0:05
Főoldal | Rénhírek

Brit utazók Magyarországon ‒hírek egy különös történetű, különös nyelvű népről (2. rész)

A Kárpát-medencét felkereső angol és skót utazók azt is leírták (sajnos igen röviden), hogy mit hallottak Magyarországon a magyar nép és nyelv eredetéről. Folytatjuk az erről szóló híreik ismertetését.

zegernyei | 2022. június 16.

Buda városának többnyelvű népességéről Charles Colville Frankland (1797‒1876) is megemlékezett Travels to and from Constantinople in the years 1827 and 1828. (London, 1829. ‒ 1., 2.) című művének első kötetében, de ennél sokkal fontosabb számunkra John Paget, vagyis a magyarrá lett Paget János (1808‒1892), Wesselényi Polixénia férjének Hungary and Transylvania című kétkötetes műve (London, 1839. ‒ 1., 2.). Az angol eredetiből magyar válogatás is készült (bibliográfia adatait lásd írásunk első részében).

Paget János (Morelli Gusztáv rajza)
Paget János (Morelli Gusztáv rajza)
(Forrás: Wikimedia Commons PD-Art)

John Paget, miután 1835 tavaszán Rómában megismerkedett Wesselényi Polixéniával, még abban az évben két útitárssal, William Sandford újságíróval és Georg Edward Hering tájképfestővel Magyarországra látogatott. 1839-ben pedig végleg letelepedett Magyarországon. Az 1848‒49-es szabadságharcban való részvétele miatt családjával együtt pár évet emigrációban töltött.

John Paget a Hungary and Transylvania első kötetének II. fejezetében a pozsonyi országgyűlésről beszámolván rácsodálkozik a magyar nyelv szépségére:

Magyarul beszélt [ti. Deák Ferenc], s engem magával ragadott e nyelv zengzetes, erőteljes és rendkívül tiszta hangzása. […] Nem állíthatom, hogy a magyar nyelv lágy vagy dallamos lenne, viszont erős, energikus és férfias csengésű; hanglejtése társalgásban szomorkás hangzású, de ha szónoki szenvedély hevíti, nincs még egy nyelv, mely hasonló ércességgel zengene. (26‒27, az angol eredetiben I/29.)

A IX. fejezet „Buda-Pest” városát ismerteti. A tudományos akadémiáról írt sorokban rátalálunk a magyar nyelv és nép eredetére is:

A történelemben és az ókortudományban is izgalmas feladatok várnak a helyi szakemberekre: nem is azokra a képtelen történeti vitákra gondolok, hogy vajon magyarul beszélt-e Ádám apánk, vagy hogy szlovák volt-e Homérosz, bár a magyarok mindkét témát tüzetesen megtárgyalták, hanem arra, hogy anyagot gyűjthetnének a dák, pannóniai és magyar történelemből […]. (86, az angol eredetiben I/236‒237.)

A brit utazók közül először John Paget jegyzi fel az itt idézett magyar elméncséget, miszerint az emberiség ősapja már a Paradicsomban magyarul beszélt volna. Pár oldallal később a Rákos mezején tartott lóversenyek kapcsán említi a hunok nagykirályát, Attilát is:

Egy angol számára a legizgalmasabb látvány alighanem a csikósok versenye: furcsa öltözékükben, nyereg nélkül ülik meg a hosszú farkú paripákat, s vad csapatuk láttán bizonyára az jut a szemlélő eszébe, ilyenek lehettek azok a hadak, melyek Attilával érkeztek Európa tereire. (89, az angol eredetiben: I/241.)

John Paget műve mindkét kötetében hivatkozik John Bowring: Poetry of Magyars (London, 1830.) című könyvére  (I/87, II/35.). Bowring egyik nemlétező állítása legalább annyira kedvence a tudománytalan magyarkodásnak, mint a paradicsomi magyar nyelv ‒ melyet John Paget jogosan nevezett képtelenségnek. Álmodozó magyarkodók szerint nevezett művében Bowring a magyar nyelv minden más nyelvvel szembeni felsőbbrendűségét és ősiségét hirdette volna. Ez nem igaz (lásd itt: Mit mondott Sir John Bowring a magyar nyelvről?). Ezzel szemben hirdette a magyar és a többi finnugor nyelv kapcsolatát, mellyel azonban nem tudta kijátszani a nagyot álmodó magyarkodók éberségét, erre ugyanis nem hivatkoznak.

