Orbán lelke

Az új tanév kezdetén egy nagy magyar költő és tanár prózai remekművét (első regényét) ajánljuk az olvasók figyelmébe. Személyes tapasztalatokon alapuló, borús hangulatú vallomás ez a vidéki tanári lét gyötrelmeiről, a kiútkeresésről; a robotot és reménytelen szellemi favágást igazi, alkotó és teremtő munkával felcserélni kívánó tanárokról. A könyv üzenete azonban mégis az: folytatni kell.

1924 nyarán, Juhász Gyula Makón egy rövid, de annál remekebb prózai írást vet papírra. Ő maga első regényeként tekint e rövidke kötetre. A művet 1925-ben közli a Pesti Napló, majd 1929-ben önálló kötetben is megjelenik, Orbán lelke címmel.

A viszonylag kevés cselekménnyel szolgáló kis kötet helyszíne Végvár és a koronázó város, Pozsony. A regénybeli Végvár voltaképpen Szakolca, az a ma Szlovákiához tartozó kisváros, hol 1911 és 1913 közt Juhász Gyula is tanított.

A korábbi, pezsgő, nagyváradi élethez szokott Juhász Gyulát 1911 szeptemberében ide, az akkori Magyarország Morvaországgal határos kis településére, a Morva foló partjára helyezik át főgimnáziumi tanárnak. Ezt ő – ahogy ez nem csupán jelen prózai alkotásából, de verseiből is kitűnik – valóságos száműzetésnek éli meg.

Az egykoron fontos határ menti település a 20. század elejére álmos kisvárossá szelídült, ahol semmi nem történik, ahol nincs élet. A regény címadó főhőse (aki akár éppen maga Juhász Gyula is lehetne), Orbán Gergely tanár ezt a közeget egyenesen halálosnak érzi. Próbál innen kitörni, menekülni – barátja, a kötet másik főszereplője, a szintén tanár Szimák Zoltán viszont már erre sem igazán törekszik. Milyen tehát Orbán Gergely (és úgy általában a tanárok) lelkivilága ilyen körülmények között?

A világ végén

A 20. század elejének közlekedési viszonyait tekintve Szakolca valójában nincs messze Pozsonytól, a nagyvárostól. De a nemzetiségi területen, vidéken, az országhatáron elhelyezkedő város olyan képzetet kelt hőseinkben, hogy mintha a világ végén lennének:

A nagyvilág olyan messze van innen, hogy ők néha már álomnak gondolták az egészet. Itt csak az életnek az a szenzációja maradt számukra, hogy a nap fölkel és lenyugszik, a nyárra ősz jön, a napok lassan múlnak, az évek gyorsan.

(5. oldal)

E kevéssé kecsegtető közegben valahogy az emberek is belevesznek az általános szürkeségbe. A szórakozásnak, kultúrának, a kikapcsolódásnak kevés helye marad e városban:

Végváron este korán lefekszenek az emberek, mert drága a világítás és mert nem érdemes hiába ébren tölteni az időt, amely alvásra való.

(6. oldal)

De vajon mit kezdjen magával az ember egy ilyen helyen, ha tanár, s munkahelye, munkája egyáltalán nem bírja a helyi társadalom gyakorlatilag semelyik rétegének tiszteletét, megbecsülését sem?

A gimnázium nem örvendett valami nagy népszerűségnek, a parasztok fölösleges fényűzésnek tekintették, inkább még egy kocsmát szerettek volna, az urak pedig, szám szerint tízen, haragot tartottak a tanárokkal, részint mert szigorúan bántak a fiaikkal, részint mert nemigen jártak társaságukba.

(7. oldal)

Nem csoda hát, ha tanárként e helyen az ember teljesen ambícióját vesztett, az életben céltalanul sodródó robottá válik.

Megtört tanári életpályák

Ki itt tanárként dolgozik, hagyjon fel minden reménnyel! – mondhatnánk. Juhász Gyula főhőse, Orbán Gergely is eléggé keserűen tekint önmagára, az egykor oly ígéretes karrier előtt álló és oly tehetséges tanárra.

