Taposóegér és adatspagetti
A web csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján született meg, pedig mind a számítógéphálózatokat, mind a hivatkozásokat tartalmazó szöveget már sokkal korábban feltalálták. De a kettőt össze is kellett rakni, és ez korántsem volt egyszerű feladat!
Történetünket legutóbb ott hagytuk abba, hogy Ted Nelson amerikai feltaláló kitalálta a hipertextet, a hivatkozásokat tartalmazó szöveget, és megálmodta a Xanadut, a mai web soha el nem készült szellemi elődjét. De hogyan festett az a rendszer, ami már ténylegesen működött is?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean-Baptiste LABRUNE / CC BY 2.0)
Mutass és taposs
Az egyik első valóban használható hipertext-rendszert a holland származású amerikai Andries (Andy) van Dam kalapálta össze 1968-69-ben. Van Dam kezdetben Ted Nelsonnal is dolgozott együtt. A holland számítástudós a hipertext mellett másról is híres: a kezdetektől foglalkozott számítógépes grafikával, a szakterület egyik első alapművének társszerzője volt, hallgatói alapították a Pixar animációs stúdiót. Állítólag a professzorról mintázták első nagysikerű egészestés filmjükben, a Toy Storyban a kisfiút, Andyt, de van Dam ezt tagadja. Vigyázzunk, mire tanítjuk diákjainkat, mert megjárhatjuk.
A hipertext hivatkozásokat tartalmazó szöveg, amelyben a hivatkozások segítségével ide-oda lehet ugrálni. Ilyenek a mai weboldalak, de mint a korábbi részekben láthattuk, az alapötlet már a tizenkilencedik
század végén megszületett, magát a hipertext kifejezést pedig az 1960-as években alkotta meg Ted Nelson amerikai feltaláló. A van Dam és munkatársai által 1967 és 1969 között fejlesztett HES avagy Hypertext Editing System (Hipertextszerkesztő Rendszer) inkább szövegszerkesztő-jellegű volt, egyáltalán nem hasonlított egy mai webböngészőre. Ekkor még a hipertextkezelés egyébként sem a hálózaton működött, a programok csak egy-egy számítógépen futottak. Habár a HES-ből készült működő prototípus, keresni nem tudott – a készítők későbbi terveik között sorolták fel a keresés megvalósítását. Úgy gondolták, majd meglévő programokat építenek be a HES-be, és ezek fogják végezni a keresést.
A HES és utódja, a több felhasználót is kezelni képes FRESS (File Retrieval and Editing SyStem, Állomány-visszakereső és -szerkesztő Rendszer) különlegessége volt, hogy fényceruzát használt mutatóeszközként, a kattintáshoz pedig egy lábpedált kellett nyomkodni. Habár ekkor már létezett a számítógépes egér – Doug Engelbart 1963-ban találta fel –, még a szakemberek körében sem terjedt el, hiszen Engelbart csak 1968-ban mutatta be fejlesztéseit a nyilvánosság előtt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Greg Lloyd / CC BY 2.0)
Telt-múlt az idő, de nem következett be igazi áttörés. Megjelentek ugyan kereskedelmi forgalomban különböző hipertext-rendszerek, de nem váltak különösebben népszerűvé. Ebben közrejátszott az is, hogy igen nehézkes volt eligazodni a hivatkozások között, gyakori hasonlat volt a hipertextre a „spagetti”. Maga van Dam egy 1987-es előadásában beszélt arról, hogy még az akkor elérhető hipertext-rendszerek jó része sem volt képes arra, hogy tetszőleges töredékkifejezésre keressen, vagy bonyolultabb szempontok szerint keressen. Pedig időközben lassan megszületett az internet, és egyre nagyobb számítógéphálózatok jöttek létre.
(Forrás: Wikimedia Commons / cyclonebill / CC BY-SA 2.0)
Internet web nélkül
A World Wide Web, a világháló névadója és első számú megalkotója Tim Berners-Lee brit számítástudós volt. Berners-Lee a nyolcvanas évek végén Svájcban dolgozott a CERN-nél, az európai országok részecskefizikai kutatásait összefogó szervezetnél. Berners-Lee úgy gondolta, ha már egyszer van internet – ekkor már volt, sőt így is hívták –, jó lenne egy interneten keresztül működő hipertext-rendszert létrehozni. Így a részecskefizikusok könnyebben tudnának egymással ötleteket cserélni, és minden információt sokkal egyszerűbben meg lehetne találni. A semminél még a spagetti is sokkal jobb!
