Bűn és bűnhődés
a nganaszan mítoszokban
Milyen értékrendet taníthat egy olyan mesevilág, ahol a hős ellensége egyik szívét kitépi, a másikat felfalja, a fejét pedig apró szilánkká forgácsolja? Lehet-e logikus fordulat, hogy mindenki meghal a szálláshelyen csak azért, mert az egyik gyerek nyaggatta a kutyát? A szibériai nganaszan mítoszok, hősénekek, mesék olyan világba kalauzolnak el, ahol a zord tundrai körülmények között más túlélési stratégia mentén szerveződik az élet.
Ha különböző népek meséit olvassuk, rácsodálkozhatunk, hogy ugyanaz az alaptörténet mennyire különböző hangulatú szövegekként jelentkezik a különböző közösségekben. Előfordulhat, hogy nem értjük, miért úgy követik egymást az események, megdöbbenünk, mert váratlan fordulatokkal, esetleg felesleges kegyetlenséggel szembesülünk. Pedig az eredeti magyar népmesék világa sem éppen könnyű esti olvasmány, de annak a szabályszerűségeit ismerjük, nem érnek minket nagyobb meglepetések. Minden folklórnak megvannak a maga törvényszerűségei, amelyek utalnak a társadalom belső normarendszererére is, az életmódból, túlélési lehetőségekből adódóan kikristályosodott értékrendszerére – melyet figyelembe véve máris érthetővé válik a korábban értelmezhetetlen szöveg.
Aki másnak vermet ás – beleesik az egész nemzetség
A nganaszanok, e nomadizáló, több száz kilométert vándorló embercsoport számára a legfőbb érték az összetartó, egymást segítő emberek közössége. Az együtt vándorló családok egy (olykor 2-3) nemzetségbe tartoznak, s nagy vadászatok vagy kiemelkedő ünnepek alkalmával más nemzetségek tagjaival is találkoznak. Ha ez a támogató közösség megszűnik, az egyén élete kilátástalanná válik, s mihamarabb új társakat kell találnia, hogy túlélését biztosítsa.
A nemzetség tagjait fenyegető csapások esetén a sámán révületbe esve túlvilági utazásra indul, hogy a károkozó istenséget kiengesztelje vagy megküzdjön vele az emberi lélekért. A sámán a nemzetség minden egyes tagját „vitte magával” túlvilági utazásaira, ugyanis a sámánruha gerincén és alján látható háromszögek a sámán háta mögött álló közösség tagjainak sátrait jelképezték. Nélkülük a sámán eltévedt volna a túlvilágon. Így tehát nem csak a sámán segít a rábízottaknak, hanem ő is rájuk van utalva.
A mítoszok, mesék hősei hasonlóképpen az egész közösséget jelképezték. Amikor a harc folyamán mindenki meghal, s csupán a két szemben álló hős marad életben a végső leszámolásra, akkor az elpusztult nemzetség tagjai betöltötték küldetésüket: megvédelmezték a legerősebbet, a sámáni hőst, aki az életüket addig biztosította. E történetek végére az egyik nemzetség teljesen elpusztul, és a sok névtelen áldozatnak szinte nincsen jelentősége, a sámán vagy a hős áll az események gyújtópontjában.
(Forrás: Dyekiss Virág )
Máskor is jellemző fordulat, hogy nem az hal meg, a mi fogalmaink szerint nem az bűnhődik, aki a bűnt elkövette. Egy mesében többszörös tabusértés fordul elő: egy leány nem engedi a vezérrénnek, hogy az egy kis vajat nyalogasson, s ezért büntetésből a rének mind elszaladnak. A leány kétségbeesetten kergeti az állatokat, s azok egy kis halom környékén várják be őt. Kifulladva letelepszik a dombocskára, de arról kiderül, hogy voltaképpen egy sír, és a halottat felzaklatja az, hogy valaki ráült. Előjön a sírból, és elviszi magával a leányt feleségnek. Azonban hiába jóképű a halott férfi, a leány nem tud az alvilágban élni, mert nincs mit ennie. Végül a halott legény szintén elhunyt édesanyja segítségével feljönnek újra a napos, felső világba, ahol az emberek élnek, s családot alapítanak. Egy alkalommal a férfi megálmodja, hogy édesanyja meg szeretné látogatni menyét és unokáit. Mivel neki vadásznia kell, pontosan meghagyja feleségének, hogy engedje a gyerekeket a nagyanyjukhoz, hadd csókolja meg őket. A feleség azonban megrémül a halott öregasszony külsejétől, és karjaiba zárja a gyerekeket. Az anyó dühösen távozik, s másnap reggelre mind a gyermekek, mind a férfi holtan fekszik a sátorban. Az asszony bátyjához megy, de másnapra a bátyja is, annak családja is meghal. Bárhová megy, meghalnak körülötte az emberek, mert a halott öregasszony követi az útját.
