át meg tudták őrizni. Hogy csinálták?
A Lovagrendek baltikumi térhódításával egy korábbi írásunkban már foglalkoztunk. Akkor elsősorban a politikatörténetre koncentráltunk. A lovagrendi állam létrejöttének, fennállásának és bukásának körülményeire. Most azt nézzük meg, hogyan építettek államot a lovagok, és társadalmi berendezkedésük miért tudott oly sokáig fennmaradni.
Jönnek a kereskedők és az új földesurak
A Baltikum német megszállása két útvonalon történt: a tenger és a szárazföld felől. Ürügyként a keresztény térítés szolgált. A cél azonban sokkal profánabb volt: piac- és földszerzés. Mindehhez az állami keretet Ó-Livónia biztosította. A tartui, a saare-läänéi, kurzemei püspökség, a rigai érsekség és a Livóniai Lovagrend 1241-ben rendezkedett be a Baltikumban. A veszekedések, perpatvarok között alakuló laza szövetség politikai ereje kicsinyke volt. Gazdasági téren azonban volt benne fantázia.
Egyrészt szabad földterületeket kínált. Mint tudjuk, a keresztes háborúk egyik kimondatlan célja éppen a földéhség okozta társadalmi feszültség levezetése volt: a nemesi családok föld nélkül maradt fiatal férfi tagjai gyülekeztek a szent zászlók alá, hogy elfoglaltságot, s ha lehet, vagyont is szerezzenek maguknak többrendbeli, folytatólagosan elkövetett háborúskodások révén.
Ó-Livónia másrészt kereskedelmi bázisul szolgált az orosz területek felé. A Hanza-városok hajói a viking világ elmúltával kimerészkedtek a Balti-tengerre. Ugyanebben az időben a Novgorodi fejedelemség pedig kénytelen volt nyugat felé tájékozódni. Keleti kereskedelmi kapcsolatai amúgy is pangásnak indultak, s a mongol hódítók megjelenése tovább szűkítette a kelet felé vezető kapukat. Az érdekek találkoztak, s felvirágzott a balti-tengeri kereskedelem.
Az Ó-Livóniát megalapító lovagrend, a püspökségek és az Észak-Észtországban földet szerző Dánia nem támaszkodhatott a helyi kereskedő és iparos polgárságra, és hiányzott a parasztságot „rendben” tartó, megregulázó földesúri réteg is. A püspöki székhelyek és a lovagrendi várak köré meg kellett szervezni a területet uraló és a gazdaságot irányító felsőbb társadalmi csoportokat.
A kereskedőket és iparosokat nem kellett hívni. Az ígéretes piac kínálta haszon reményében maguktól jöttek. A földek kiosztásánál azonban nem ártott óvatosan eljárni. No nem azért, mert a földeket már művelték a helyi őslakók, a lett és az észt parasztok, hanem azért, mert a földbirtokkal hűbéri kötelezettségek jártak. Jól meg kellett tehát nézni, hogy kik kapják azokat a földeket. Tudjuk, hogy ilyenkor először a rokonok járnak jól, utánuk pedig a földosztóknak lekötelezett egyéb emberek: kozmetikusok, fitneszedzők, háztartásigép-szerelők stb. Nyilván így rendeződtek el a dolgok már akkor is, mely eseményt bátran nevezhetjük akár rendszerváltásnak is. Az együttesen Ó-Livóniának nevezett államocskák új vezetőrétege leginkább Észak-Rajna–Vesztfália felől érkezett.
(Forrás: Wikipédia)
A balti németek különleges jogai
Ó-Livónia a 15-16. század fordulóján fokozatosan meggyengült. Ez természetesen nem volt független a világban bekövetkezett változásoktól. A Hanza-szövetség gazdasági ereje fogyóban volt. Vele szemben, a szövetség kárára is, erősödtek az új földrészeket fölfedező és kirabló államok (Anglia, Németalföld). A balti-tengeri kereskedelem veszített korábbi jelentőségéből. A baltikumi városokkal együtt Ó-Livónia ereje is megfogyatkozott: határai körül új hatalmak, feltörekvő országok bukkantak föl. A Német-római Birodalom kénytelen volt kihátrálni baltikumi német testvéreinek országa mögül.
