0:05
Főoldal | Rénhírek
Császári paranccsal mindnyájoknak bebaszni

Budenz kabátlopási ügye

Hogyan keveredett Budenz kabátlopási ügybe? Ki fordította először Arany Jánost üzbégre? Mi volt Vámbéry nagy bűne, és kiknek akart bebaszni? E kérdésekre is válaszolunk évfordulós megemlékezésünkben.

Fejes László | 2020. április 15.

Kabátlopási ügyről akkor beszélünk, amikor valaki ártatlanul keveredik egy kínos ügybe, de a közvéleményben úgy marad meg, mintha ő lett volna a vétkes. A jelenség elnevezését az a történet adja, mely szerint valakinek egyszer ellopták a kabátját, de már mindenki csak arra emlékezett, hogy volt valami kabátlopási ügye – egy idő után pedig arra, hogy ő lopott el egy kabátot. (A neten több helyen utalnak arra is, hogy a példázat Karinthytól származik. Karinthy életművében több helyet is sikerült fellelnünk, mely kabátlopásról szól, de ilyen történetnek nem leltük nyomát. Ha valaki esetleg ismeri a pontos forrást, ne mulassza el kommentben jelezni.)

Budenz Józsefről is közismert, hogy a Habsburgok nyomására nevezték ki a pesti egyetem (a jelenlegi ELTE jogelődje) finnugor tanszékére. Közismert, de ettől persze még nem igaz. Úgy tűnik, egyáltalán nem közismert, viszont igaz ez Budenz nagy ellenfelére, Vámbéry Árminra. Az erre vonatkozó adatokat a Kovács Sándor Iván által szerkesztett Batu kán pesti rokonai. Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák (Kalligram, 2001) kötetben találjuk.

Mielőtt azonban a konkrétumokra rátérnénk, érdemes néhány szót vesztegetni erre a kötetre, illetve arról a helyzetre, amelyet dokumentál. Vámbéry huszas éveinek közepén, 1857-ben kerül Isztambulba, ahol rendkívül ügyesen beilleszkedik a török környezetbe, mondhatni teljesen eltörökösödik. 1858-ban már török–német és német–török szótárt ad ki. Érdekes a Wikipédia állítása, mely szerint „1860-ban [...] az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását, amelyről Budenz József írt először hosszabb összefoglalót, „igen becses irodalmi emléknek” nevezve a művet.” Elhallgatja, hogy Budenz mint történeti forrást nem becsüli a krónikát, melynek eredetije természetesen nem a Tarih-i Üngürüsz címet viselte (ez a török cím). (A krónika egyébként latin, és nem magyar nyelvű, mint a fentiekből gondolhatnánk.) 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza a Tarih-i Ungurust, melyet aztán Budenz ismertet. Bár Budenz a krónika mellett Vámbéry néhány meglátását is epés megjegyzésekkel kíséri, ez később nem zavarja baráti kapcsolatukat.

Vámbéry 1961-ben
Vámbéry 1961-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Kovács Mihály (1818–1892))

Vámbéry 1861-ben Közép-Ázsiai utazásra indul. Mivel európai emberként erre az útra nem vállalkozhatna, dervisnek álcázza magát. Később ez az utazása alapozza meg hírnevét, és valószínűleg a világpolitikát is befolyásolta: minden valószínűség szerint az ő útleírásaiból kiolvasható viszonyok bátorítják arra Oroszországot, hogy elfoglalja a területet (a mai Türkmenisztánt és Üzbegisztánt). Ezen az útján találkozik egy mollával, akit végül magával hoz Magyarországra, és aki itt több néven (Molla Szadik, Csagatai Izsák stb.) válik ismertté. Belőle lesz Vámbéry, Budenz és Szilády magyarországi „tatár” tanítója. (A tatár ebben az időben mindenféle törökségi nyelv összefoglaló neve. Molla Szadik nyelvét ma üzbégnek mondanánk. A Csgatai név is a csagatáj nyelvre utal, mely az üzbéghez közel álló, de mára kihalt nyelv.) A Batu kán pesti rokonai Molla Szadik sorsát és a körülötte felbukkanó személyek történetét dokumentálja.

