Van valami furcsa Lowther úrral kapcsolatban
Hogy lehet az, sokan elfogadnak olyan mondatokat – sőt semmi furcsát nem találnak bennük –, melyek nem illenek bele a magyar nyelvi szokásrendszerbe?
Nehéz helyzetbe hozott Attila nevű olvasónk a kérdésével. Egy kifejezés „elfogadhatóságáról” érdeklődik, de mit jelent az, hogy elfogadható? Én csak annyit tudok, hogy néha felkapom a fejem egy-egy kifejezésre, mert én nem használtam volna, vagy még sosem hallottam, és esetleg gyanakszom, hogy az illető nem magyar anyanyelvű. (Vagy talán valamilyen különös magyar nyelvváltozatot beszél, olyan tulajdonságokkal, amikkel én még nem találkoztam, de az ilyen ritka.) És ha én nem használtam volna, az már azt jelenti, hogy „nem elfogadható”? Az összes ilyen eset közül csak akkor tudok biztosan állást foglalni, ha magyarul nem jól tudó külfölditől hallok valamit, aminél biztos vagyok abban, hogy magyar anyanyelvű legfeljebb nyelvbotlásként ejtené ki. És erre is csak akkor mondanám, hogy nem elfogadható, ha dolgozatban írja le, amit nekem nyelvileg javítanom kell, máskor inkább úgy fogalmaznék, hogy magyarul nincs ilyen, nem használatos. De Attila példája bizonyosan nem ilyen:
Magyartalannak találom a következő mondatot, mely egy angol mondat fordítása: „Lowther úr alacsony volt, hosszú testtel és kurta lábakkal.” Ez vajon elfogadható, vagy csak az én nyelvi érzékemet sérti? Ha elfogadható, miért?
Néhány ismerősömet megkérdeztem, senki sem talál kivetnivalót Attila mondatában. Én pedig, őszintén megmondom, egy kicsit furcsának találom, valószínűleg nem használnám ezt a fajta szerkezetet, de még az is lehet, hogy mondtam már ilyet. Szóval az „elfogadhatóságon” biztosan belül van ez, a legtöbb, amit megkockáztathatunk, hogy stilisztikailag talán nem a legszerencsésebb fogalmazás. Ha másért nem, hát azért, mert Attila megakad rajta (és egy kicsit én is).
De vajon mitől akad meg rajta az, aki megakad? A tudomány szabályai szerint kétféleképpen kutakodhatunk efelől: megfigyeléssel és kísérlettel. A megfigyelés ebben az esetben nehézkes, mert nehéz lenne megvárni, amíg spontán beszédben meghalljuk ezt a jelenséget, vagy írásban találkozunk vele. Szintén nehéz lenne az interneten vagy valamelyik korpuszban olyan keresést elvégezni, amelyik éppen az ilyen szerkezetekre irányul. (Olyan rengeteg szó olyan rengeteg -val/-vel toldalékos előfordulását kéne megvizsgálni, hogy sosem érnénk a végére.) Kísérletet vagy más anyanyelvi beszélőkkel folytathatnánk (például kérdőíves vizsgálattal vagy interjúval) – erre nincs kapacitásom –, vagy pedig önmagunkon próbálhatjuk megfigyelni azt, hogy hasonló mondatok milyen hatást tesznek ránk, és hogy mely változtatásoknak van hatásuk erre a hatásra. Én most csak ezt az önvizsgáló (ún. introspektív) vizsgálatot tudom elvégezni. Olyan szerkezeteket vettem magamban sorra, amelyekben a -val/-vel toldalékos névszói szerkezet a mondat egyik bővítményének egy részére utal, arról állít valamit (ahogy Lowther úrnak is része a teste és a lába, és ezekről állítja Attila mondata, hogy hosszú, illetve kurta volt).
(Forrás: Molnár Ágnes)
Először azon gondolkoztam el, hogy egyáltalán nem akadok el (és szerintem Attila sem) Arany János Családi kör című versében a következő soron: Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel. Mi a különbség a két mondat között? Az, hogy Arany sorában a -val/-vel toldalékos bővítmény (hosszan elnyult testtel) egy dinamikus, cselekvést jelentő igéhez (lépked) kapcsolódik, míg Attila mondatában a fő állítás statikus: a mondat valakiről azt állítja, hogy egy bizonyos tulajdonsággal rendelkezik (Lowther úr alacsony volt), és ehhez az állítmányhoz kapcsolódik a bővítmény. (Saját használatra az ilyen mondatokat predikatív, vagyis „tulajdonító” mondatoknak nevezem, bár ezt a szakkifejezést mások nem használják.)