Künn dermesztő sötét és néma éjszaka, a tót bakter kiáltja csak az órákat egyhangú kántálással és ő minden áldatlan este elgondolta a csöndben és magányban, hogy került ő ide, hatvanhat forint és hatvanhat krajcárért tót gyerekeket latinra és magyarra tanítani, ő, aki az egyetemen az elsők sorában volt, a tanárok és az ifjúság kedvence, ő, aki Párizsba indult, és akkor a másik, szép, nagy városra gondolt, ahol lassan elmúló fiatalság boldog és termékeny idejét töltötte és egy színésznőbe volt szerelmes, és erre szép csöndesen előveszi a második osztály magyar gyakorlatait, és javítani kezdi Stefanik Lajos tanuló dolgozatát. „A macska nyávog, a kutya ugat.” És utána elolvas egy éneket Vergiliusból „Ulularunt vertice nymphae...”

(10. oldal)

Stefanik Lajos tanuló dolgozatát javítania annak, aki Párizsba indult, aki színésznőt szeretett, aki Vergiliust olvas – legalábbis életfogytig tartó rabság, ha nem maga a szellemi halálos ítélet. A tanártársak sem állnak jobban. Polyák Alajos, az öreg rajztanár az alkoholban keres menedéket. S ahogy az a regény folyamán kiderül, nem ő az egyetlen oktató a városban, aki ide menekül. Polyák úr mentálisan már bele is rokkant az elvesztegetett életbe, aminek legszebb szimbóluma az általa készített, készülő, de soha be nem fejezett festmény, melynek címe: Mohi csata...

Az öreg rajztanár a család és a tanítás áldozatának tekintette magát, akiben a művészt megölték a gondok, állandóan a mártír pózában járt-kelt, Székely Bertalan barátságával dicsekedett, és a Mohi csata című nagyszabású, de bevégezetlen olajfestményét mutogatta, amely az ebédlő falán sötétlett, mint a mester egyetlen alkotása.

– Nem érdemes befejezni, minek? Itt nem kell művészet, itt csak megdögleni lehet – lelkendezett és szemei könnybe lábadtak, szép, ősz szakálla lengett és egy hajtásra kiitta az ötödik pohár pálinkát, majd gyorsan újra töltött.

(13–14. oldal)

A szellemi tatárjárás, melynek áldozata a vidéki határváros gimnáziumának gyakorlatilag valamennyi oktatója, nem kerüli el Szimák Zoltánt sem, Orbán Gergely legjobb itteni barátját.

Szimák Zoltán már négy éve tanított Végváron, ami nála egészen szokatlan jelenség volt. Húszéves tanári pályáján eddig még nem vitte ennyire sehol.

(17. oldal)

E nem túl kimagasló tanári életpályamodell rövid összefoglalását maga Szimák Zoltán adja meg az olvasónak akkor, amikor így szól barátjához:

– Tudod, pajtás – mondotta Szimák [...] –, mi nem valók vagyunk az életbe, csak az iskolába. Mi sohasem fogunk kinőni az iskolapadokból. Tanárnak csak az való, aki mindig gyerek tud maradni. Az élelmes és erős emberek menjenek bankárnak vagy mészárosnak. Mi maradunk a favágásnál. Mert, hogy ez a mi tanításunk csak szellemi favágás, az egészen bizonyos. Úgy sajnálom szegény fiúkat, hogy meg kell nyomorítani őket azzal a nyelvtannal, meg azzal a sok kötelező olvasmánnyal.

(19. oldal)

Tanárnak lenni – a fentiek szerint legalábbis – nem épp a legdicsőbb élethivatás a regénybeli Végváron, Juhász Gyula Szakolcáján. Szimák kolléga olyannyira bele is nyugszik önnön vesztes mivoltába, hogy életének hátralevő részére csupán egyetlen célkitűzést vizionál: saját sírját. Elvégre nincs sok különbség iskola és iskola, diák és diák közt: minek további célokat kergetni? Jöhet a halál...

A diákok mindenütt egyformán rosszak és kedvesek. Már ki is néztem végső pihenőm helyét az új temetőben. Nagyon szép, barátságos kis hely, vadrózsbokor fog nőni fölötte, mint az édesapám sírján Dombóváron.