Vámbéry és Molla Szadik 1864 tavaszán érkezett Pestre. Vámbéry tovább utazott Angliába, ahol úti beszámolóit jelentette meg, és nagy népszerűségre tett szert. Molla Szadikot Pesten Budenz és Szilády gondjaira bízta. Itt az egyébként hun- és törökellenesnek tartott Budenz biztatására – az időközben magyarul gyorsan tanuló – Arany János Rege a csodaszarvasról című versét (azaz a Buda halálának hatodik énekét) fordíttatja „tatárra”. A fordítás a nyers visszafordítással együtt a Nyelvtudományi Közlemények 1865-ös negyedik számában, a 269–331. oldalon Khivai tatárság címen jelent meg, több más szöveg kíséretében (a Rege a 305. oldalon kezdődik, a Batu kán pesti rokonaiban a 254–264. oldalán facsimileként szerepel).

Vámbéry és „tatárja
Vámbéry és „tatárja
(Forrás: Vámbéry Ármin: Küzdelmeim, 111. o.)

Időközben Vámbéry visszatér Angliából, és Pesten szeretne tanszéki állást szerezni. Azt gondolhatnánk, hatalmas sikerei után ez könnyen ment neki. Nem így volt. A Batu kán pesti rokonai 277. oldalán olvasható, 1865. január 7-én kelt levélben Budenz írja Sziládynak, hogy „Residtől” (azaz Vámbérytől) kapott leveléből értesült, hogy Vámbéry a kancellárián és a császárnaál járt audiencián (kihallgatáson), és ígéretet kapott a tanszékre. A 293. oldalon olvasható, 1865. március 19-én Londonban kelt levélben Sziládynak maga Vámbéry írja meg, hogy Párizsban értesült Juszuf – azaz Budenz – leveléből arról, hogy az egyetemi tanács elutasította kinevezését, annak ellenére, hogy azt mind a tanári kar, mind „ő apostoli Felsége” támogatta. Ezek után Pest helyett Londonba tért vissza. A 295. oldalon ismét Vámbéry Sziládyhoz írt levelét olvashatjuk, ez Londonban, 1865. április 11-én kelt, és ebből már az okokról is értesülhetünk:

E héten Bécsből, Pestről több hivatalos és nem hivatalos forrásból arról értesültem, hogy a papok, kiknek élén maga a Prímás áll, ellenem minden követ megmozgatnak. Őket nem annyira a kalvinistaság „en general” [általánosságban], mint az én kalvinistaságom boszantja. [...]

Az ügy még nincs eldöntve. A bécsi Unterrichtsrath [Oktatási Tanács] és maga a Kancellária meleg pártoloim és még eddig semmit nem határoztak. Meglehet, hogy a napokban Bécsbe megyek (az égre kérlek, ez titok maradjon), és mielött a fraterek ellenem sikra szállnának, már én egy császári „Machtsruch-khal [paranccsal] mindnyajoknak bebaszok. Ez Bécsből sugatott meg, a hol az egyengetési probák folynak, és mihelyst a siker remélhetővé válik, én azonnal ott leszek a folytatást személyesen kezelendő.

Budenz 1872-ben
Budenz 1872-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Vasárnapi Újság, Pollák Zsigmon (1837–1912))

Május 9-ei londoni levelében már arról számol be, hogy Bécsben nem lesz szüksége egyenesen a császár elé járulnia, május 17-én pedig arról, hogy

csak annyi eszközöltetett ki, miszerint az első évre docens (tanitó)nak 1000 ft. díjjal kineveznek, és jövö évre rendkívüli tanárságot 350 ft, öregbitéssel kapok.

Mindezek annyiban jelenthetnek csak újdonságot, hogy megerősítik azt, amit Vámbéry négy évtizeddel később megjelent, Küzdelmeim című önéletrajzában leír (109–110):

Fájdalom! – és ez bántott legmélyebben – a társadalmi viszonyok itthon sem voltak különbek [mint Ausztriában – FL].Itt is sötét, áthatolhatatlan, undok alakok képével befestett kárpit gyanánt meredt elém az osztály- és valláskülönbség választófala és itt is útamat állta a vak előitélet szörnyetege. Az irodalmi törekvéseknek a Nyugaton és a Keleten való méltánylásában nőttön nőtt a különbség, a hogy a Themse partjától közelebb jutottam hazám földjéhez; mert bár a magyar közvélemény szívesen csatlakozott az Angliából és Francziaországból áthallatszó elismeréshez és szeretettel, sőt nemzeti büszkeséggel fogadta a külföld elismerésével hazatérő honfitársat, még is lehetetlen volt észre nem vennem a társadalom előkelőinek és az irányadó körökneksértő hidegségét és tudatos tartózkodását. Sokaknak rontotta meg örömét és sokakban fojtotta el a méltánylás és az elismerés érzetét az, hogy annak a külföldön ünnepelt magyar embernek homályos a származása, családi összeköttetései egyáltalán nincsenek és hozzá még zsidónak is született. Katholikus egyházi részről ért az első bántalom, még pedig azért, mert protestáns lettem és nem katholikus. Mintha bizony alkút nem türő szabad gondolkozásommal törődtem is volna bármilyen felekezetiséggel.