1558-ban egy nagy orosz támadással kitört a livóniai háború. A baltikumi régiót azonban a svédek, lengyelek és dánok is szerették volna birtokba venni. Ebben az időben a balti németek ügyesen védték jogaikat. Minden hódítót szívesen fogadtak, amennyiben szavatolta különleges jogaik fennmaradását. Érdekeik képviselete céljából a balti németek világi lovagrendekbe tömörültek. Ezek területi alapon szerveződtek. A Livóniai Lovagrend az 1560-as években alakult meg azon privilégiumok védelmére, melyeket a lovagok Zsigmond Ágost lengyel királytól kaptak 1561-ben. Húsz évvel később pedig Észak- és Nyugat-Észtország német birtokosai tömörültek az Észtországi Lovagrendbe. Ez a rend a svéd királytól kapott jogok megőrzésére és kiteljesítésére jött létre. A lovagrendek kisebb területi egységekbe szerveződtek. Tartományi gyűléseket tartottak, tartományi tanácsaik bírói jogokkal is rendelkeztek. Vagyis a balti németeknek a magyar nemesi vármegyékhez hasonló önigazgatási szerveik jöttek létre.
A német származású földbirtokos réteg természetesen adómentességet élvezett. Csupán katonaállítási kötelezettsége volt. Felfegyverzett lovaskatonákat kellett biztosítania az állam számára.
A balti németség jogai azért maradhattak fenn olyan sokáig, mert szerzett jogai egy uralkodó réteg jogai voltak. A Baltikum birtoklása érdekében minden harcoló fél igyekezett elnyerni a német származású földbirtokos réteg támogatását. Miután a lengyelek és a svédek is biztosították a balti németek jogait, felőlük a háború folyhatott tovább. No persze a felbolydulással együtt járt, hogy a balti német nemességbe svéd, francia, holland, skót és orosz családok is beolvadtak, de ezeket a családokat sikerült asszimilálni, és a 16. század végén a földbirtokok többsége ismét a német családok kezén volt.
(Forrás: zegernyei)
Svéd uralom alatt
A livóniai háborút Oroszország robbantotta ki, és ő is veszítette el. Néhány évig Livónia területe megoszlott a svédek és a lengyelek között, a 17. század elejére azonban Svédország teljes mértékben megszerezte a Baltikum feletti ellenőrzést. A helyi nemesség a svéd nemességgel azonos jogokat kapott.
A livóniai városok német anyanyelvű lakossága a német földbirtokos réteghez hasonlóan széles körű autonómiával rendelkezett. A városi polgárok szabadon választhatták elöljáróikat, és maguk intézhették ügyeiket. Teljes jogú városi polgárok csak német származású emberek lehettek. A német irányítású városok a földbirtokos réteghez képest kevesebb joggal rendelkeztek. A svédek által biztosított jogok egészen 1672-ig, XI. Károly uralkodásának tényleges kezdetéig maradtak érvényben. XI. Károly földvisszavételi programja, a redukció érintette a balti német birtokokat is. Itt azonban az elvett birtokokat a volt tulajdonosok bérlőként tovább művelhették. A magántulajdonban maradt birtokok fölött pedig a király oly módon gyakorolta uralkodói jogait, hogy engedélyhez kötötte az eladásukat vagy bérbe vételüket.
Jönnek az oroszok
A nagy északi háborúban (1700–1721) Oroszország megszerezte az ellenőrzést a Baltikum felett. A balti németek ismét jól helyezkedtek. Jogaik biztosításáról a nystadti béke újfent rendelkezett. Az oroszoktól földjeiket is visszakapták. Lutheránus hitüket is gyakorolhatták. Az orosz állam a helyi német elit iránti barátságos szándékait oly módon is jelezte, hogy a tallinni és rigai főkormányzói székekbe nem orosz nemzetiségű hivatalnokokat nevezett ki. Az 1730-as–40-es években az oroszok még azt is megtették, hogy összeírták az echte német lovagi családokat. A továbbiakban csak ezen családok tagjai voltak jogosultak a világi lovagrendek által felügyelt privilégiumok igénybe vételére. A balti németség jogai tehát több oldalról is be voltak biztosítva.
