0:05
Főoldal | Rénhírek
Északon vagy? Napozz szarvval!

Gyulladván gyulladjék, oltatván aludjék…

Cikkünkben kis irodalmi körutazásban vehetnek részt. Az agancsukon égitesteket, illetve tüzet hordozó szarvasokat vesszük üldözőbe, átugorva pár ország- és kontinenshatárt. Kezdődjék hát a hajsza!

Viktória | 2011. március 17.

Mégis, honnan eredhet ez az ötlet, hogy a mesebeli szarvasnak valami lángoló holmit kell a szarvai közt cipelnie? Motívumunk egészen a jégkorszakig vezethető vissza; több sziklarajzon  ábrázolnak őskori réneket agancsukon fénylő napkoronggal. Talán a réncsordákat követő jégkori vadászok valami összefüggést láttak az életüket biztosító zsákmány és a szintén életet, meleget adó Nap közt. Ez a mai északi törzsek közt sincs másképp: a nyenyeceknél a rén neve jilebc, ami egyben 'élet' szavuk is; egy evenki szójáték (aran ingyeren) pedig egyszerre jelenti, hogy 'a rén él' és 'a rén életet ad'. Mikor a szarvascsorda hajnalban vagy alkonyatkor átvágtatott egy sík mezőn, az őskori vadásznak valóban úgy tűnhetett, felmeredő agancsaik a Napot hordozzák.

Ismerős?
Ismerős?

Hazai tájakon

Nézzük végig, hol és milyen formában maradt fenn ez az ősi jelkép. Először itt egy jól ismert hazai példa: a regösénekek gyertyavivő szarvasa.

„..Csodaféle szarvasnak

Ezer ága-boga

Ezer ága-bogán ezer misegyertya.

Gyulladván gyulladjék,

Oltatván aludjék.

Haj, regő rejtem….”

Erdélybe látogatunk, ahol advent táján népszerűek az állatalakoskodó játékok, mind a magyar, mind a román lakosság körében. Ezek egyik figurája a táncoló kecske, ami napot jelképező tükröt tart a szarvai közt. Hogy a feltételezhető szarvasból miért lett kecske, vagy ha eredetileg is kecske volt, miért hordozza a napot, azt már senki sem tudja pontosan, de van pár elképzelés. Erre még a későbbiekben visszatérünk.

Szintén Székelyföldről és Moldvából származik a Júlia szép leány című ballada, amelyben pogány kori és keresztény jelképek ötvöződnek. Júlia a mezőn, virágszedés közben látomást lát:

„Föl is föltekinte a magos egekbe,
Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le,

Azon ereszkedék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván.
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szál arany perec, aj, a két szarvába’,
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta…”

A bárány magával szeretné vinni Júliát a mennybe: legyen a mennyei szüzek karának tagja. Mikor harmadszor megszólal a kakas, újra eljön érte, és magával viszi. Júlia hazaszalad, és elbeszéli látomását az anyjának, aki máris elsiratja lányát:

„Leányom, leányom, virágos kertembe’
Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viasza,
Sárog viaszának földön futó füstje,
Földön futó füstje, mennybe ható lángja…”

Érdemes a ballada végét összevetni a fenti regösénekkel.

„A mennyei harang húzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj, az én leányom oda bévezeték.”

Maga a mennybe vitt / mennybe hívott leány legendája egész Európában megtalálható, ám napot és holdat hordozó bárányról csak nálunk énekelnek. Külön érdekesség, hogy a ballada az ősi magyar siratóénekek dallamán adandó elő – ami megegyezik az obi-ugor népek hősepikájának dallamával.

Észak

Erdélyből pedig kanyarodjunk föl az éjféli nap országába. A lappok (számik) körében találni ezt a bájos, napjaink tudományának nem éppen megfelelő, ám rovatunkban nélkülözhetetlen magyarázatot egy természeti jelenségre:

„Meandasz-pirre, az égi rén a Sarkcsillagot hordja agancsán, és folyamatosan fut Tiermesz isten elől, aki íjjal-nyíllal üldözi. Mikor tél végén a Sarkcsillag elhalványul, tudjuk, hogy Tiermesz leterítette a szarvast. Ám ősszel Meandasz-pirre mindig feltámad, és kezdetét veszi a téli vadászat.” (Jankovics Marcell gyűjtése nyomán)