A császári kabinetrendelet értelmében én lettem volna az első, ki nemkatholikus létére tanszéket kapott a pesti egyetemen. Hogy tehát a katholikus intézménynek hirlelt főiskolát szégyenbe ne tegyék egy úgynevezett protestáns, másszóval eretnek kinevezésével, megtagadtáktőlem a «tanár» czímét és ennek következtében három évig «tanító» minőségében, évi ezerforintos fizetéssel működtem a pesti egyetemen. Vagyis olyan fizetéssel, a minő Angliában, a teljes ellátás értékét is beleszámítva a havi fizetésbe, kijár minden valamirevaló szárazdajkának is. Pénzügyi szempontból tehát itthon sem vált be a fáradalmas és életveszélyes útazásom. Hogy igazolhassák ezt a megalázásomat, bizonyos körök nagyon rajta voltak, hogy érdemeimet minden lehető módon kisebbítsék és leszállítsák. Bölcs és tudós emberek fizikai lehetetlenségnek minősítették azt, hogy béna lábammal megtehettem volna útazásomat a messze Keleten és kibírhattam volna az állítólag átélt veszedelmeket és fáradalmakat. – Hazudik a zsidó. Henczeg és szélhámoskodik, mint minden hitsorsa – mondották nem csak szóbeszédközben, hanem nyomdafestéket is láttak eféle kinyilatkoztatások s midőn hivatalos bemutatkozásomon jártam az egyetem rektoránál, kiből püspök lett utóbb, a nagyérdemű férfiú a következő kedves megszólítással fogadott: – Ne higyje, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk jól, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges. De nem akarunk ellene szegűlni ő felsége parancsának és ön csak e kényszerhelyzetnek köszönheti állását. – Ilyen szép fogadtatásban volt részem, miután elárasztottak tiszteletök jeleivel Párizs és London tudós orientalistái és miután nemzetem szolgálatában megtettem egy oly utazást, mely életveszedelem, nélkülözések és szenvedések dolgában kéjutazásnak minden bizonynyal nem volt mondható.

Mint ebből a szövegből kiderül, a korábban egy évesnek szánt, alacsonyabb fizetéssel járó megbízás is három évig tartott. Azt pedig, hogy Vámbéry igazat mond, Kovács Sándor Ivánék más dokumentumokkal is alátámasztják. A Religio katolikus egyházi és irodalmi lap 1865. március 18-ai számában megjelent írást a 126. oldalon közlik. Ez a következőket írja Vámbéryről (itt eredeti helyesírással hozzuk a szöveget):

Amint hallánk, s a lapok is szóltak, hogy Vambéry [sic!] az egyetemi tanszékre vágyakodik, s a bölcsészeti kar, egyetlen egy tiltakozó szavazat mellett a jegyzőkönyvben, Vambéryt a keleti nyelvek tanszékére kivánta is. Minden scibile ezen bölcsészeti karhoz tartozik, minden possibile sem látszik kizárva az ő tanszaki határozataiból, tisztán tanszaki tanítványainak számát talán a tanárok számával akarja meghaladni. Hallottuk, hogy az egyetemi tanács Vambéry tanárságára semmi okmányt nem bírván, az ügyet mellőzte. Könnyen elhiszszük, hogy Vambéry az uj török, persa stb. nyelveket beszéli, tud angolul, francziául: csudálkozhatni tehát, hogy a bécsi keleti, vagy párisi, londoni akadémiáknál nem kapták el Vambéryt. Pesten ily óriás tudományosságra (feltéve) nem virítanak rózsák, az önfeláldozás tehát, hogy magyar ifjainkat törökül, persaul beszélni tanítsa, ama ,tengerre magyar’ szózatra emlékeztet, s erősít az okos gyanúban, hogy a dervischböl lett magyar tanárnak némelyek csak kenyeret akarnak adni. Szeretik ezek az egyetemet szánakodásig. Az a kérdés, zsidó, keresztény, török, vagy fetisch-e Vambéry? Héber volt, lehet hogy keresztény lett, de mikor dervischnek adta ki magát, facto
a ker. hitet, a Megváltó Jézus Krisztust megtagadta. A domonkosi szerzetesek 13-ik században hazugsággal, vallásos, vagy inkább vallástalan csalással nem utaztak. Becsület mindenütt az első kellék; abjurálta-e Vambéry a simulatio által felvett török vallást, visszajött-e bűnbánattal a ker. religiora? nem mondták a lapok. Ezt kell legelőször tisztába hozni. Hogy dervischt játszott, mikor dervisch nem volt, az széltében mondatik: de hogy e bünt, lenne bár Vambéry [sic] héber vallásu, jóvátette volna, arról hallgat a krónika. A férfias jellem saját meggyőződését nem takargatja, ha eltakarja, ellenkezőt nem mutat: hát még a vallásban? A bölcsészeti kar előbb ezen személyes erkölcsi jellem vonásról tarthatott volna bölcselmi értekezést, mielőtt oly nagy szavazattöbbséggel akart Vámbéryvel collegalis kezet szorítani.