(Forrás: Wikipédia)
Az orosz államnak már több évszázados gyakorlata volt abban, hogy hódításai alkalmával miként támaszkodjon a meghódított népek saját társadalmi struktúrájára. A helyi vezetőket Szibéria meghódítása során is általában a helyükön hagyták, sőt saját ügyeik intézésében bizonyos önállóságot is kaptak. Csupán az orosz állam iránti lojalitást kellett biztosítaniuk alattvalóik körében, valamint az adószedésért is ők feleltek. Ezt a megoldást alkalmazták például az obi-ugorok esetében is.
Az 1700-as években kezdődött az európai értelmiség beáramlása az orosz állami hivatalokba és a tudományos életbe. Ebből a folyamatból a balti német intelligencia is kivette a részét. Tagjai ott voltak például az Oroszország felfedezésére indult expedíciókban is (pl. Johann Anton Gildenstedt). Ugyanakkor a tartui egyetem működését felfüggesztették. A balti németek beáramlása az orosz hivatalokba és tudományos intézményekbe akkor gyorsult föl, amikor a 19. század elején a tartui egyetem ismét működni kezdett. A német oktatási nyelvű intézményben sok balti német diák tanulhatott. Észt diákok eleinte nem igen jutottak be az egyetemre, de idővel növekedett a számuk.
A balti németek kulturális lehetőségeinek kibontakozásával egy időben azonban ellenirányú folyamatok is kezdődtek Oroszországban. A napóleoni háborúk után nagyhatalommá vált orosz birodalom szerette volna belülről is erősíteni magát. A vezető réteg több tagja ennek útját a russzifikációban látta. Ezt megkönnyítette, hogy a jobbágyfelszabadítás amúgy is gyengítette a földbirtokos réteg hatalmát. A városi németség körében megindult asszimiláció, a keveredés a helyi észt és lett lakossággal pedig szintén azt vetítette előre, hogy a balti németség szerzett jogait rövidesen el fogja veszíteni.
1881-ben Oroszországban trónra lépett III. Sándor cár. Ő volt az első orosz uralkodó, aki nem erősítette meg a balti németek jogait. Oroszosítási intézkedései egyébként a baltikumi tartományok minden nemzetét sértették. Megkésett abszolutista törekvései ugyanúgy kudarcra voltak ítélve, mint egykor XI. Károly lépései.
A vég kezdete – az I. világháború
A balti németek majdnem két évszázadon át zavartalanul együtt tudtak működni az orosz hatalommal. A nagy háború azonban végzetesen összekuszálta a viszonyokat: a németek és az oroszok (noha uralkodóik szegről-végről rokonok voltak) háborúságba keveredtek egymással. Miközben az utolsó orosz cár, II. Miklós bizalmi embere, Szergej Juljevics Vitte balti német (eredetileg holland) származású volt, a birodalom német nemzetiségű állampolgárait mindenki gyanakodva figyelte. És akkor jött az 1917-es októberi forradalom, majd utána a polgárháború.
A forradalmat követő polgárháborúban természetes volt, hogy a földbirtokos balti németek a fehéreket támogatták, sőt egyes tábornokaik a bolsevikok elleni fegyveres harc fő szervezői és irányítói voltak (pl. Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró). A német–orosz közeledés, a breszt-litovszki béke azonban összezavarta őket. Lenin helyesen látta meg, hogy a németek rövidesen elbukják a háborút. A balti német nemesség azonban megmaradt németnek. Örömmel fogadták az agonizáló Németország által küldött megszálló csapatokat. A váratlan német–orosz békekötés utáni hatalmi vákuumba megpróbáltak benyomulni a saját államukkal, a Balti Hercegséggel.
A politikai szimatukat vesztett német lovagok nem ismerték fel, hogy egykori lenézett alattvalóik lejátszották őket a pályáról: az észtek és a lettek helyesen ismerték fel, hogy a győztes Antant-hatalmak sem az oroszoknak, sem a németeknek nem kívánnak kedvezni. A megváltozott széljárás a függetlenség kikötőjébe sodorta a baltikumi népek hajóit.
