A Finnugor Népek VI. Világkongresszusa: Kultúra szekció
A világkongresszus második napján szekciókban folyt a munka. A Rénhírek tudósítója a „Kultúra” szekció előadásait követte. Kiderül, hol lehet majd a finnugor kulturális főváros; hogy mindig baj-e, hogy ha egy szentnek maga felé hajlik a keze; vagy hogy milyen programokat illene szervezni a rokon népek napjára.
A finnugor világkongresszus második napján a Kultúra szekcióban hétperces előadások követték egymást. A szoros munkarend miatt az egymást követő előadások között nem volt idő kérdésekre vagy vitára. Sajnos a szekciónak nem volt előzetes programja: amikor a tudósító ez után érdeklődött, azt a választ kapta, hogy a felszólalók folyamatosan jelentkeznek, ezért nem tudni, ki fog szerepelni. Sajnos a nap végéig nem készült el a kért lista, ennek híján pedig lehetetlen meghatározni, ki beszélt. A felszólalók jelentős része egyáltalán nem vetített, és akik vetítettek, azok sem mindig tüntették fel saját nevüket. A továbbiakban csak akkor nevezzük meg az előadót, amikor nevét pontosan meg tudjuk adni.
Az előadások nagy része néhány alaptípusba sorolható. A legnagyobb számban olyan előadások hangzottak el, melyeket beszámoló–önigazoló típusnak nevezhetünk. Ezekben az előadó a saját, illetve az általa képviselt társadalmi szervezet, önkormányzat, művészegyüttes stb. munkájáról számolt be. Szinte kizárólag az oroszországi finnugor népek képviselői léptek fel ebben a műfajban. A bemutatott eredmények általában igen tiszteletreméltóak voltak. Egy tipikus beszámoló azt ismertette, milyen fesztiválokat, koncerteket, kézművesműhelyeket, tanfolyamokat, táborokat szerveznek, milyen újságokat, könyveket, CD-ket adnak ki. Arra sajnos az idő szűkében egyáltalán nem volt lehetőség, hogy a háttérben álló munkáról, pénzszerzési vagy szervezési praktikákról, elvi megfontolásokról szó essen. Éppen ezért a hallgatóság elismerően bólogathatott, esetleg irigykedhetett, de aligha tanulhatott valamit – holott az eszmecsere igazi haszna az lenne, ha egymás tapasztalatairól eljárásairól, trükkjeiről szerezhetnének ismereteket.
A kategóriában ebből a szempontból kivételes a Sampo inkeri-finn kulturális egyesület, melynek saját brandje van (Sampo-korut, azaz ’szampó-ékszerek’): hagyományos finnségi ékszereket gyártanak, és eredetigazolással az interneten keresztül értékesítik őket. Ez az ötlet egyébként nem egyedi, a Kalevala nevű finnországi nőszövetség hasonló módon tesz szer bevételre, az ő termékük a nemzetközi hírnévnek örvendő Kalevala korut.
(Forrás: inkeri.com)
Ezek az előadások legalább az egyes népek kulturális helyzetéről elárultak valamit. Volt azonban néhány súlyos félreértés is. Egy nyenyec felszólaló tanárnő előadásában elvben arról beszél, hogyan adja át a bölcsődal tematikája kapcsán a születésre vonatkozó kulturális ismereteket, a szokásokat, hiedelmeket a gyerekeknek. Valójában előadásában ezeket mondta el a hallgatóságnak – úgy, ahogy azt a gyerekeknek szokta. Még ennél is jobban eltévedt az az előadó, aki elmondta, hogy megszervezte Kálmán Imre operettjeinek előadását Moszkvában, majd a fennmaradó időben Putyin nemzetiségi politikáját dicsérte.
A gyakorlati eredmények bemutatásával szemben a másik véglet az volt, amikor az előadás elvi kérdésekről szólt, minden gyakorlati relevancia nélkül. Pasi Saukkonen egyébként igen érdekfeszítő előadásában a nacionalizmus és a globalizáció viszonyáról beszélt. Meghatározása szerint a globalizáció az, amikor a helyi és a világkultúra közvetlen intenzív kapcsolatba lép, a nemzeti kultúra szintjét mintegy átugorva. A nacionalizmus szerint minden ember egy néphez tartozik, egy nyelve van, saját állama van és minden tagja ahhoz az államhoz tartozik, illetve az állam minden polgára az adott nép tagja. A nacionalizmus sok pozitívummal járt, de elsősorban azok számára, akiknek sikerült saját államot létrehozni, és erős nemzeti kultúrát kifejleszteni. Sokan vannak és sokfélék a vesztesek. Azok, akik elvesztették etnikai kultúrájukat és nyelvüket, még mindig erősen kötődhetnek etnikumukhoz. De vannak többnyelvűek is, akik csak egy etnikumhoz tartozónak érzik magukat. Komplex sokszínűség: az egyének szintjén is lehet többféle kötődés. A többfelé tartozók is alkothatnak csoportokat: pl. a németországi törökök. A nacionalizmus a nemzetállamban látja a kultúra megőrzésének zálogát: ugyanakkor a gazdasági kapcsolatok élénkülésével ezt a szerepét egyre kevésbé őrzi meg. Az etnikai csoportok a saját kultúrájukat a termelés szolgálatába állíthatják, szinte vállalatokat képezve (pl. etnoturizmus). Ez újraírhatja az egyének és a kultúra kapcsolatát. A globalizmus hasonlít a nacionalizmusra abban, hogy mindkettő esetében vannak, akik profitálhatnak belőle, és vannak, akik veszítenek.