Látható tehát, hogy formálisan azért utasította el a szenátus Vámbéry alkalmazását, mert tudásáról hivatalos papírja nem volt. A Religio névtelen szerzője azonban nem ezt rója fel neki, hanem azt, hogy többször is vallást váltott (még ha csak színleg is). Az nem egészen világos, hogy ezek a katolikus egyház által egyaránt eretneknek tekintett vallások közötti váltogatás miért zavarná a katolikusokat. Az még csak érthető lenne, ha általában a keresztény vallás elhagyását sérelmeznék, de állandóan felhozzák Vámbéry eredeti zsidó vallását (amelyről, minthogy beleszületett, Vámbéry nem tehet, ha pedig benne maradt volna, nyilván maguk is annak elhagyására biztatnák), még ha csak úgy is, mint amivel önmagában nincs baj. (A valóságban Vámbéry későbbi egyetemi karrierjét is csak az tette lehetővé, hogy áttért: mások, mint Munkácsi Bernát, akik megmaradtak zsidó vallásuknál, sosem kaphattak katedrát.) A tizenharmadik századi szerzetesekre hivatkozni képmutatás, hiszen azok közül sokan eleve térítési céllal utaztak, illetve bele is pusztultak vállalkozásukba (azaz azt várni Vámbérytől, hogy színleg se tettesse magát muszlimnak ott, ahol kereszténységéért meg kellene halnia, lényegében nem más, mint azt írni, hogy „döglött volna meg ott helyben”). De ami a lényeg: tudományos szempontból teljesen érdektelen, hogy valaki milyen vallású vagy hányszor vált vallást.

Vámbéry dervisnek öltözve (egy londoni műteremben)
Vámbéry dervisnek öltözve (egy londoni műteremben)
(Forrás: A Wang folyó versei)

Mindezek alapján világos, hogy Vámbéry, és nem Budenz volt az, akit az udvar nyomására, és a helyi ellenkezés dacára neveztek ki egyetemi tanárnak. Könnyen elképzelhető, hogy azokat, akik Budenzet Habsburg hétszéllel kezdték vádolni, éppen Vámbéry esete ihlette meg. Fontos azonban hangsúlyozni két dolgot.

Az egyik az, hogy Vámbéryt sem azért támogatta az udvar, mert valamiféle feladattal, pláne egy tudományos elképzelésével bízta volna meg. Hanem egyszerűen azért, mert bizonyos területeken olyan szakmai kvalitásai voltak, mint akkoriban senki másnak.

A másik az, hogy Vámbéry támogatására nem azért volt szükség, mert tudását komolyan megkérdőjelezték volna (mondhatni, senkinek nem volt akkora tudása, hogy megkérdőjelezhesse), hanem azért, mert rengeteg előítélet vette körül. Zsidó származása mellett a katolikus egyetemen kálvinista vallása is nehezítette a helyzetét, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy szegénysége, alacsony származása nem csupán szakmai eredményeinek elérését nehezítették, hanem ezek elismerését is. (Bezzeg a saját közvetlen munkatársai által is dilettánsnak tartott Zichy Jenő grófot a mai napig mint jelentős tudóst és felfedezőt szokás emlegetni) Vegyük észre, hogy Vámbéryt annak idején nagyon hasonló érvekkel próbálták hitelteleníteni, mint mostanság Budenzet: nem magyar. Ennek az érvelésnek a szintjáről pedig már nem is érdemes mit mondani.