Néhány további próbálkozás megerősített ebben a feltételezésben. A hagyományos (iskolai) nyelvtan az olyan -val/-vel toldalékos névszói szerkezeteknek, mint amilyen Aranynál a hosszan elnyult testtel, az „állapothatározó” szerepet tulajdonítja, ami azt fejezi ki, hogy ezek nem tartós tulajdonságokra utalnak, hanem többé vagy kevésbé múló állapotokra, mint amilyen a macskának az az állapota, hogy hosszan elnyúlik a teste. És az állapotra utaló kifejezések természetük szerint dinamikus állítmányokkal szeretnek összekapcsolódni, hiszen mit keresne egy állandó tulajdonságra utaló, predikatív mondatban egy múló állapotra utaló mellékállítás?
Vonjuk le tehát a következtetést: Az angol nyelvű with elöljárószós névszói szerkezetekkel szemben a magyarban a -val/-vel toldalékosak állapothatározóként használatosak, nem pedig tulajdonságot kifejező módosítóként. Ezért Attila mondatát átfogalmazhatnánk úgy, hogy például az -ú/-ű toldalék segítségével tulajdonságot kifejező módosítóvá alakítjuk a hosszú testtel és a kurta lábakkal szerkezeteket: Lowther úr alacsony volt, hosszú testű és kurta lábú. A fordítónak ez nem jutott eszébe (talán mert szolgaian követte az angol mondat szerkezetét), vagy eszébe jutott, de ezt furcsábbnak találta volna, mint amit végül is leírt. (Hogy miért vethette el ezt a lehetőséget, ha egyáltalán felvetődött benne, az most nem tartozik ide.)
Most már csak egy kérdésre kell választ találnunk. Ha az a mondat, amit Attila idéz, ennyire nem illik bele a magyar nyelvi szokásrendszerbe, akkor hogy lehet az, hogy mégis sokan elfogadják, sőt semmi furcsát nem találnak benne? Valószínűleg rosszul, túl szigorúan fogalmaztam meg az előbbi következtetést, és a helyzet – mint ahogy nyelvi szabályszerűségeknél rendszeresen megfigyelhetjük – nem ilyen egyszerű.
Két lehetséges okát látom annak, hogy az Attila által kifogásolt szerkezet megítélésében változatosság és bizonytalanság figyelhető meg. Az egyik az, hogy azok a szerkezetek, amelyeket a -val/-vel toldalékos helyett használhatunk (mint a fent említett -ú/-ű toldalékosak, pl. hosszú testű, vagy máskor az -s toldalékos, pl. piros sapkás), sokszor ügyetlenek vagy természetellenesek. Tehát például nem hangzik jól az, hogy Lowther úr alacsony volt, hosszú, copfban hordott hajú – ilyenkor kénytelenek vagyunk külön tagmondattal kifejezni a második tulajdonságot (Lowther úr alacsony volt, és hosszú copfban hordta a haját), vagy rá kell fanyalodnunk a -val/-vel toldalékos szerkezetre (Lowther úr alacsony volt, hosszú copfban hordott hajjal), mert ez „még mindig jobb”, mint az -ú/-ű toldalékos változat.
A másik lehetséges ok az, hogy a tulajdonságok és az állapotok között (és ennek megfelelően a statikus és a dinamikus állítmányok között) nem olyan éles a határ, mint gondolhatnánk. Például rengeteg olyan mondat van, amely a használatában semmiféle dinamizmusra nem utal, de formailag mégsem predikatív (nem olyan alakú, hogy „ez és ez ilyen és ilyen”), és ezért teljesen természetesen illeszthető bele olyan -val/-vel toldalékos névszói szerkezet, amelyik tulajdonságot fejez ki, pl.: Ott állt egy ház hatalmas, csúcsos tetővel. Persze az ott állt ebben az esetben nem állapotot fejez ki, és az sem állapotra, hanem tulajdonságra utal, hogy egy háznak hatalmas, csúcsos teteje van. De a mondat formailag azoknak a mintájára van megalkotva, mint például ez: Ott állt Hédi, leeresztett kézzel, amiben igenis állapotra (vagy akár cselekvésre?) utal az ott állt, és igenis állapotként fogjuk fel azt, hogy leeresztve tartotta a kezét.
Mint már sokszor elmondtam, a világ minden nyelvére igaz, hogy óriási egyéni és csoportonkénti különbségek vannak a beszélők között, elsősorban annak köszönhetően, hogy eltérőek a nyelvi élményeik, vagyis eltérő mondatokat hallottak életükben (és a helyzetek, amelyekben ezeket hallották, szintén eltérőek). Mint láttuk, az a mondat, amelyik Attilának rosszul hangzik, azért nem furcsa mások számára, mert már nagyon sok hasonlót hallottak. Mások a nyelvi tapasztalatai, mint Attilának, és ez a hihetetlenül bonyolult nyelvi rendszerükben azzal az eredménnyel járt, hogy más a számukra a különböző hasonlóságok jelentősége.