John Paget könyvében kiemelt figyelmet szentelt Erdélynek és a székelyeknek. Később, már Paget Jánosként Erdélyben találta meg második hazáját. A II. kötet XII. fejezetében (The Szeklers and the Szekler-Land) ezt írja:

Amikor a magyarok meghódították ezt a területet, a székelyeket már itt találták, ugyanott éltek, ahol ma, s mivel nyelvük és eredetük hasonló a magyarokéhoz, bizonyos kedvezményekben részesültek, melyeket az ország őslakóitól megtagadtak. Teljes szabadságot élveztek, azzal a feltétellel, hogy ellátják a keleti határvidék védelmét. (210, az angol eredetiben II/390.)

E szövegrészletben a magyar krónikás hagyományok átvételét figyelhetjük meg. E hagyomány honfoglalás előtti keleti eredetéről évszázadok óta folyik a tudományos vita. Akármikor is érkeztek a székelyek a Kárpát-medencébe, a krónikás hagyománnyal szemben áll az a nyelvészeti és oklevelekkel igazolható történeti megállapítás, hogy a székelyek eleinte a Kárpát-medence nyugati részein éltek, vagyis nem a honfoglalás idején kapták feladatul a keleti határok védelmét. A keleti részeken csak a 11-12. század fordulójától jelentek meg, feltehetőleg tudatos áttelepítés eredményeképpen.

John Paget és társai Kolozsvárról éppen a farsangi időszakban tértek vissza Pestre. A II. kötet XVI. fejezetében (The Carnival in Pest) először a báli szokásokról, a hölgyek viseletéről olvashatunk, majd az iskolarendszer ismertetése következik. Véleménye lesújtó: a gondolkodásra nevelés helyett „az egész tananyagot úgy állították össze, hogy kiszorítsanak [a diákok] fejéből minden gondolatot […]” Melynek eredménye „Egyetlen szóban összefoglalva: elbutulás!” (268, az angol eredetiben II/536., ez a tendencia 2010 óta újult erővel tombol és rombol).

John Paget a pesti farsangról írt fejezetbe illesztette be a magyar nyelvről tett megfigyeléseit:

Ami a birtokos névmásokat illeti, ezek szokatlan módon, nem előzik meg, hanem követik az alapszót, s egybe is írják őket vele: kalap ‒ angolul a hat, kalap-om, my hat. Mindkét sajátosság, úgy tudom, megtalálható a török nyelvben is. A prepozíciók ugyancsak az alapszó után következnek: in my hat, kalap-om-ba. Ily módon a a magyarok akár egy egész mondatot is képesek egyetlen szóba összevonni, s a következő szót […] gyakran használják annak szemléltetésére, mire képes a magyar nyelv e téren: Ha meg-kö-pe-nye-ge-sít-tet-le-nít-tet-het-né-lek ‒ If I could deprive you of your clothes. (275, az angol eredetiben II/548‒549.)

Ezután az alanyi és a tárgyas igeragozás közti különbséget is elmagyarázza, majd a nyelvészkedést követően jön az őstörténet és a nyelv eredete:

A magyar történészeket mindennél jobban foglalkoztatja az a kérdés, honnét erednek a magyarok. Vannak bizonyos hasonlóságok a magyar és a finn nyelv között, egyesek a törökök közé sorolják a magyarokat, némelyek a Cserkeszföldről eredeztetik őket, mások meg egyenesen a kínai fal tövéből. A tudósok nem feledkeztek meg róla, mekkora segítséget jelenthet kutatásaikban a nyelv tanulmányozása, de mindeddig nem sokra jutottak. A közvélemény mindenesetre a tibeti eredet elméletét pártolja, mondván, hogy a Kaukázusban mindössze pihenőt tartottak a magyar törzsek nyugat felé vándoroltukban. (276, az angol eredetiben II/550.)