Cikkünk Budenz József halálának 100000002. évfordulójára jelenik meg.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (11):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Az összes hozzászólás megjelenítése
4 hónapja 2020. május 1. 22:43
11 Fejes László (nyest.hu)

@mederi: „az elmúlt másfél évszázadban ne akadjon egy olyan tudós se, aki behatóan tanulmányozza”

Erről ennyit: www.nyest.hu/renhirek/tarih-i-ungurus-az-akademia-sotet-titka

4 hónapja 2020. május 1. 08:32
10 mederi

@Hatti: Valószínűleg történeti (elveszett regős, rovásírásos-->későbbi latin nyelvű) forrást használt a Tarih-i Üngürüsz szerzője, ahogy Anonimus is.. Mivel nem azonos korban írták, valóban érdemes összevetni a két szerző írását, hogy igaz-e ez a feltételezés/ állítás..

Nem véletlen az a népi mondás, hogy:

"Hej, regő rejtem, regő, regő rejtem.."

- A regék, mondák igazságtartalma ha nem is bizonyítható, őstörténeti értéke mindenképpen van szerintem, akár fennmaradt magyar nyelvű, valószínűleg rovásírásos változata az "ősgesztának", akár nem. Nyilván sokáig élt a nép körében egyre halványulóbb formában.. Maga a "regő" kellett hogy létezzen, mert a félelmet tükröző idézett mondás utal rá!

Alátámasztja a fenti feltételezést, hogy voltak írók, akik forrásként felhasználták, ha más-más megközelítésben is. Nem véletlen, hogy Anonimus nem vállalta az "arcát", mert úgy gondolom, hogy még élt a népben a régi hit és "regevilág" is az ő korában is..

Grandpierre Endre (KAPU 2017/12, 66-69) idézte két tudós véleményét:

"1979/1982 Blaskovics József nyelvész, egyetemi tanár: A legfeltűnőbb azonban az, hogy Árpád kora és Szent István kora közötti időszak eseményei hiányoznak Mahmud művéből. Ez úgy tűnik fel, mintha itt az alapul vett latin krónika, vagy annak első szakasza véget ért volna és a további kort egy másik

krónika folytatná. A Tárih-i Üngürüsznek, mint történelmi, főleg őstörténeti forrásnak az értéke feltétlenül becses. (Blaskovics József: Utószó és jegyzetek Mahmud Terdzsüman Üngürüsz történetéhez. A magyarok története. Tárih-i Üngürüsz. Madzsar Tarihi. Magvető Kiadó, 1982, 379-399)

2010 Hölbling Tamás történész: "[A TÜ-t - GA] Vámbéry Ármin találja meg és 1860-ban hazahozza, majd a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza.

Hogy aztán utóbbi keretei között az elmúlt másfél évszázadban ne akadjon egy olyan tudós se, aki behatóan tanulmányozza és krónikáink keletkezéstörténetének felvázolásához felhasználja..."

4 hónapja 2020. május 1. 07:57
9 KedvesKommentelo

Van a cikknek egy kis mellékága is – ehhez kívánok hozzászólni.

Vámbéry 1860-ban (miután visszatért Isztambuli útjáról, amelyet 1857-től Eötvös József báró támogatásával tett) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását:

A Wikipédián ezt olvashatjuk erről:

„A Tarih-i Üngürüsz története kalandos, fordulatokban bővelkedő. A török nyelvű fordítást Vámbéry Ármin hozta haza Magyarországra Isztambulból, és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Vámbéry 1860-ban a Magyar Akadémiai Értesítőben (I. köt. 4, sz. 360-362. o.) egy rövid ismertetést tett közzé:

Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmúd a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.”

Budenz József 1861-ben a Magyar Akadémiai Értesítőben (II. köt. 3. sz. 1861, 261-292. o.) közölt részletes ismertetést a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából (293-3I6. o.), és amelyet, mint "igen becses irodalmi emléknek" nevezett, de mint „történeti krónikát” nem sokra tartott. Végkövetkeztetése: a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika.

A ismertetőben több hiányosságot is felsorol, amelyből az egyik talán legjelentősebb kifogása, hogy ebben a „mi török-magyar krónikánk” – ban „a … magyarok külföldi hadjáratai a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, és Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át.

„Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán, hogy az előtte kedves (? ) magyarok vereségeit is elhallgathassa? ”

Ezt a kort ma inkább a „Kalandozások kora” – ként említjük. Van, akinek ez „barbár rabló hadjáratokat” jelent, van akinek „zsoldos katonai akciókat” és van, aki százéves „Magyar Birodalomról” álmodik. Egyben azonban megmeggyeznek a vitapartnerek, hogy igen kevés az – a valóságos információ erről a korról, amit biztosnak lehetne mondani. No meg abban is, hogy a magyar krónikákban, meg még annál is kevesebb információ van, mint amennyi a külföldi forrásokból kihámozható.

Budenznek ez a bírálata tehát olyant kér számon, amely mindenki másnál is hiányzik, hiszen érdemi információkat ma sem igen tudunk erről a korról. Ha bárki belelapoz egy „Magyarok története” – című munkába, akkor ott leginkább legendákat, feltételezéseket, hipotéziseket talál, tények és adatok helyett.

Ez a furcsa űr két elhíresedett csata történetéhez, és azok emlékezetéhez köthető.

Az egyik a 907 – ben megvívott „Pozsonyi csata” – amelyet szinte meg sem említenek a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen a honfoglalás alatt vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított Tatai turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.

Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, hogy krónikáink miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek szegény győzőknek még az emlékét is kiirtani a nemzeti köztudatból? Ez a csata szinte ismeretlen volt a magyar történettudományban, csak 2008 – ban jutott el addig, hogy egy önálló könyv tárgya lehessen.

Ellenben, a másik csatával, a 955 – ös, augsburgi csatavesztéssel, amelynek következményeit, viszont szinte a végletekig eltúlozták. Krónikásaink, a vesztesek megszégyenítésében, egymásra licitálva, igyekeztek minél nagyobb gyalázatként feltüntetni azt. Pedig máskor, más csapatokat is ért néha vereség, és ma már azt is tudjuk, hogy ez sem volt olyan „sorsrontó” mint ahogyan azt, sokan olyannyira láttatni szerették volna

A válasz - véleményem szerint - az Etelközben csatlakozott kabarok történetében keresendő. Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:

„Mivel pedig a háborúban legerősebbeknek es legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, es háborúban elől jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három torzseben, aki máig is megvan.”

Mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben – aki persze Ő maga Bulcsú a „horka”.

Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” – Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. A magyar krónikák meg sem említik – van aki „névkimondási átok” – ról beszél vele kapcsolatban. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani. )

Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem a DAI 39. és 40. fejezetéből kiindulva egyszerűen „főszereplőknek” vannak feltüntetve.

Elképzelésem egyik lényege éppen az, hogy a „Pozsonyi csatát” valószínűleg nem „Árpád magyarjai” hanem a kabarok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, addig, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, ( az 1921 – ben felfedezett Salzburgi Évkönyvek, és az összecsapásról színes képet festő a XVI. század elején alkotó bajor Aventinus leírása ennek nem mond ellent) hogy a főerőkre már nem is volt szükség. A leírás alapján nyugodtan nevezhetjük az egészet egy „könnyűlovas huszárbravúrnak” mint jól szervezett „felállt hadseregek tömegcsatájának”.

„Gyorsabbak, ( a magyarok) a nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.”

A 881 – ben Bécs alatt harcoló csapatok még cowari és ungri néven külön egységként harcolnak. A sztyeppei szokásjog értelmében az utoljára csatlakozott népeknek kell a hadrendben, az elővéd szerepét betöltenie. Mivel Kurszán jelentős szerepet játszott a nyugati hadjáratokban, ahol a kabarok is jelen voltak, Róna-Tas András szerint talán Kurszán a horka lehetett, s halála után lett fejedelem Bulcsú apja, Káli –, végül őt követően Bulcsú – akik biztosan nem tartoztak Árpád nemzetségébe. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy Kurszán-Káli-Bulcsú is kabar származású volt.

Bár az elővéd szerep, és az exogámia jelentősen apasztotta, a kabar harcosok létszámát, de a vezetők – a nyugati adóbehajtás is az ő feladatuk volt – mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha pedig meggazdagodtak, akkor a hatalom kérdése is felmerülhetett.

Az augsburgi csatát megelőző időszakban, tehát vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet, egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében. Fajsz a segítségükkel került hatalomra. ( Fajsz ugyan „árpád-házi” de nem Zolta utódja, hanem apja Jutocsa, Árpád idősebbik fia volt. Tehát nem a primogenitúra, hanem a szeniorátus elve alapján volt nagyfejedelem. Ő is az augsburgi csatában halt meg. )

A csata elvesztése, a nagyfejedelem halála, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, azonban megadta a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. A kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.