Egy másik előadó – sajnos azt sem sikerült kideríteni, hogy finn-e vagy észt – szűkebb témáról beszélt. Kiindulópontja az volt, hogy az építészet a kultúra és az identitás meghatározó része. Az épített környezet megsemmisítése a kultúra megsemmisítésére irányul, jó példa erre a templomrombolás. Gyakran a fejlődés nevében semmisítik meg az épített örökséget. Másfelől a régiség gyakran szégyenérzetet okoz. Idővel azonban a régiből patinás lesz. Tallinnban a függetlenség visszanyerése után meg akartak semmisíteni bizonyos elavult, faházas városrészeket. Svéd tanácsadók azonban ezek megőrzését javasolták – pillanatnyilag ezek Tallinn legtrendibb, legdrágább városrészei. Óva intette attól a kisebb népeket, hogy a nagyi rozoga házától könnyű szívvel szabaduljanak meg. Ez a tanács kétségtelenül megfontolandó, de a gyakorlati problémáktól még ez is igen messze áll.
A gyakorlatiasabb előadók közé tartozott Mihail Vaszjutyin mari előadó. Fontos momentumnak tartja a Buranovói nagyik sikerét, nem csupán az udmurtok, a finnugorok, hanem minden kisebbség számára. Sok orosz először szembesült azzal, hogy az országban élnek olyan népek, amelyek számukra érthetetlen nyelveken beszélnek. Ugyanakkor felhívta rá a figyelmet, hogy a nagyik sikere sok évtizedes építkezés eredménye, nem egyszerű véletlen. Sokfelé folyik hasonló munka, de ezt nem szokták sokra értékelni, nem szoktak róla beszélni. Úgy értékeli, hogy az oroszországi társadalom nyitottabbá válik, a fiatalok egyre szívesebben folynak bele a kulturális életbe. Szerinte ez a gazdasági viszonyok átalakulásával a piaccal függ össze. Felismerik, hogy a kultúra nem egyesek kiváltsága, hanem mindenki részese. Hangsúlyozta, hogy ebben nagy szerepük van a különböző fesztiváloknak. Emellett jelentős a nemzetiségi rádiók szerepe. Egyre népszerűbbek az úgynevezett etnodiszkók, ahová a nemzetiségek tagjai járnak. Ezek a változások mind hozzájárulhatnak a nemzeti kultúra megőrzéséhez.
Danyilov másról is beszélt: Udmurtia kulturális vezetésében senki nincs, aki beszélne udmurtul. Az udmurt folklórcsoportok versenyében nem vehettek részt a határon túli udmurtok, mert azt a köztársaság szervezte. A határon túli udmurtoknak több lehetőségük van megőrizni a nyelvüket, mint az udmurtiaiaknak, mert ott jobb az oktatás, több a helyi sajtó.
Voltak, akik konkrét javaslatokkal álltak elő. Pjotr Pavlovics Danyilov, az udmurt Ajkaj zenés folklórszínház vezetője úgy vélte, a régiók közötti kulturális kapcsolatokat hivatásos együttesek vendégszerepeltetésével lehetne emelni, és javasolta, hogy több ilyet szervezzenek. A közönségből valaki tiltakozott: a Buranovói nagyik sem hivatásosak. Rövid vita alakult ki, hogy a hivatásosság mennyire a minőség garanciája. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, természetesen belátható, hogy Danyilov javaslata mögött saját érdeke is áll. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az Ajkaj az oroszországi finnugorok egyik legszínvonalasabb együttese, de korlátozott lehetőségei miatt a megszűnés fenyegeti.
Jaak Prozes, az észt Fennougria társaság vezetője a finnugor népek napjáról beszélt. A finneken, észteken és magyarokon kívül ma már sok oroszországi finnugor területen is ünneplik a rokon népek napját. Prozes azt a kérdést vetette fel, hogy szükséges-e ennek valamilyen jogi hátteret teremteni, pl. törvénybe foglalni. Szerinte igen, méghozzá nem akármikorra, hanem éppen október harmadik szombatjára. Javasolta, hogy a kongresszus zárónyilatkozatában ilyen javaslat szerepeljen. Hangsúlyozta: a rokon népek napjára nem elég kiállításokat és koncerteket szervezni, hanem az iskolákban is külön órákat kell ennek szentelni. Egyetlen gyerek se hagyja el úgy az iskolát, hogy ne hallott volna nyelvrokonairól.
Még nagyratörőbb javaslattal állt elő az észt Oliver Loode: a finnugor kulturális fővárosok ötletével. Mint elmondta, a finnugor mozgalomban az emberek, nem az államok játszanak szerepet. Ugyanakkor hiányoznak az olyan kulturális programok, melyek rendszeresen összehoznák a finnugor népeket. Ez lenne a finnugor kulturális főváros, mely valójában sosem fővárosokban vagy központokban, hanem inkább kisebb városokban vagy akár falvakban lenne. A helyszínen egy éven át finnugor vonatkozású kulturális programok lennének, és a rokon népek napján változnának. A finnugor kulturális főváros cím négy földrajzi régió között vándorolna, tekintet nélkül a határokra: lehetnének Norvégiában, Lettországban, Szlovákiában vagy Romániában is. Évente legalább 12 program lenne, minden negyedévben legalább egy. Fontos lenne, hog belefoglalják a kongresszus zárónyilatkozatába, hogy a szervezők erre tudjanak hivatkozni a helyi szerveknél.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy jelenlegi formájában a finnugor világkongresszus valódi munkára alkalmatlannak tűnik. Ahhoz, hogy valódi munka folyjon, előre meg kellene tervezni a szekciók munkáját, és csak olyan témákkal foglalkozni, melyek gyakorlati eredményeket hozhatnak. A tapasztalatokat úgy kellene megosztani, hogy azokból mások is profitálhassanak, és lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy a komoly terveket komolyan, hosszas mérlegelést is lehetővé téve lehessen megvitatni.