A független Észtországban és Lettországban a balti németek elvesztették különleges jogaikat, viszont megnyerték az egyenjogúságot. És ez nem kevés. Oroszországban egész biztos, hogy rosszabbul jártak volna. Az észt nemzetiségi törvény igen figyelemre méltó jogokat biztosított az országban együtt élő népek számára. Az I. világháború után a baltikumi németek egy része visszaköltözött az anyaországba. De még tízezrével maradtak balti németek őseik földjén, ott ahol családjaik évszázadokon át éltek.
(Forrás: Eesti ajalugu. Tallinn, 1997. II/93.)
A nagy német menekülés
A Molotov-Ribbentrop-paktum odadobta a kis balti államokat az orosz medve mancsai közé. Noha Hitler valószínűleg csak ideiglenesnek gondolta a két birodalom megegyezését, azért gondoskodott a balti németek kimenekítéséről. 1939 októbere után hét hónap alatt tizennégyezer német távozott Észtországból. Lettországból szintén több mint tízezer embert menekítettek ki. Az otthon maradottak általában vegyes házasságban éltek. A bevonuló szovjetek számos balti német származású embert deportáltak.
A Szovjetunió megtámadása után a német hadsereg rövidesen kiszorította a szovjeteket a Baltikumból. Ez az állapot azonban nem maradt fenn sokáig. Ismét jöttek a szovjetek, s a balti németekre újabb szenvedések vártak.
Az 1939-1940-ben nyugatra menekített balti németeket Lengyelország területén, az elűzött lengyelek földjén, az ő házaikban telepítették le. A szovjet előrenyomulás miatt 1944 végén ismét menekíteni kellett őket, tovább nyugat felé.
1945 januárjában, Kelet-Poroszország kiürítésekor a menekülteket szállító Wilhelm Gustloff óceánjárón a Baltikumból korábban kimenekített balti németek is voltak. A hajót egy hős szovjet tengeralattjáró süllyesztette el. Mind a mai napig ez a legnagyobb emberáldozatot követelt tengeri katasztrófa: több mint kilencezren vesztek oda.
Mégis miért volt jó, hogy a balti németek ott voltak?
Habár a balti németek mindig kisebbségben voltak lakóhelyükön; a gazdaságban, a politikai irányításban és a kulturális életben betöltött vezető szerepük hozzájárult a Baltikum európai kötődésének kialakulásához és megszilárdulásához. A balti németek földbirtokosként nyilván nem éltek konfliktusmentesen az alájuk tartozó észt és lett parasztsággal. Ugyanakkor mindig hűségesen szolgálták a helyi érdekeket: a svéd és az orosz uralom alatt egyaránt a Baltikum politikai és gazdasági lehetőségeinek tágításán dolgoztak. Külön ki kell emelni a tudományban betöltött szerepüket. A Jeges-tenger és az északi átjáró felderítésében is sok balti német kutató működött közre. Erre a témára szamojéd kapcsolatai miatt később talán még kitérünk. Természetesen a finnugristák között is voltak balti németek. Ferdinand Johann Wiedemann az ázsiai őshaza elmélet egyik megalkotója volt.
(Forrás: Wikipédia)
A híressé vált balti németeket az interneten külön felsorolások tartalmazzák (angolul, oroszul), többeknek életrajza is olvasható. Észtország is büszkén emlékezik a balti németek kiemelkedő képviselőire. Közéjük sorolják például, az eredetileg skót származású, de elnémetesedett, és a 17. század óta Livóniában élt családból származó Barclay de Tolly hadvezért, orosz hadügyminisztert is, a Napóleon elleni honvédő háború egyik hősét, akinek nemcsak Szentpétervárott, de Tartuban is szobrot emeltek.
Mostanában pedig II. Alekszij moszkvai pátriárka (1929–2008, született Alekszej Mihajlovics Rüdiger) kapott szobrot Tallinnban.
Irodalom
Ain Mäesalu, Tõnis Lukas, Mati Laur, Tõnu Tannberg, Ago Pajur: Eesti ajalugu I-II. Tallinn, 1997.
(Köszönet Bereczki Andrásnak a segítségért.)