(20. oldal)

A rezignáltság ellenére azért néha – különböző formákban – megjelenik egyfajta ellenállás a sorssal szemben, ha mégoly szerény ellenállásról van is szó.

Van-e kiút?

Bájosan tragikomikus a regény alábbi jelenete, amelyben Szimák és Orbán elhatározzák, hogy kitörnek a vidéki, végvári lét reménytelenségéből, és külföldre mennek, „tanulmányútra”:

Gyerünk külföldre – mondta egy nap ebéd után Szimák Orbánnak, amint az iskola porától tikkadtan és az ötórás robottól fáradtan ültek a vendéglő mélyén.

– Jól van, gyerünk – felelte a másik –, egy kis külföldi tanulmányút nem árt, a kormánytól úgyis hiába kérem.

Ez a külföld persze nem messze volt tőlük, a magyar határ ide három kilometer, és az első idegen város mindjárt ott van, egy ugrás az egész.

(26–27. oldal)

A nagy kiugrási kísérlet, ahogy az látható, mindössze három kilométeres gyaloglást jelent a szomszédos morvaországi városkáig. Ez azért még nem az igazi… Hőseink fel is ismerik ezt; a magyar-latin szakos oktatók párbeszéde kicsivel később már az önvád határát súrolja ismét:

– Úgy látszik, mégiscsak bűnös vagyok. Talán az a bűnöm, hogy gyönge ember vagyok és talán ez az igazi nagy bűn ezen a világon. És a másik, hogy céltalannak látom az életemet. [...] Munka és teremtés: ez kellene. De én csak robotolok és tengődöm. [...] Borzasztó gondolat: egy hosszú életet leélni, mindig ugyanazokat a helyesírási hibákat javítva és hiába javítva őket...

– És az életünk helyesírási hibáját a sors könyvében látni napról napra, meg nem másítható betűkkel.

(28. oldal)

Mi sem borzasztóbb, ha az ember saját életét alapjaiban elhibázottnak tekinti, egy megmásíthatatlan, durva és égi helyesírási hibának. S ha már a „külföldi tanulmányút” is inkább vicc, mi adhat vigaszt e vidékre száműzött értelmiségnek? A könyvek talán?

A könyvek se kellenek. Mit mondanak nekem a könyvek? Hazugságokat? De én már tudom, hogy a hazugság nem segít. Okos dolgokat? Elég bolondságot csináltam életemben, hogy megokosodjam tőlük.

(36. oldal)

Ha már nincs más, ott az alkohol. Végváron gyakorlatilag mindenki iszik, beleértve a tanári kart i, talán egyedül Szimák nem, aki már erről is lemondott... Ilyen, borgőzös állapotban nem csoda, ha a reménytelenség és kilátástalanság forradalmi felismerésre vezeti a megszólalókat:

– A mai társadalmi rend hazug, mert erőszakos és istentelen. [...] Nem élek benne és vele, egy tót paraszt, akinek a szemében jóságot és emberséget látok, különb nekem, mint tíz úr, aki mindig csak az úri becsületével kérkedik.

(37–38. oldal)

A regény egyik érdekes momentuma az, amikor a helyi intelligencia a társadalmi rangéltrán a felfelé való törekvés, az „urak világa” helyett előnyben részesíti a szlovák paraszti réteg által képviselt értékeket. Ugyanakkor azt is belátják a végvári tanárok, hogy semmi lehetőség sincs a fennálló társadalmi rend megváltoztatására, új értékek megfogalmazására:

Erről lekéstünk, pajtás; szenvedni és meghalni: ez a mi leckénk.

(38. oldal)

Míg azonban Szimák a teljes rezignáltságban várja a halált, Orbán mégis megkísérel egy utolsó kitörést.

A valódi erényről

Történik egyszer, hogy a nagyvilág, a főváros, a társadalom vezető elitjét jelentő minisztérium maga jelentkezik be Végvárra: Orbán előtt megcsillan a lehetőség, hogy áthelyezését kérje...

