Sörrel koccintani: szentség- vagy pohártörés?
160 éve végezték ki a 13 aradi vértanút, akiket a 1848-49-es szabadságharcban betöltött hősies szerepükért ítéltek halálra az osztrák hatóságok. Tiszteletükre nem illik, avagy – más vélemények szerint – nem illett sörrel koccintanunk 150 évig. Ez utóbbiak immár tíz éve, hogy engedélyezték maguknak a sörrel koccintást.
Tíz évvel ezelőtt alig tudott volna valaki úgy sörrel koccintani nyilvános helyen, vagy akár családi körülmények között is, hogy ne szólták volna meg: magyar ember sörrel nem koccint!
(Forrás: Magyar Fotó/Bajkor József )
Egy városi legenda és halványulása
A gondolat, a nemzeti elhatározás, hogy az aradi vértanúk tiszteletére nem koccintunk sörrel fontos helyet foglal el az emberek tudatában. Külföldi vendégeknek is lelkesen magyaráztuk-magyarázzuk „nemzeti” szokásunkat.
A tíz évvel ezelőtt az aradi vértanúk kivégzésének 150 éves évfordulóján és az azóta megszólaltatott történészek – például Katona Tamás vagy Hermann Róbert – között teljes az egyetértés, hogy egy városi legendáról volt szó, és semmilyen történelmi dokumentumról nem tudunk, amely alátámasztaná a nemzeti fogadalmat, hogy 150 évig nem koccintunk sörrel.
A történészek a legenda azon alapfeltételezését is valószínűtlennek tartják, hogy Haynau vezetésével az osztrák katonák sörrel koccintottak volna a kivégzés után. Az ábrázolások és a kor szokásai szerint is inkább pezsgővel ünnepelték a győzelmet az osztrákok.
Fogadalom, hagyomány, vagy legenda
Az se világos, hogy mikor is alakult ki a sörrel koccintás tiltása. Valóban a forradalom leverése után, 20-30 évvel később, a 20. század elején, vagy akár még később? Az eredeti motiváció is homályba veszett, csak spekulálnak a történészek, hogy tényleg a kivégzések elleni tiltakozásról volt-e szó, vagy a bortermelők terjesztette propagandáról a sörfogyasztás ellen.
Az egyik vezető sörgyár söripari múzeumának igazgatója szerint Magyarországon egészen a 19. század közepéig, amikor adóztatni kezdték a házi sörfőzést, jobban elterjedt volt a sörfogyasztás, mint a borfogyasztás. Tehát még csak arról sem lehetett szó, hogy az osztrák sörivó hagyományokkal szembeni megkülönböztetés esete forgott volna fenn.
A 150 éves korlátozás is elég furcsának és véletlenszerűnek hat. Nem egészen kerek szám. A fogadalom tartamának a török uralom 150 évéhez kapcsolása – ahogy teszi azt az egyik tudománytörténeti kutató – nemzeti önmarcangolásnak tűnik. 1999-ben több szakértő is úgy nyilatkozott, hogy szerintük a 150 éves időhatár feltételezhetően csak a megelőző pár évben került a köztudatba, akár egy kortárs média-hack esemény is lehetett.
A hagyomány utóélete
A Marketing Centrum közvélemény kutató cég felmérése szerint a fiatalok többsége szívesen koccint sörrel. Inkább az idősebb korosztály az, amelyik jobban hajlamos még továbbra is kitartani a „fogadalom” mellett.
Vétek György, a Magyarországi Sörivók Kulturális Egyesületének titkára szerint is a 150 év letelte nem jelenti, hogy el kellene felejteni a legendát és a koccintási tiltást. A vértanúk emlékezetének fennmaradása a hétköznapokban is egy fontosabb cél lehet. Ebből az okból hozták létre három évvel ezelőtt a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalmat Szegeden. Honlapjuk is van, és aki szeretné nemzeti emlékezetünket őrizni – bár ez a külpolitikai feszültségekkel terhelt kelet-európai régiónkban időnként nehezen különíthető el a szükségtelen haragtarástól – csak „gyakorolnia kell a sörrel nem koccintás nehéz tudományát.”
Százhatvan éve, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. Október hatodikát 2001-ben a magyar nemzet gyásznapjává nyilvánították.
A szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás követte. A közkatonák amnesztiát kaptak ugyan, de ez nem büntetlenséget jelentett, mivel sokukat a császári seregbe sorozták be. A magasabb rangú tisztek, tisztviselők és képviselők hadbíróság elé kerültek, a tárgyalások sorrendjét a „bűnösség” foka határozta meg.
Először Pesten Batthyány Lajos volt miniszterelnök, Aradon pedig a honvédsereg önálló seregtestet vezénylő főtisztjeinek perére került sor. Batthyányt még 1849 januárjában letartóztatták, és végül az olmützi törvényszék ítélte – felsőbb utasításra – kötél általi halálra.
Esetében a bíróság a Bécsben hozott szabályt is megsértette, hiszen a felelősségre vonás csak az Országgyűlés feloszlatása után elkövetett cselekményekre vonatkozott, Batthyány viszont ekkor már lemondott tisztségéről. Haynau október 5-én erősítette meg az ítéletet.
Aradon a 13 tábornokot és egy ezredest szeptember 26-án ítélték felségsértés és lázadás miatt halálra. Haynau ezt 30-án jóváhagyta, de Gáspár András – Ferenc József egykori lovaglómestere – büntetését végül börtönre változtatták.
A kivégzéseket október 6-ára, a bécsi forradalom évfordulójára időzítették. Batthyány előző éjjel egy becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, ezért nem lehetett felakasztani. A helyi parancsnok saját hatáskörben „porra és golyóra” változtatta az ítéletet, ami miatt Haynau idegrohamot kapott. A gróf nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet, utolsó szavai három nyelven hangzottak el: „Allez Jäger, éljen a haza!”
Aradon ugyancsak október 6-án végezték ki a 13 honvédtábornokot: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leininger-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. (Lázár Vilmos csak ezredes volt, de a köztudat őt is tábornokként tartja számon.) Előbb a vár északi sáncában a golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt lőtték agyon, majd a többi kilencet akasztották fel a vártól délre egy sebtében összetákolt bitófára. A holttesteket elrettentésül estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáró hellyé lett.
Az ellentmondó statisztikák szerint a megtorlás során mintegy 500 halálos ítélet született, és körülbelül 110-et hajtottak végre. A legismertebb emigránsokat „in effigie” – távollétükben – végezték ki, azaz nevüket egy akasztófára szögelték. Másfélezer embert ítéltek sokévi börtönre vagy változtatták erre a halálos ítéletüket, a honvédsereg állományának 25-30 százalékát pedig besorozták, és hét évet kellett szolgálniuk távol a hazától. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a „hatáskörét túllépő” Haynaut.