Tisztelt miniszter Úr, kedves Béla!
A helyesség a vizsgálat szempontjaitól függ: van, ami etikai szempontból kifogásolható, ám tökéletesen megfelel a hazai szokásoknak.
Olvasóink nagyon szeretik a helyességre vonatkozó kérdéseket. Mi számtalanszor elmondtuk már, hogy a helyesség nagyon sokféleképpen érthető. Számos eset van, amikor valami azért helyes, mert megfelel valamilyen szabálynak, számos esetben azért, mert megfelel valamilyen szokásnak. Jó esetben persze a szabály megfelel a szokásnak, de nem mindig. Persze a helyességet több szempontból is vizsgálhatjuk, más kérdés, hogy valami nyelvtanilag vagy helyesírási szempontból hibás, esetleg az udvariassági szokásoknak nem felel meg.
András nevű olvasónk kérdésére is nehéz válaszolni, hiszen nem mondja meg, milyen szempontból érdekli az általa küldött szerkezet helyessége:
Helyes-e, ha így kezdődik egy levél:
Tisztelt miniszter Úr, kedves Béla!
Nem tudjuk, egyáltalán miért merül fel Andrásban, hogy a szerkezet esetleg nem helyes. Két dologra tudunk gondolni.
Az egyik az, hogy a levél kettős megszólítással kezdődik, ráadásul két különböző viszonyt tételez fel a levélíró és a címzett között. A tisztelt miniszter úr megszólítást akkor használjuk, ha állampolgárként írunk levelet valakinek, aki egy hivatalt képvisel. A levél nem konkrét személynek szól, hanem egy funkciónak, beosztásnak – ami azt jelenti, hogy ha feladás és a kézhez vétel között változik a hivatalt betöltő személye, a levél az új miniszternek szól, nem a réginek. Ezzel szemben a kedves Béla megszólítás arra utal, hogy magánember ír magánembernek. A megszólítás jelentős szerepe játszik abban, hogy a címzett milyen szemmel fogja olvasni a levelet, hogyan értelmezi azt.
Ebből kiindulva természetesen az lehet az elsődleges következtetésünk, hogy a két megszólítás együtt nem helyes, hiszen egymásnak ellentmondó jelzéseket ad a levélben leírtak értelmezésére. Valójában persze nem ez a helyzet, hanem az, hogy jelzi a levélíró és a címzett közötti ambivalens viszonyt: a címzetthez hivatalos ügyben fordulnak, de a levélírót a hivatalt betöltő személyhez személyes ismeretség is köti. E kettősség jelzésének számos oka lehet. Előfordul, hogy a levélíró hivatalos ügyben fordul a miniszterhez, ugyanakkor ridegnek és udvariatlannak érezné úgy tenni, mintha idegenek lennének. Nem kizárható az sem, hogy hivatalos ügyről van szó, de a levélíró a személyes kapcsolatokra való hivatkozással szeretné elérni, hogy ügye kedvező irányba dőljön el. (Ez a helyzet például etikai szempontból kifogásolható, ám tökéletesen megfelel a hazai szokásoknak.) Maga a szerkezet tehát ilyen szempontból nem kifogásolható.
A másik lehetőség, hogy András azt firtatja, megfelel-e az idézett megszólítás a helyesírási szabályoknak. Az egyetlen kérdés, mely felmerülhet, hogy szabad-e ilyenkor az úr szót nagybetűvel kezdeni, ez ugyanis köznév, a közneveket viszont kisbetűvel írjuk.
A magyar helyesírás szabályainak 149. pontja kimondja:
Levelekben és hivatalos iratokban a megszólítás első szaván és tulajdonnévi tagján kívül nagybetűvel szokás kezdeni a megszólításban szereplő közneveket is (de a mellékneveket, kötőszókat már nem): Drága Ilonka Néni! Tisztelt Osztályvezető Úr! Kedves Kovács Bácsi! Mélyen tisztelt Asszonyom és Uram! Stb.
Magánlevelekben a megszólítás első szaván és tulajdonnévi tagján kívül a többi szót kezdhetjük kisbetűvel is: Kedves barátom! Tisztelt Nagy úr! Édes jó anyám és apám!
[...]
Az olvasónk által küldött megszólítási forma ezeknek a kívánalmaknak annyiban nem felel meg, hogy csak az úr szerepel nagy kezdőbetűvel, a miniszter, ami szintén főnév, nem. (A tisztelt azért nagybetűs, mert az a mondatkezdő, és a Béla is, mert az meg tulajdonnév.)
Más kérdés, hogy a szabályzat szövege zavaros. Először is nem azt állapítja meg, hogy a hivatalos levélben a főneveket nagy betűkkel kell írni, sem azt, hogy ebben az esetben megengedett a nagybetűs írásmód, hanem csupán megállapítja, hogy ez a szokás. Ebből legfeljebb sejthetjük, hogy ilyenkor a nagybetűs írásmód megengedett (hiszen nem ítéli el a szöveg), de arra már nem tudnánk válaszolni, hogy például a Tisztelt osztályvezető úr! megengedett forma-e hivatalos levélben. Másfelől a magánlevélről is azt állapítja meg a szöveg, hogy „kezdhetjük” a főneveket kisbetűvel – márpedig ebből az következik, hogy kezdhetjük kis- és nagybetűvel is: sőt, mintha a nagybetűs lenne az alapértelmezett írásmód. Hát érdemes egy ilyen szabályzatot komolyan venni?