Egy másik számi mesében (Világszép népmesék c. kötet) ismét a Nap kerül agancsvégre. A történet egy sötét országban kezdődik, ahol sosem süt a Nap. Egyszer azonban egy hosszú szakállú bölcs érkezik a sötét országba, csodálatos iramszarvas hátán lovagolva. Elmondja a népnek, azért élnek sötétségben és nyomorban, mert nem ismerik a Napot – tőle viszont megszerezhetik. A nép nem hisz szavainak, kivéve egy bátor ifjút, aki az öreg bölcs tanácsára hajszálakból kosárkát fon, majd a szarvas hátán elvágtat arra a helyre, ahol a Nap található. A szarvas a Napba döfi agancsát, mire egy darabka Nap az ifjú kosarába esik. Mikor a fiú teli kosarával hazaér, hetven gonosz testvére rátámad, megpróbálják megakadályozni, hogy kinyissa a kosarat. A kosár mégis kinyílik, a Nap darabkája felröppen az égre, minden fénybe borul, a gonosz testvérek pedig elégnek. A nép ujjongva élteti a bátor fiút, és azon tanakodnak, hogyan szerezhetnék meg az egész Napot. Ismét ott terem a csodás iramszarvas, és azt tanácsolja, hajtsák a falu közepére a néhai gonosz testvérek szarvasait. Mikor az összes rén a falu közepén áll, hirtelen megiramodnak, egyenesen a Nap felé. Szarvukkal megbökik a Napot, az darabjaira hullik, és mindegyik szarvas agancsára jut belőle. Így szállítják a fény forrását a sötétség földjére; ahogy a mese adatközlője mondta, „ezóta is ott izzik a Nap a tundra fölött.”

A finn-karjalai mesevilágban egy vadász éveken át üldöz egy szarvast, el is fogja, és akolba zárja; az állat kiszabadul, és a Napba vagy a Holdba menekül. Ez a meseváltozat a Kalevalába is bekerült, „Híszi szarvasa” néven.

Dél

Különös módon az ógörög regék világában hasonló történetet találunk: Héraklész egyik „megbízatása” alkalmával évekig üldöz egy arany agancsú szarvast (ráadásul agancsos ünőt!!!), mígnem végre elfogja; ám lévén Artemisz istennő szent állata, az arany agancsú szarvast szabadon kell engednie. A monda azt is megemlíti, hogy az agancsos ünőt egy Taügetosz nevű nimfa, aki a „hyperboreusok” (szkíták) földjén él, ajándékozta Artemisznek. Valószínű, hogy a híres szkíta aranyszarvasok ihlették a monda egykori kitalálóit; esetleg egy kereskedelmi út során maguktól a szkítáktól hallottak valami, az észak-eurázsiai világban általános rén-űző regét, melyet beépítettek a Héraklész-mondakörbe.

Szent Hubertus legendájában a nap helyett egy ragyogó kereszt jelenik meg az agancsok között
Szent Hubertus legendájában a nap helyett egy ragyogó kereszt jelenik meg az agancsok között
(Forrás: Wikimedia commons)

Kelet

A manysik és hantik népmeséiben is minden bizonnyal előfordul-e ez a motívum. Juvan Sesztalov manysi író mesegyűjtésében, a Medveünnep közeledikben a Nap-leányt szállító tüzes szarvasról ír, gyönyörű költői nyelven.

„A Nap nyugovóra tért. Alább és alább ereszkedett az égen, végül a szárnyas szarvas nehezen fújtatva dobogni kezdett patáival a parton. Lehetetlen volt ránézni. Vakított. Patái, szarvai aranylánggal égtek. És ebben a fényben a zöld fű is, a tüskés bozót is, a távoli fák is áttetszővé váltak.”

„A Nap leszállt szarvasáról, és szétbontva arany hajfonatait, szarvasával együtt fürödni kezdett a színt játszó eleven vízben.”

„Kibontott haját megrázta a Nap, és a tó fölött, a távoli erdők fölött elömlött a vérvörös sugárzás. Kicsapta szarvasát csillaglegelőre a tündöklő Nap, és lassan elvonult az arany ködbe…”

Prokopij Szaltikov hanti költő Szánkaraván című költeményében pedig:

„…Vonul a karaván födve olyan csenddel,

Hogy belegörnyed a szarvas meg az ember.