A „krónikák” tehát politikai okokból, az Árpád-ház érdekeinek védelmében, nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették láthatatlanná a pozsonyi győzelmet. Egy évtizedekig tartó magyar-kabar hatalmi játszma, az Árpádok győzelmével ért véget – így ők írhatták meg a „történelmet” – a kabarok pedig eltűntek. Ha nem lennének külföldi források, még a nevük sem maradt volna fenn, Anonymus pl. „kunokról” beszél… akiknek – mai ismereteink szerint – ekkor még bőven Ázsiában volt a szállásterületük.

A „Karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkezőknek, mint ahogyan azt eddig gondoltuk.

Budenz tehát egy olyan „vezérek korát” ismert amelyben „volt mit elhallgatni” a magyarok vereségeiből, mert hogy a győzelmekről nem is igen tudtak, az akkori kor történészei. Nem akarom azt sugallni, hogy Budenznek éppen e miatt hiányzott ez a kor a Tarih-i Üngürüsz – ből, mert erre nincs bizonyságom, hiszen hiányolta pl. Mátyás korát is – bár arra meg a törököknek volt okuk „nembeszélni” róla. Szóval bonyolultabb ez a kérdés annál, hogy megvádoljunk bárkit valamiféle rosszakaratú szándékossággal – nem is tenném.

Azt azonban szögezzük le még egyszer, hogy – akár igazam van az okokat illetően, akár nem – a magyar krónikás irodalomból egyértelműen hiányzik az említett kor részletes bemutatása. Vagyis azt teljesen felesleges Mahmud Terdzsümán szemére vetni, mert, hogy művéből hiányzik ez a kor. Hisz műve akár hű fordítása egy „ősgesztának”, akár az olvasottakból maga állította össze azt, a „vezérek koráról” nem igen olvashatott többet, hisz arról sem Anonymus, sem Kálty, sem Kézai nem ír többet.

Azt is tegyük hozzá, azonban hogy azt sem vethetjük Budenz szemére, hogy az Ő „racaionális agya” nem ismerte fel azokat az „ősgesztai érényeket” amelyekről a Grandpierre-Blaskovics "triász" egy egész könyvet volt képes megtölteni. Ha csak a fele igaz azoknak az állításoknak, amelyekkel Budenzet szokás jellemezni, akkor a Tarih-i Üngürüsz „zárolása” annak „nemzeti-spirituális” tartalma miatt azért lehetetlen, mert Budenz azt fel sem fogta. Mégha valaki elmagyarázta volna neki (ami ugye lehetetlen, mert, hogy mások nem olvasták) akkor se biztos, hogy megértette volna.

Ha Vámbéry és Budenz véleményét összevetjük, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy Vámbéry talán jobban "ráérzett" arra a "spirituális" lényegre - amit Blaskovicsék vizionálnak - míg Budenz, valóban csak a tárgyilagos tényeket kereste a műben - amit viszont tényleg nem találhatott meg benne, merthogy nem azért, és nem úgy készült.

A Tarih-i Üngürüsz évtizedeken keresztüli elhallgatása, a megjelenése és a fordítása körüli „hercehurca” azonban vitathatatlan tény – akár Budenznek volt igaza, akár Blaskovicséknak.

5 hónapja 2020. április 17. 10:46
8 Fejes László (nyest.hu)

@Hatti: Nem tudom, mit nem lehet azon érteni, hogy ha egy cikket, mely tárgyát kritikával illeti, meghivatkozol (tök mindegy, hogy hol), akkor félrevezető kiemelni belőle egy mellékes, lényegében udvariassági fordulatként is felfogható megjegyzést, és elhallgatni a valódi végkövetkeztetést. Az már ettől független kérdés, hogy ha egy valamilyen szempontból érzékeny témáról van szó, de persze súlyosbítja a problémát, és nyilván annál körültekintőbben kellene eljárni.

5 hónapja 2020. április 15. 17:41
6 Hatti

@Fejes László (nyest.hu): Nem értem, hogy ha nem vitatod az állításaimat, akkor miért félrevezető az a mondat? Nem igazat ír? De. Akkor nem félrevezető. Vámbéry cikkében pont azért lehet helye, mert ez az egyik olyan érték, amit a magyar tudománynak szerzett. Az már egy teljesen másik kérdés, hogy kótyagos Grandpierre-ek és hasonlók kikiáltják ősgesztának, vagy hogy egyáltalán a krónikairodalom mennyire nem krónika, hanem geszta. Én továbbra is úgy gondolom, hogy ezt nem Vámbéry érdemeinek felsorolása mellett kell megvitatni.