A természetfeletti lények, halottak megsértése mindig büntetéssel jár, s ez a nganaszan folklórban gyakran nem közvetlenül az elkövetőt sújtja, hanem az őt körülvevő közösség vagy néhány neki fontos ember távozik az élők sorából, ő pedig egyedül marad. A magyar folklórból azt szoktuk meg, hogy a bűnért az fizet, aki elkövette. Itt is ez történik meg tulajdonképpen, hiszen meghalni sokkal könnyebb lenne, mint társak nélkül tovább élni.
Ugyanez a helyzet akkor, ha állatot sért meg az ember. Egy gazdag rénszarvastartó nyáját éjjelente egy farkas sanyargatta, és a gazda egy éjjel fiával együtt igyekszik elejét venni a további támadásoknak. A farkas azonban emberi alakban megfenyegeti a gazdát, és dühösen rászól, hogy a sok rén közül néhányat igazán hagyhatott volna a farkas prédájául. A gazda azonmód hazaindul, de az ember fut a szán mellett, és a robogó szánról lasszóval lekapja a gazda fiát. Másnap, amikor az apa visszatér, csak a fiú csontjait, és körben farkasnyomokat talál. Tehát még a jogos tulajdon védelmével is csínján kell bánni... Az állatokkal való kapcsolat, munka közben is vigyázni kell, hogy ne bántsa meg őket az ember. A táplálkozás, teherhordás, vadászat, ruházkodás stb. céljára való felhasználás természetesen nem ütközik törvénybe, de nem szabad beszélgetni velük, zaklatni őket, mert az már megtorlást von maga után. Az ember nem lehet kicsinyes, javaikat nem tartogathatja zsugori módon, mert ha megüti a rénszarvast a vajnyalogatásért, vagy le akarja lőni a farkast a rének zaklatásáért, könnyen büntetést vonhat saját és szerettei fejére.
(Forrás: MTA Néprajzi Kutatóintézet / Andrej Alexandrovics Popov)
Az nemzetség érdeke mindig az egyén érdeke elé helyeződik, és ezt nem kérdőjelezheti meg jogosan senki. Egyszer nagy éhínség tört ki, és a sámán azt tudakolta, hogy milyen áldozatot kéne bemutatni, hogy visszatérjenek a vadrének. Kiderült, hogy a legszebb nőt, saját menyét kell feláldoznia. A sámán azonnal, kislányai szeme láttára megfojtja az asszonyt, aki szintén természetesnek tartja, hogy ennek így kell lennie. Igaz, a vadászaton lévő férje, aki egy szép vadrénnel tér haza az áldozatot követően, külön szálláshelyre költözik,
és nem áll többé szóba apjával. Más változat szerint felesége keresésére indul, és hét évig próbál a nyomára bukkanni. Láthatjuk, hogy a férj ugyan nem száll vitába a nemzetségfő sámán döntésével, de távozásával kilép a közösségből, nem vállalja a döntés (akár pozitív) következményeit.
Kevésbé drámai történetekből ugyanezt a tanulságot olvashatjuk ki: a közös vadászaton mindenkinek megvan a maga feladata, s a fiatal legényeknek ez nem túl érdekes – a földre lapulva kell biztosítaniuk, hogy a szarvasok ne törjenek ki jobb és bal felé a sorból, hanem egyenesen a folyóba rohanjanak, ahol a tapasztalt vadászok várják a vízben nehézkesen mozgó állatokat. Egy történetben az egyik legény mégis felpattan, és utánalő két szarvasnak. Ugyan ezt a kettőt elejti, de a közös vadászat nem sikerül, a szarvasok szétszaladnak. A csalódott és dühös vadászok meg akarják ölni a legényt, akinek idős anyjával együtt tovább kell állnia. A közösség érdeke tehát itt is előrébb való, mint a személyes ügyesség fitogtatása.
Értelmetlenül ölni: bűn
Van azonban olyan bűn is, amelyért saját életével felel az elkövető, még akkor is, ha egyébként hatalmas hős, sok ember megmentője, több napon át énekelt hősének központi alakja. Ez a bűn az értelmetlen gyilkosság. A hősénekek általában valamilyen bosszú betöltése köré szerveződnek. A hős vagy a bosszúállás érdekében indul útnak, vagy menedéket keres, de ellenséges emberek közé kerül, akik életére törnek, s ezért jogos a bosszú. Az igazságos megtorlás nem bűn, de gyakran előfordul, hogy a hős hozzászokik a gyilkoláshoz, illetve már ismeretlen emberekben is veszélyforrást lát, és ezért ártatlan embereket is megöl. Sok változatban ismert az a történet, amikor egy tüdőbajban elhunyt öreg két fia próbál életet találni magának, azaz társakat keres, akikkel együtt élhet. A fiúk minden nehéz feladatot megoldanak, sámáni képességeik is vannak. Elmenekülnek az életükre törő evenkik elől, s kifulladva meghúzódnak egy fa tövében. Éjjel megérkezik egy hosszú hajú ember két feleségével. A férfi felmászik a fára, és leugrál onnan, de a fiúk számára ez ijesztő (mert egy számukra ismeretlen sámángyakorlatot látnak), s az idősebb elhatározza, hogy megöli az embert. A fiatalabb vonakodva vesz részt a gyilkosságban, mert nem érzi indokoltnak. A férfiról kiderül, hogy igen nagy erejű sámán: noha egy csapással levágják a fejét, a teste még hosszan üldözi az idősebb fiút, feje pedig próbál kiszabadulni az öcs kezéből, hogy egyesülhessen a testtel. Végül nagy nehezen sikerül elpusztítani a testet is, és természetesen a feleségeket sem hagyják életben. Ezt olvasva biztosak lehetünk abban, hogy az elkövetők saját életükkel fognak fizetni tettükért. A legényeket a hősének vége felé éri el a megtorlás, saját sátrukban élnek már, amikor tíz felfegyverzett evenki váratlanul lerohanja őket, és mindenkit felkoncol. Csak a fiatalabb fiú menekül meg, aki az utolsó pillanatban bebújik a szán alá.