Lehet, hogy tájnyelvi, és? lényeg, hogy van ilyen a nyelvben, használt, régóta létezik, irodalmi nyelvben is. Használatos. Más kritériumot nagyon nem tudok arra, hogy "helyes"-e. Vagyis az ilyen szerkezet, hogy "x.y. ilyen meg olyan volt, kis fejjel, nagy kezekkel" teljesen normális és létező szerkezet a magyar nyelvben.
Az olvasatlannal se értem a problémát, ha az olvasott ember jó; és egyáltalán, a nyelv nem ilyen következetes, hogy azt kellene, hogy jelentse, hogy az embert nem olvasták -- a tudatlan ember sem az, akiről nem tudnak, az óvatlan ember sem az, akit nem óvnak.
viszont az is látszik, hogy nem minden magyar anyanyelvűnek egyforma a nyelvérzéke, hiszen láthatóan ezek egyeseknek szokatlanok, nyilván mert abban a nyelvi közegben, ahol ők nőttek fel, ezek nem használatosak (viszont bizonyára ott meg használatosak olyan dolgok, amik másnak furcsák). De ettől még ezek a változatok is mind léteznek és nem "helytelenek".
@Kornél:
"Olvasatlan ember" azért nem használatos, mert szerintem még általában azt jelentené, hogy még nem "olvasták KI az embert", vagy tájszólással "nem számolták MEG az illető embert". Persze lehet, hogy helyenként már bővült a kifejezés használati köre, amiről nem tudok..
@gligeti: És ha tájszólás, netán angolos műveltség?
A "nagy palóc" tájjelegű ízeket is hozhatott, neki megbocsátjuk?
Kérdem ezt azért, mert olvastam egyszer egy szösszenetet magától Grétsy Lászlótól, aminek a lényege az volt az "olvasatlan" szóval kapcsolatban, hogy "márpedig ilyen szó nincs (ebben az értelemben)".
Tudniillik "olvasatlan németeket" említett a cikk szerzője, s ahogy kiderült, ezzel a "tudatlanság, műveletlenség" jelentést akarta kifejezni.
Nos, Grétsy prof kifejtette, hogy van ugyan "olvasott" szavunk a "tudós, művelt" jelentés szinonímájára, de az ellentétére nincs "olvasatlan".
Hmmm... Történetesen olyan vidéken nőttem fel, ahol gyerekként az ország sok helyéről jött ember beszédét hallhattam, s például emlékszem ilyen értelmű használatára az "olvasatlan" szónak.
Akkor most hogy állunk?
"Ha nincs a szótárakban, kézikönyvekben, akkor nem létezik"?
A józan paraszti ész már semmi? Ha van "olvasott", akkor van "olvasatlan" ember is, ahogy hasonlóan könyv, pénz is.
A legtöbb ember tisztában azzal, hogy nem vagyunk egyformák, s a beszédünk sem az. Épp ezért, ha megérti, mire gondol a másik, akkor elfogadja, hogy furcsán fejezi ki magát, s nem akad fenn.
Amióta bejöttek az ideológiák, az uniformizálás egyfajta kényszerként ott lebeg a levegőben. A konformizmus meg a másik oldalon. Miközben az egyén szabadságát harsogják.
@szigetva: Igen, csak a kérdező feltételezhető elképzeléseinek a cáfolásához elég.
Ha persze új jelenség lenne, nem lenne rá klasszikus irodalmi példa, és tényleg az angolból szivárgott volna be, akkor se lenne baj/magyartalan/elfogadhatatlan, de azt sokkal nehezebb lenne elmagyarázni. Így viszont „ennyi”.
@gligeti: Csak a záró „ennyid” gondoltatta velem azt, hogy a Mikszáth idézetet adunak érzed. De akkor egyetértünk.
Bevallom, engem előbb a "hosszú test" összetétel zavart. Az angol gyakrabban használja valakire a "long" jelzőt a "tall" szinonímájaként, magyarul inkább az illető bizarrságát hangsúlyozza, csakúgy, mint a "kurta láb" a "rövid" helyett. Élő beszédben mindenképpen furcsa, de olvasva egyből beugrik, hogy (angolból fordított) irodalmi szövegről van szó.
@szigetva: Azt én nem tudom, mi az, hogy „helyes”, viszont az biztos, hogy olýan értelemben semmiképpen nem „helytelen” (magyartalan, elfogadhatatlan), ahogy a kérdező gondolja, ha egyszer Mikszáth is használt ilyen szerkezetet.
@gligeti: „Ennyi.” Mert ha Mikszáth leírta, attól lett „helyes”?
Ja, keresni tudni kell :-)
"Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel..."
(Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács)
Ennyi.