Ez a pár mondat jól foglalja össze a korabeli helyzetet. John Paget nem foglal állást, de kitér a magyar‒finn nyelvi kapcsolatokra, és a török eredet mellett megjelenik a kaukázusi őshaza is („Cserkeszföld”), nyilvánvalóan Bíborbanszületett Konstantin akkoriban már gyakran idézett műve nyomán, amely szerint a „rendíthetetlen szavárdok” elválva a többi vándorló magyartól Perzsia határvidékére költöztek. A szövegből az is kitűnik, hogy a tudományellenesség nem a mai kor találmánya: a köz véleménye nem teljesen egyezik a tudósokéval, akik amúgy a nyelv tanulmányozásában állítólag „mindeddig nem sokra jutottak”. Napjainkban nagyjából ugyanez a helyzet: a nyelvészet módszereit nem értő, ámde nagyhangú véleménybirtokosok harsányan terjesztik a magyar nyelv és nép eredetére vonatkozó idült ötleteiket.

A tibeti eredet ügyében John Paget tévedett, mert az nem volt jelen a korabeli tudományos nézetek között, és a közvélemény sem pártolta azt. A szerző azért említi mégis, mert tudott arról, hogy Kőrösi Csoma Sándor Tibetben tartózkodik, és útjának fő célja a magyar őshaza megtalálása:

1819-ben történt, hogy egy Kőrösi [Csoma] nevű szegény székely diák elhatározta, amint befejezi tanulmányait, útnak indul ezekbe az országokba, hátha választ talál a nemzetét foglalkoztató nagy kérdésre. […]

Kőrösi megjárta a Cserkeszföldet, de kérdésére nem kapott választ, megérkezett Teheránba, de innen is tovább folytatta útját Tibetbe, ahonnét 1822-ben kaptak hírt róla. Amikor 1836-ban Konstantinápolyban jártam, egy úr, ki sokat utazgatott Keleten, azt állította, hogy előző évben találkozott Kőrösivel Calcuttában, s úgy hallotta, a Kelet-Indiai Társaság gondoskodik lakásáról és minden szükségletéről, mivel éppen egy-két tibeti nyelv szótárának összeállításán dolgozik, melyeknek létezéséről korábban senki sem tudott. Ami a nagy kérdést, a magyarok őshazáját illeti, ez az úr úgy tudta, hogy arra Kőrösi nem talált kielégítő választ. (276‒277, az angol eredetiben II/550‒552.)

Julia Pardoe (1806‒1862) 1839-ben látogatott Magyarországra. Ekkor már elismert író volt. Először verseskötete jelent meg, majd útirajzokat és novellákat írt. Itthon nagy érdeklődés övezte útját, a nobilitások megkülönböztetett figyelemmel fogadták. The City of the Magyar, or Hungary and her Institutions in 1839‒40 című háromkötetes műve 1839‒40-ben Londonban jelent meg (1., 2., 3.).

A magyar nemzeti karakter bemutatása az eddig idézett úti beszámolók többségében olvasható és a szerzők általában ugyanazokat a jellemvonásokat emelték ki: a vakmerőséget, a melankóliára való hajlamot, a vendégszeretetet és a büszkeséget. Ezen részletek felsorolása jelen írásunknak nem feladata. Most is csak azért térünk ki rá, mert Julia Pardoe szerint a magyar büszkeség legfőbb tárgya a nemzet ősi származása:

A magyar paraszt vakmerő, harcias és udvarias; temperamentuma melankolikus, szereti az állatokat, és erős hajlamot mutat a nemtörődömségre; jobban szíveli a puskát az ekénél és a pusztai vágtát a földművelésnél; egyetemlegesen büszke nemzetére és származásának ősiségére (hisz, par parenthése, ahogy az illusztris Esterházy család állítja, egyenesen Ádámtól származik ‒ aligha kikezdhető állítás!). (II/27, az angol eredetiben II/272.).