(Forrás: Dyekiss Virág)
A nganaszan emberszemlélet a különböző testrészeknek más-más jelentéstartalmat tulajdonít, ezek a testrészek a lélek különböző megközelítéseivel vannak összefüggésben, az élet meglétét jelzik. A haj és a szem különösen fontos lélekhordozó testrész: a haj a Nappal és a Holddal, valamint a nemzetség többi tagjával összekötő szálakat szimbolizálja, a szem fényessége pedig az élet meglétét mutatja. Az ész megléte a szemen keresztül látszik, s a jóravaló ész a jó lélekkel egyenértékű. Az orr a szaglásért felelős szerv, s képes érzékelni a különböző lelkeket, ugyanis valakinek a kipárolgása szintén lelkének lényegi része. Ezek a különböző fajta lelkek mind a fejhez kötődnek, de a fej levágása még nem jelenti feltétlenül az élet végét, csupán az, ha azt a fejet teljesen megsemmisítik: elégetik vagy megeszik. A halálhoz majd minden léleknek meg kell semmisülnie. A vér, és a szív dobogása ritkábban fordulnak elő mint az élethez feltétlenül szükséges kellékek, de a szív kitépése, esetleg elégetése jellemző fordulat a végső leszámolás leírásakor. Túlzott kegyetlenségnek számít ezzel szemben a már megölt ember testének további kínzása. Természetfeletti lényekkel való küzdéskor (pl. emberevő óriások, vademberek) az egész test elégetése az egyetlen megoldás – de még ekkor sem semmisül meg teljesen, mert poraiból böglyök, szúnyogok, csontdarabkáiból pedig férgek keletkeznek, hogy az emberek továbbra is kínlódjanak.
Az emberevő óriások, fej nélküli emberek elpusztítása nem bűn, de amint láttuk, mégis megbosszulja magát. Ugyanakkor ezek az emberevők nem tekinthetők olyan veszélyesnek, mint más természetfeletti lények. Mindenkinek van néhány segítő szelleme, akiket bálvány formájában őriznek, táplálnak és oltalmaznak. Cserébe vadászszerencsét, jó halászzsákmányt, jó életet vártak. Ha csalódniuk kellett, először könyörögtek, igyekeztek jobban tartani a bálványt, de ha így sem segített, megbüntették. A nagyobb hatalmú bálványokat – amelyek az egész nemzetség szerencséjét hozták – nem volt tanácsos fegyelmezni, mert nekik nagyobb erejük van, mint az egyénnek, és megbosszulják az őket ért sérelmet. A tűz is olyan istenség, akit folyamatosan táplálni kell, részben hálából, részben félelemből, s ugyanígy, minden természeti jelenséget tisztelni és félni kell, amely az emberi életre közvetlen hatással van. Jóindulatukat rendszeres áldozatbemutatással igyekeznek biztosítani, hiszen ha megbántódnak, maguk vesznek áldozatot a közösség tagjai közül.
A nganaszan világfelfogás szerint a nekünk szokatlan fordulatok teljesen logikusan következnek a világrendből: az emberi élet kevésbé hordoz egyéni értéket, mint az általunk megszokott világrendben, a nemzetség az, ami igazán számít, a szoros közösség a túlélés záloga. Az ember és természet egysége, a természet tisztelete alapvető fontosságú, enélkül hosszú távon lehetetlenné válna az élet e kietlen vidéken. Vigyázni kell az ingatag egyensúlyra, s ami ezt megbonthatná, azt szigorúan meg kell torolni. Erre hívja fel a figyelmet a mítoszokból kirajzolódó rend.
Gondolom a farkasos példában az is magyarázat lehet, hogy a tundrai népek a kutyáikat rendszeresen visszakeresztezik a farkasokkal. Így aki a farkasoknak árt az végső soron a saját nemzetségének is árt - igaz nem azonnal, hanem közvetve később - mint az adott mesében.