A nagyvilág elsőnek Cseh Artúr kultuszminiszteri osztálytanácsos úr személyében jelentkezett, aki a gimnázium épületét vizsgálta meg, hogy vajon nem lopták-e el az évek során, de megtekintett egyes osztályokat is, hogy „az oktatás menetét és a nevelés szellemét hazafias és valláserkölcsi szempontból ellenőrizze” – mint ahogy a konferencián mondotta.

(39–40. oldal)

Bizony-bizony: e „tót” vidéken nagyon fontos a nemzeti gondolat minél határozottabb képviselete. Jóllehet annak harcosai, a gimnázium tanárai  leginkább saját életük totális válságára koncentrálnak, semmint bármire, ami nemzeti. Az is hamarosan kiderül, hogy a budapesti osztálytanácsos, Cseh Artúr nem csupán funkciójában, az általa képviselt eszmeiségben, de megjelenésében is egy teljesen más világot jelent:

Cseh Artúr maga volt a legújabb divat, monoklit viselt és betétes lakkcipőt, hidegen és fölényesen mosolygott, akár gazdasági dolgokról volt szó, akár tanügyi kérdésekről.

(40. oldal)

Hát ez az az ember, akitől Orbán Gergely a megváltást reméli. A kihallgatáson arra kéri, hogy helyeztesse át őt Végvárról – mondjuk éppen Budapestre, vagy bárhova, ahol nem úgy érzi magát, mint egy élő halott. A hatalom embere azonban ezt elutasítja, mondván: itt kell helytállni, a végeken.

Az elutasítás, és az utána eltöltött rendkívül görbe este után pedig Orbánban megfogalmazódik az egyedüli kivezető út gondolata: öngyilkosság. El is megy barátja tárva-nyitva álló lakására, ahol előbb – bátorításként – beleolvas egy iskolás dolgozatába:

„Bizton tekintem mély sírom éjjelét” – mondja Berzsenyi Dániel igen helyesen és ugyancsak ő fejezi ki legtömörebben az élet mulandóságát e szavakkal: „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít.”

(69. oldal)

Ezek után magához veszi barátja revolverét, elmegy Pozsonyba – hogy öngyilkosságát a koronázó városban kövesse el...

Ekkor következik a deus ex machina végkifejlet: Orbán Pozsonyban találkozik korábbi élete néhány képviselőjével, akikkel elbeszélgetve végül meggondolja magát, eláll öngyilkossági szándékától, majd hazasomfordál Végvárra. A regény végén, teljesen illúzióit vesztve, az életről, de még az öngyilkosságról is lemondva így beszélget Szimák kollégával:

– Múlik az élet, pajtás – sóhajtott még egy utolsót Szimák Zoltán, és eszébe jutott, hogy holnap lesz negyvenhat éves.

Orbán Gergely nem válaszolt semmit.

Soha még ilyen magányosnak és kilátástalannak nem látta életét és nyomorúságát, de már tudta, hogy ennek így kell lenni és hogy a szenvedés az egyetlen forma, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud. Mikor hazaért és ágyba bújt, még elővette kedves Senecáját és egy fejezetet olvasott belőle a valódi erényről, amely százszor inkább elszenvedi az igazságtalanságot, de egyszer sem cselekszi azt.

(111–112. oldal)

E sztoikus belenyugvással zárja le Orbán Gergely a harcot a világgal és önmagával szemben is, s kezdi meg az új tanévet: hiszen „ennek így kell lenni”. Juhász Gyula két éves szakolcai tanárságából, melyet ő orbáni kínok között élt meg, született a költő és tanár e csodás kis regénye, melyet az új tanév kezdetén olvasunk.

Felhasznált források

Juhász Gyula: Orbán lelke. Szépirodalmi Könyviadó, Budapest, 1963

A végek bujdosói

Kapcsolódó tartalmak:

• „Férfi a tantervben, nő a tanteremben”
• Kortárs magyar irodalom – otthon és az iskolában
• Nők az irodalomban – nők az irodalomórán?
• „Az üresség öntözi szélét”
• 19. századi idővonalak

Hasonló tartalmak:

• Szegény emberek és nincstelenek
• „Szegény emberek” és „Nincstelenek”
• Kortárs magyar irodalom otthon és az iskolában
• Mai magyar dráma – mai magyar színház
• Mikszáth Kálmán 166

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)