Ma teljesen természetesnek tűnik, hogy az interneten weboldalak vannak, de ez a nyolcvanas évek végén korántsem volt így. Mire használták ekkoriban az internetet? Levelezésre, állományok cseréjére, hírcsoportok működtetésére. Weblapok még egyáltalán nem léteztek. A CERN némi győzködés után adott pénzt az ötletre, és Berners-Lee nekiláthatott.
Egyszerű, de nagyszerű
A webcímek elején látható http:// arra szólítja fel a számítógépet, hogy a HTTP segítségével kezelje a beérkező adatokat; tehát hogy hivatkozásokat tartalmazó szöveg fog következni és nem valamilyen más jellegű kommunikáció. Ma már boldog-boldogtalan használja a webet, és szinte sosem gondolunk bele, mennyi mindent meg kellett tervezni, hogy a web hibátlanul működhessen. Berners-Leenek és néhány társának ki kellett dolgoznia, milyen formátumúak legyenek a hipertext-oldalak: ez lett a HTML (HyperText Markup Language, hipertext-jelölőnyelv). Szükség volt egy protokollra, aminek a segítségével a hálózatba kapcsolt számítógépek egymással kommunikálhatnak: ez lett a mára minden internetfelhasználónak ismerős HTTP (Hypertext Transfer Protocol, Hipertext-átvivő protokoll). Berners-Lee és munkatársai leprogramozták azt is, hogyan viselkedjenek azok a számítógépek, amelyek tárolják és kérésre rendelkezésre bocsátják a weboldalakat. Emellett párhuzamosan létrehozták az első webböngészőt – egy olyan programot, amelyik tudta, hogyan érje el a távoli gépeken található weboldalakat és mit csináljon velük.
(Forrás: Wikimedia Commons / Schutz / CC BY-SA 3.0)
A lelkes alkotók, amit csak lehetett, egyszerűen igyekeztek megoldani, nem törekedtek a tökéletességre – a cél az volt, hogy a részecskefizikusok minél előbb használhassák a webet. Mint az előző részben olvashattuk, Ted Nelson még kétirányú hivatkozásokról álmodott, és mindenféle bonyolult adatstruktúrát kiötlött többek között arra a célra, hogy egy hipertext-oldal korábbi változatait könnyen vissza lehessen keresni. Ehhez képest a web egyszerű volt, mint a faék. Egyirányú hivatkozásokkal dolgozott – kétirányú hivatkozásokat ma sem egyszerű létrehozni – és szinte semmi extra szolgáltatást nem nyújtott azon kívül, hogy egyik oldalról a másikra lehetett ugrani a hivatkozások segítségével. Nem lehetett egyszerűen előhívni a weblapok régebbi változatait – ma se igazán lehet, hacsak olyan szolgáltatások, mint az archive.org le nem mentették véletlenül a kívánt oldalt. Sőt ami számunkra a legfontosabb: keresni sem lehetett. Maradt a spagetti.
Kézzel készült
Berners-Lee először úgy próbált megküzdeni a webes keresés problémájával, hogy kézzel állt neki listát készíteni a weboldalakról, illetve a weboldalakat szolgáltató számítógépekről. Ezt a listát aztán a weben mindenki elérhette. Egy 1992-es változat fennmaradt és ma is megtekinthető – főleg egyetemeket és kutatóintézeteket sorol fel.
Hamarosan egyre többen kaptak az alkalmon és nekiálltak hasonló indexeket készíteni. A web hőskorában a keresés gyakorlatilag abból állt, hogy az ember megnézte az elérhető listákat és megtippelte, a felsorolt oldalak közül melyiken találhatja meg az éppen keresett információt. De egy Hollandiában született és Kanadában felnőtt svájci professzor úgy gondolta, hogy ezt a feladatot automatizálni is lehetne, így született meg az első tényleges webkereső... Erről azonban már csak a következő részben lesz szó.
További olvasnivaló (angolul)
Charles Severance Internet History, Technology and Security Coursera kurzusa class.coursera.org/insidetheinternet-2012-001/ remek áttekintést ad a témáról
Nem véletlen, hogy a webet végül nem használták olyan szofisztikált referenciarendszerek építésére mint amit a részecskefizikusok elképzeltek. Önmagában teljességgel alkalmatlan volt ilyesmire.
Viszont mint infrastrukrúra, nagyon bevált, és végül a XXI. században megépítették "felette" az eszközt, ami a hidegháborús éra igazi adattárolási-, és lehívási álmainak az igazi megvalósítója lett - azaz a wikit.