Palenquero: a szökött rabszolgák öröksége
Létezik egy nyelv, amit egyetlen kolumbiai közösség mindössze háromezer tagja beszél az egész világon. A falu egykori alapítói szökött rabszolgák voltak, akik több száz évvel ezelőtt menekültek el fogva tartóik elől a dzsungelbe. Azóta többnyire manióka-termesztésből tartják fenn magukat.
Aki San Basilio de Palenque-ben jár, és végignéz a szalmából, sárból és tehéntrágyából épült kunyhók során, valószínűleg úgy érzi, csak egyet lát a számtalan szegény kolumbiai falu közül. Ám valamiben mégis különböznek az ott élők: a nyelv, amit beszélnek, az afrikai Kongó-vidék jegyeit viseli magán. Ez az, amiért a nyelvészek felfedezték az eldugott települést, és kutatnak ott évtizedek óta – írja a New York Times.
(Forrás: Betto516 / sxc.hu)
A nyelvet ma úgy ismerik: palenquero. A szó spanyolul nagyjából annyit tesz: szökött rabszolgák megerősített búvóhelye. Hasonló alapítású falvak tucatjai tűntek el az idők során, San Basilio de Palenque viszont fenn tudott maradni, ellenállva mindenféle külső veszélynek. Mostanáig legalábbis.
A nyelv eredete máig tisztázatlan – ami biztos, az csak az, hogy a falu közösségének mindössze a fele, azaz összesen 3 ezer ember beszéli. És ez a szám folyamatosan csökken, amint egyre többen vállalnak munkát a környező nagyvárosokban. (Igaz, hogy a gyerekek és fiatalok nagy része is megérti.)
A palenqueroról a nyelvészek úgy gondolják, ez az egyetlen spanyolon alapuló kreol nyelv Latin-Amerikában. Ha így van, akkor ez az utolsó maradványa annak a nyelvnek, amelyet egykor kontinens-szerte beszéltek a rabszolgák. A palenquero nyelvtana mégis olyannyira különbözik a feltételezett rokonétól, hogy a spanyolok majdhogynem semmit nem értenek belőle. A spanyol mellett azonban más hatások is felfedezhetők a nyelvben: angolai és kongói vonásokra engednek következtetni olyan fontos szavak mint például a ngombe (marha), illetve a ngubá (mogyoró), de hatással voltak rá a portugálok, azaz a hajdani évek fő rabszolga-kereskedői is.
Azoknak, akik a palenquero életben tartásáért küzdenek, egyre több gonddal kell szembenézniük. Az izoláció, amely egykor jótékonyan megvédte a falut és nyelvét, kezd megszűnni. Míg a legközelebbi nagyvárosba régen három nap alatt lehetett eljutni öszvérháton, ma már csupán két óra, míg az ember elzötyög Cartagénába busszal. 1970 óta elektromos áram van a faluban, és a falu iskolájában még az internet is elérhető. Ám a legnagyobb kihívást, amivel a palenqueróknak – ahogy magukat nevezik a falu lakosai – meg kell küzdeniük, a falun kívüliekkel való érintkezés jelenti. Sok falusinak kellett ugyanis a közeli banánültetvényeken vagy városokban munkát vállalnia, ahol a különleges nyelv a gúny céltáblájává vált. „Csúfolnak minket amiatt, ahogy beszélünk” – panaszolja egy 72 éves helyi asszony, akinek 8 gyereke közül csupán kettő maradt a faluban, a többi elköltözött egy jobb élet reményében.
Ha volt előnye a falut sújtó szegénységnek, az kétségkívül az, hogy az ország régóta tartó háborúi elkerülték, így az ottani tanároknak volt alkalmuk háborítatlanul végezni munkájukat a nyelv megőrzése érdekében. Sokat számít az is, hogy nyelvészek most palenquero szótár összeállításán dolgoznak, amit majd diákok használhatnak. Ahogy az iskola egy oktatója fogalmaz: „Az őseink túlélték, hogy elfogták őket Afrikában. Túlélték az ide vezető hajóutat, és elég erősek voltak ahhoz is, hogy elmeneküljenek fogva tartóiktól és egyedül boldoguljanak évszázadokon át. Bármi történik, most is túléljük majd. Mi is és a nyelvünk is.”