Lenn a szem tévelyeg égbolt-pusztaságban,

Fönn a hold bujdosik felhők bokrosában.

Vánszorog a szánsor, húzzák csüggedt rének-

Ám a vezérszánon felcsendül az ének.

Vén ajkakon dal kél, bölcsességet rejtő,

Dal suhog mint pányva, szíved rabul ejtő.

Emel fejet büszkén a dal hallatára,

S tűz napot a szarvas ágas agancsára….”

Az erdélyi állatalakoskodás „napvivő kecskefigurája” valamikor a fentihez hasonló, téli napfordulós mítoszt jelenített meg. Lehetséges, hogy a kunok, vagy más altaji eredetű nép (akinél a jakutokéhoz hasonló monda létezhetett) vitték be ezt a mítoszt Erdélybe, és a későbbiek során egy vidám, farsangi jellegű játék lett belőle.

A tunguz és jakut népek a téli napfordulóról mesélik: „Egy szarvasünő elrabolja a Napot, és sötétbe borul a világ. A Nap csak akkor tűnik fel ismét, ha egy vadász megöli a szarvast. Csakhogy az ünőnek borja van, s az egy fél év alatt felnőve ismét elrabolja a Napot.”

Végül elérkezünk a szarvasmotívum tőlünk legkeletebbre eső változatához, amit már a Bering-szoros túlpartján, két kanadai indián törzsnél ismernek. Az ő meséikben a tüzet kell megszerezni, elterjeszteni az egész világon. Az egyik változatban egy gonosz törzs őrzi a tüzet, a másikban egy öreg vadász, aki a tengerparton sétálva bukkant rá. Ami mindkét történetben közös, hogy a szarvast küldik a tűzért…a többit már kitalálhatjuk.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (5):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
4 éve 2015. január 16. 09:51
5 mederi

Véletlenül akadtam erre a linkre, ahol a cikkben kifejtett témáról bővebben tájékozódhat akit érdekel:

www.gyongyharmatoscsudafa.info/oseink-go...azolasaink-tukreben/

6 éve 2012. december 31. 12:34
4 bágyi

Már a címben pontatlan az idézett regősének szövege, a "gyuladván gyuladjék, oltatván aludjék". Helyesen: gyújtatlan gyúladjék, oltatlan aludjék", akárcsak a hozza hasonlón helyzet-fordulatot használó balladai sorok: " A mennyei harang húzatlan szólalék,

A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék"

Azt hiszem nem szükséges magyarázni, hogy miért a fenti javítással helyes a szöveg. Egyébként értékes írásnak tartom, már csak azért is, mert a benne feszegetett felvetések, kérdések egyrészét meg lehet válaszolni, tovább lehet bontani... ha valaki igényli.

8 éve 2011. március 19. 09:27
3 peterbodo

tudott=tudat

8 éve 2011. március 19. 09:26
2 peterbodo

Hangosan gondolkodom. Ha rénszarvasra kéne vadásznom ősi módon, hogyan tenném. Azt tudjuk, hogy a legősibb vadászati módszer, amit talán évtízezredeken át alkalmaztak, az volt, hogy üldözték a vadat, és az vagy szikla tetejéről esett le vagy csapdába esett vagy a többi vadász elé szaladt. Bármelyik esetet is nézzük az az ideális irány, ha a szarvas az üldözőt a lehető legjobban látja, a menekülés irányába pedig a lehető legkevésbé. Tehát az üldöző számára az az ideális kép, ha a napot éppen a szarvas fölött látja, lehetőleg nem túl magasan, mert ekkor a szarvast éppen elvakítja a nap. Erre kellett a vadásznak törekednie, így a kép még akkor is előtte volt, ha éppen nem úgy látta. Sok tízezer év alatt ez a kép könnyen a kollektív tudott részévé válhatott.

8 éve 2011. március 17. 17:07
1 bibi

Szép. Talán érdemes hozzáfüzni, hogy az egyiptomi Apis is napkorongot hordoz szarvai között. Talán két "fenségesnek" érzett természeti dolog (Nap, agancs/szarvas vagy bika) asszociációjáról lehet szó.