Rövid időn belül ez már a második híradás arról, hogy az emberiség bibliai ősapja magyar lett volna. John Paget képtelenségnek nevezte ezt az ötletet, Julia Pardoe pedig tréfának tekinti, hiszen minden ember Ádámtól és Évától származik. Ő talán nem is értette meg pontosan az Esterházyaktól hallott állítást, amelyben nem csak a magyarok származásáról, hanem a magyar nyelv eredetéről is szó lehetett. A továbbiakban Julia Pardoe a magyar nyelvről írván először megemlíti, hogy a nyakas magyarok nem hajlandók egyetlen mondatot sem megtanulni szláv nyelven, majd megállapítja, hogy a magyar „bájos és ősi nyelv”. Úgy véli, hogy a magyar nyelv eredetének az európai nyelvészek eddig kevés figyelmet szenteltek. Egy nézetet idéz csupán, amit el is utasít:

Szláv írók több alkalommal is megjegyezték, hogy a magyar nyelv csupán sok más nyelv romlott keveréke, melyek közül az egyik az ő nyelvük leegyszerűsödött változata. Ez a feltevés azonban a téma legcsekélyebb mértékű kutatása után is cáfolatot nyer. (II/63‒64, az angol eredetiben III/35‒36.)

Julia Pardoe a magyar nyelv sajátosságai körüli nézeteket nagyon tömören elintézi azzal, hogy „a hivatásos nyelvészek sem szenteltek nekik túl sok figyelmet”. Ez arra utal, hogy e téren kevésbé volt tájékozott, mint például Robert Townson, William Hunter, vagy John Paget.

Joseph Andrew Blackwell (1798‒1886) 1836‒1849 között több alkalommal is járt Magyarországon. Sokat forgolódott a nagy magyarok ‒ Eötvös József, Szalay László, Szemere Bertalan, Batthyány Kázmér társaságában. Élményeiről, tapasztalatairól feljegyzéseket készített. A magyar ügyek iránti érdeklődése felkeltette a brit diplomácia figyelmét is. Blackwell azt remélte, hogy tájékozottsága révén érdemes lehet a felállítandó magyarországi brit konzulátus vezetésére. A hivatal elnyerésére a brit birodalomnak szolgáltatott információival bőven rászolgált, de a Habsburg Birodalom főördöge, Metternich kancellár hallani sem akart egy ilyen konzulátusról, így az nem is jött létre. Blackwell nem írt útirajzot Magyarországról, a Magyar Tudományos Akadémia azonban őriz tőle származó kéziratokat, melyekből az Európa Könyvkiadónál 1989-ben megjelent egy válogatás (bibliográfia adatait lásd írásunk első részében). A magyar szabadságharc leverése utáni években Blackwellt végre befogadta a brit diplomáciai kar: 1854-ben Lübeckben alkonzul, majd 1857-ben Stettinben (ma Szczecin, Lengyelország) konzul lett. Hivatalától 81 éves korában,1879-ben vált meg.

Magyarországtól és a magyar ügyektől távolodva, Joseph Andrew Blackwell elővette egykori feljegyzéseit, lemásolta, itt-ott tartalmi változtatásokat is közölt rajtuk, majd ezt az értékes iratanyagot a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. A Batthyány Kázmérhoz 1852-ben írt egyik levelében Ján Kollár nemzetébresztő szlovák hazafi egyik verse kapcsán először a magyar nyelv helyét jelöli ki:

[…] a szlovák a cseh nyelv dialektusa, amely a nyelvek rangsorában magasabb fokon áll, mint a magyar, mert a többi indogermán nyelvhez hasonlóan (melyeket jobb híján neveznek így) flexiós nyelv, míg a magyar a többi csud nyelvhez hasonlóan, mint a török, mongol stb. agglutinációs nyelv, és ezért filológiai szempontból alacsonyabb rendű. (342.)

Természetesen nem helyes a flektáló nyelvek és az agglutináló nyelvek összehasonlító rangsorolása, de van itt nagyobb probléma is: az eredendően a baltikumi finnugor népeket jelölő „csud” terminust a régi orosz évkönyvekből vették át a Szentpétervárott tevékenykedett német tudósok, és jelentését némileg kiterjesztve az összes finnugor nép és nyelv megnevezésére használták. Blackwell azonban a törököt és a mongolt nevezi csud nyelvnek. Ez a szóhasználat talán onnan ered, hogy az ő idején a finnugor, szamojéd, török és mongol nyelveket közös eredetűnek vélték, és e nyelvek beszélőit az Altaj hegységben feltételezett közös őshazából származtatták. A következő bekezdésben azonban a csud népek között a törökök és a mongolok helyett csak finnugorokat sorol fel:

Ha a csud népek szétszórt törzsei ‒ a finnek, lappok, vogulok, osztyákok stb. Magyarország határán élnek és nem messze északon, az Önök újságírói alighanem agitálni kezdenek, hogy egyesítsék őket magyar testvéreikkel. De mint módos, felfuvalkodott parvenü, aki megtagadja unokatestvérét, Önök el sem ismerik, hogy rokonok. Ha egy külföldi, akár egy Gelehrter von Fach [szaktudós], aki megmutatja, hogy Önök bizony rokonságban állnak ezekkel a barbár vagy félbarbár törzsekkel, be meri tenni a lábát Magyarországra, akkor vagy „szednie kell a sátorfáját”, vagy párbajoznia néhány magyar forrófejű úrral. (342.)

Ebben az idézetben bizony már arról van szó, hogy 1852-re kialakult egy finnugorellenes „kemény mag” Magyarországon. És hogy ezek a párbajozó forrófejű urak miként vélekedtek a népünk és nyelvünk eredetéről? Íme:

Hallottunk olyan magyar honfiakról, akik bizonyosak benne, hogy a Paradicsomban Ádám, Éva ‒ valószínűleg a kígyó is ‒ magyarul beszélt, és az tagadhatatlan, hogy ez séduisante [elragadó, csábító] nyelv egy szép hölgy ajkán, képes egy férfit a diszkréció határán túlra csábítani. (342‒343.)

Látható, hogy Julia Pardoe-hoz hasonlóan Joseph Andrew Blackwell is elvicceli Ádám és Éva magyarnyelvűségét. Éles szemmel fedezi föl az elmélet hibáját: ha Ádám és Éva magyarul beszélt, akkor a kígyónak is magyarul kellett szólnia Évához. Ugyanakkor bókol is a magyar nyelvnek: csábító hangzása révén Éva vajaskenyérre kente Ádámot, vagyis a diszkréció határán túlra csalta. Persze, a diszkréció határának átlépését az elragadóan csábító magyar nyelv mellett segítette az a tény is, hogy az alma fogyasztása által Ádám előtt fölragyogott Éva meztelen szépsége.

Három brit vendég is leírta, hogy nálunk úgy hiszik, a Paradicsom lakói magyarul beszéltek. Honnan ez a bolondos ötlet? Az utazók első erre vonatkozó megjegyzése 1839-ben jelent meg John Paget tollából. 1829-ből való Horvát Istvánnak a A’ kaján magyar szóról a teremtés könyvéből című írása, melyben ezeket olvashatjuk:

Úgy vagyok nem vak nemzetiségből, vagy holmi feneketlen képzelődésből, hanem egyenesen magukból a’ Magyarázat Tudomány szoros rendszabályaiból meggyőződve, hogy Móses a’ Teremtés Könyvében bizonyosan a’ Magyar Nemzet teremtését írta le; hogy a’ Görög és Római Classicus Írók az első Embereket, Mósessel egyezőleg, Magyarokká tészik. […] Az tehát, hogy a’ Teremtés Könyvében Mósesnél több MAGYAR SZOVAK találtatnak, nálom tsak mellesleges tanuja a’nak, a’mit fölebb Ádámnak Magyar voltáról mondottam.

Minden bizonnyal Horvát István, a nagytekintélyű egyetemi oktató oltotta be a magyar közvéleményt ezzel a blődséggel, mely megfelelt a magyar léleknek, hiszen a keresztény kultúrkörben ezt az állítást lehetetlen überelni. Horvát István tanára volt a magyar közélet több vezető személyiségének, akik aztán a hazánkba látogató idegeneknek továbbadták az ő gondolatait. Figyelemre méltó, hogy Blackwell említi a magyarok ellenérzését is barbárnak vélt finnugor rokonaikkal szemben. Amint egy korábbi cikkünkben felvetettük, a finnugor- és Habsburg-ellenesség összekapcsolása talán Horvát Istvántól ered. Nézeteinek rendkívüli hatását és elterjedtségét bizonyítja, hogy egy másik elmeszüleménye a paradicsomi magyar nyelvről eljutott a brit utazókhoz is. Ez áttételesen megerősíti a korábbi cikkünkben kifejtett hipotézisünket, arról, hogy Horvát István munkássága nyomán vált a magyar közgondolkodást fertőző métellyé a Habsburgok által ránk kényszerített finnugor rokonságról szóló habos mese.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
3 hónapja 2022. augusztus 26. 16:12
4 mederi