5 hónapja 2020. április 15. 12:39
5 Fejes László (nyest.hu)

@Hatti: Én ezek egyikét sem vitatom. Az viszont tény, hogy az adott szócikk utal Budenz ismertetésének tartalmára, és annak egyetlen pontját kiragadva hamis benyomást kelt. Szerintem a korrekt szerkesztői reakció ilyenkor egy hűha, gyorsan javítsuk ki lenne, nem pedig egy félrevezető mondat védelme azzal, hogy máshol azért kideríthető az igazság.

5 hónapja 2020. április 15. 10:56
4 Hatti

@Fejes László (nyest.hu): Az a helyzet, hogy mi, wikipédisták sokat görcsölünk azzal, hogy a sok POV beirkálást kiszűrjük. Magát a Tárih-i Üngürüsz cikket kell elolvasni ahhoz, hogy a Tárih-i Üngürüszről informálódjunk. Elképzelhető, hogy valaki azzal a céllal írta ezt bele, hogy a Tárih-i Üngürüszt hitelesnek tüntesse fel, de akkor ez egy sikertelen manőver volt, mert ettől még nem lesz az, viszont kétségtelen tény, hogy a Tárih-i Üngürüsz irodalmi és (török) nyelvi szempontból rendkívül értékes.

5 hónapja 2020. április 15. 10:23
3 Fejes László (nyest.hu)

@Hatti: Az adott helyen nem egyszerűen magyar krónika van, hanem annak török fordítása. Nem túl szerencsés, hogy két népre-nyelvre utaló kifejezés úgy szerepeljen egymás mellett, hogy tök másra utal. Az olvasó könnyen gondolhatja, hogy egy (akár elveszett) magyar nyelvű krónika fordításáról van szó.

Természetesen Vámbéry életrajzában nem kell Budenz értékelésének részletesen szerepelnie, de az sem megy, hogy kiemeljük a kevésbé fontos pozitív megnyilatkozást (ami a legelején szerepel és udvariassági gesztusként is felfogható), de elhallgatjuk az összefoglaló lesújtó véleményt. Ráadásul egy krónikánál a történelmi hitelesség nyilvánvalóan fontosabb kérdés, mint hogy milyen irodalmi érték. Szóval itt egyértelműen manipulációról van szó.

@bm613: Köszönöm, ez nagyon érdekes. Mindenesetre itt picit másra kerül a hangsúly, nem egyszerűen a rossz hírbe keveredésre, hanem a sajátos név hátrányaival (lám, az írás is ennek alapján került elő), illetve a rágalmak lemoshatatlanságáról. Inkább tűnik úgy, hogy az eredeti felállás továbbgondolásáról van szó. (Egyébként arra tippelnék, hogy a szöveg már korábban is digitalizálva volt, de csak most, a koronavírus hatására lett szabadon hozzáférhető – a gugli adatbányásza számára is.)

5 hónapja 2020. április 15. 09:57
2 bm613

A kabátlopási ügyhöz: emlékeztem egy történetre ezzel kapcsolatban, és a kifejezés annyira elterjedt, hogy már az is bekerült az "emlékbe", hogy tényleg kabátról volt szó. A szereplő neve alapján meg is találtam. Korábban is próbálkoztam már, de nem sikerült, talán csak nemrég került föl netre.

Feleki László Erény és bűnhődés című írása, kabát helyett pénztárcával, de a történet pontosan az, amit keresünk. Itt lehet olvasni:

adtplus.arcanum.hu/hu/view/LudasMatyi_19...ince&pg=505&layout=s

5 hónapja 2020. április 15. 09:41
1 Hatti

A Wikipédia kapcsán megjegyezném, hogy a róla írt vélemény kissé rosszindulatú. A középkori krónikákat magyar krónikának nevezzük, holott mindegyik latinul íródott. Nincs semmi probléma azzal, hogy a Tárih-i Üngürüsz eredetijét magyar krónikának nevezi. Ugyanakkor azt se lehet elvárni, hogy Vámbéry életrajzi cikkében Budenznek a Tárih-i Üngürüszről alkotott összes véleménye szerepeljen. Mindenesetre ha valami becses irodalmi emlék, akkor az nem jelenti azt, hogy bárki történeti forrásként kéne rátekintsen.