@Egyip Tomi:

A hun üstök a Kárpát medencében is fellelhetők és útjukat Kínától ásatások igazolják, nyilván itt letelepedtek végleg a megmaradt hunok, nem mentek tovább.

hu.wikipedia.org/wiki/Hunok#/media/F%C3%...3%A1zsi%C3%A1ban.jpg

Ez azt jelenti, hogy a Kárpátok körén belül valószínűleg fennmaradhatott egy vagy több csoport a hun népességből (nyilván nem homogén), akik leszármazottjai a tatár, török pusztítás után is köztünk élnek. Köztük van szerintem úgy székely, mint magyar és egyéb "vérszerződéses rokon" népesség.

Az, hogy Attila anyai ágon méd származású volt, több helyen is olvastam, és hogy Csaba királyfit a székelyek vissza várják, néphagyomány a székelyek között.. Van szerintem realitása.. A médek a hunokkal együtt harcolhattak, mivel a méd birodalom amely sokféle népet egyesített mintegy 160 évig, nem sok ideig állt fenn, és lehetővé tette hogy vesztes csapataik észak felé húzódva a hunok csapataiba beilleszkedjenek..

3 hónapja 2022. augusztus 26. 09:36
3 zegernyei

@Egyip Tomi: Benkő Loránd: Adalékok a székelyek korai történetéhez. Új Erdélyi Múzeum III-2. Budapest, 1990. 109–122.

3 hónapja 2022. augusztus 25. 05:04
2 Egyip Tomi

"...a székelyek eleinte a Kárpát-medence nyugati részein éltek, vagyis nem a honfoglalás idején kapták feladatul a keleti határok védelmét. A keleti részeken csak a 11-12. század fordulójától jelentek meg, feltehetőleg tudatos áttelepítés eredményeképpen."

Erről szeretnék többet tudni. A székelyek már az áttelepítés előtt is székelyeknek nevezték magukat? Hányan voltak?

Paget kritikája az oktatási rendszerről sokmindent megmagyaráz.

5 hónapja 2022. június 19. 09:46
1 mederi

@cikk:

Ez a cikk is alapos, azonban azt nem tartom mérvadónak bármilyen nyelvre vonatkozóan, hogy külföldi, vagy "beköltözött", eltérő anyanyelvűek sommás megállapításokat tesznek, tettek a legtöbbször felületesen megismert másik nyelvre (bármilyen híresek, vagy magas elismertségűek)..

-Sokkal inkább érdekelne olyan, más nyelvektől független anyanyelvi (magyar is!) elemzések sora, amelyekben minél kevésbé merev nyelvtanú nyelvek elemzése szerepelne, amik jól vagy kevésbé jól, de tükrözik a valóság komplexitását -időszakonként, földrajzi helyenként, technikai és társadalmi helyzetek időrendi változását nem csak "képekben", de szituációkban is követő módon- hogy véleményezhető legyen az ilyen típusú nyelvek gondolkozással és aktív cselekvéssel kapcsolatos pozitív és/vagy negatív hatása, különös tekintettel az "előre látás" képességre..

-A férjemmel sokszor megmosolyogtuk, hogy a régi öregek azt mondták valamire, ami a fejlődést elősegítette, hogy "Ej, ráérünk arra még!".

Az idő sok vonatkozásban igazolta is őket.

Energia hiány, a fejlődési ütem mértéktelen felgyorsulása, ami az egyének elidegenítését egymástól és az igények mértéktelen növekedését, másrészt a "lemaradó társadalmak" mély szegénységét jelentik, valamint a természet bőrünkön érezhető pusztulását, ha csak a hátrányokat sorolom fel..

Sokan összekeverték/ kevertük a lustaságot a bölcsességgel, és a múltat végképp eltörölték/..-tük volna (szocializmus), pedig a múlt, a "természetes tesztek" sokasága, amiből a jövőre vonatkozóan hasznos következtetéseket lehet levonni..