Öngyilkos? Akkor máshogy beszél!
A kutatások azt bizonyították, hogy az öngyilkosságra hajlamos személyek nyelvhasználata eltér másokétól. Miben áll a különbség?
Közismert, hogy Magyarország már évtizedek óta súlyos helyzetben van: a világ öngyilkossági és öngyilkossági kísérleti statisztikáinak a legkomolyabban érintett csapatában található hazánk. Igaz volt ez az egész XX. században. 1968 és 1987 között pedig magasan a „világelsők” voltunk. A külföldi szakemberek elképedve kérdezgették is, miért van ez. Mivel nem volt lehetőség több tudományágat bevonó kutatások végzésére, pontos magyarázatot nem adhatunk. Mára már változott a helyzet: öngyilkossági mutatóink úgy a rendszerváltozás időszakától, 1988-tól olyan komolyan csökkentek, amilyen mértékben ez máshol nem volt megfigyelhető – több mint harminc százalékkal esett vissza a hazai öngyilkosságok arányszáma. Ez nagyon örömteli fejlemény, de túl nagy örömre nem ad okot, hiszen az öngyilkossági adatokra tekintve látható, hogy jelenleg így is a hetedik helyen állunk a világ országainak sorában.
(Forrás: wikimedia commons)
Az öngyilkosság-kutatók sokáig az ún. „fekete doboz”-modell alapján néztek az öngyilkos (szuicid) magatartásra. Ezért csupán az öngyilkos tett és az az előtti kommunikációs események láncolatának szabályszerűségeit vizsgálták, csak ezt tekintették közvetlenül vizsgálhatónak; úgy vélték, hogy a személyiségen belüli, ún. „intrapszichés” folyamatokra csak következtetni van mód.
A beszéden keresztüli vizsgálat
Dr. Boncz István habil. (a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara, Szent-Györgyi Orvos-centrum pszichiátere) viszont már 1999-ben azt fogalmazta meg, hogy az úgynevezett Ringel-féle preszuicidális szindróma (az öngyilkosság előtt kialakuló viselkedési elváltozás; tudatbeszűkülés, csökkent agresszivitás, fantáziavilág) nagyon (esetleg az azonosságig) hasonló a hipnózis alatti sajátos, módosult tudatállapothoz, ezért érdemes ezt a hipnózis alatti állapotot modellként használni az érdekében, hogy jobban megérthetőek legyenek az öngyilkos-magatartás külső és belső milyenségén túl a személyiségen belüli folyamatok is.
Boncz ennél a feltevésnél természetesen tovább is ment: a hipnózisos modell alapján kezdte vizsgálni az öngyilkos magatartás bizonyos elemeit. Ennek célja nem csupán az volt, hogy fontos szabályszerűségeket tárjon föl, hanem az is, hogy ezek a fölismerések hasznosuljanak az öngyilkosság megelőzésében (így annak kezelésében-utógondozásában is).
Ringel szerint minden öngyilkosságot vagy komolyabb kísérletet azonos lélektani konstelláció előz meg. Ezt a konstellációt igen különböző lélektani problémák válthatják ki, tehát maga az öngyilkosság a személyiség feszültségeinek egyfajta meghatározott kifutási útja. E konstelláció az „öngyilkosság előtti szindróma”, vagy „preszuicid szindróma”. Ennek három lényegi jegye:
- fokozódó dinamikus beszűkülés: a személyiség érdeklődései és motivációi a külvilág felé csökkennek és szűkebbek, érzelmi beszűkültség, az emberi kapcsolattartás szegényessége vagy hiánya;
- az agresszivitás gátlódása (az agresszív indulat nem tud megnyilvánulni, súlyos a frusztráció, amely nyomán indulati feszültsége nő: öngyilkosság előtt a személyiség általában önmagára haragszik);
- a saját értékrendbe és életszemléletbe vetett hit jelentős csökkenése s menekülés a fantáziavilágba (a külvilágtól elvont pszichés energiák a fantáziavilágot hajtják meg, a fantáziatevékenységben érik meg az öngyilkosság gondolata és terve).
Első lépésként az öngyilkossági kísérletet már elkövetett emberek szuggesztibilitását (azaz a hipnózisra való fogékonyságát) kellett megvizsgálni. Ez azért is fontos, mert a szuggesztibilitás segíthet például a Werther-effektus megértésében. (Az öngyilkossággal foglalkozó szakemberek Werther-effektusnak hívják az utánzásos, tanulásos, modellkövetéses öngyilkosságot, utalva ezzel Goethe 1774-ben megjelent regénye, a „Die Leiden des jungen Werthers” főhősének öngyilkosságát követő „járványra”. A probléma megjelenését a különféle médiumok is kiválthatják, elsősorban a televízió. Az ilyen „divatok” hatással lehetnek az elkövetési módok területi eloszlására is).
Az egyik alapvető kérdés, hogy egyáltalán van-e különbség a szuggesztió iránti érzékenységben azok között, akik követtek már el (sikertelenül) öngyilkosságot, és az átlagos magyarországi lakos között – egész pontosan: a „volt öngyilkosok”, egy vizsgált kontrollcsoport tagjai és az úgynevezett magyar standard között.
A másik fő probléma, hogy észlelhető-e valami jellegzetesség, illetve megfogható különbség a motoros (izommozgató – pl. a beszédmozgások izmait) és a kognitív (megismerő, értelmező) tesztekben az öngyilkosságra hajlamos személyiségűek és mások között?
A szóasszociációs és a nyelvészeti (lingvisztikai) vizsgálatok
A tudattalan megismerésének az lehet az egyik módja a szóasszociációs teszt. Az asszociáció során a tudattalan működését a „feladott” szóra adott „válasz” reakcióidejével és a válaszok tartalmának értékelésével lehet jellemezni, föltárni. Alapvetően tehát azt célszerű összehasonlítani, hogy mekkora a reakcióidő éberen, illetve hipnózisban, valamint hogy mekkora a szuicid magatartásukat már „bizonyítottak” és a kontrollcsoport tagjai között.
A nyelvi vizsgálatok olyan lexikai-szemantikai (szókincsbéli-jelentéstani) sajátosságok keresésére, feltérképezésére szolgálnak, amelyek különösen erősen jelen lehetnek az öngyilkosságot már megkísérelt emberek hipnózishoz kötődő spontán beszédében (ún, „álomlátás”).
Lényeges, hogy a válaszok tartalmi-minősítési (például pozitív-e vagy negatív, milyen tematikus irányultságúak az asszociációk) elemei mennyire függenek attól, hogy a tesztlanay éber vagy hipnózisban van, s mennyire befolyásolja őket az egyén öngyilkossági hajlama. Az is érdekes, hogy mindezek a szempontok kapcsolatba hozhatóak-e az ember környezeti mintáival (általánosan elfogadott, hogy az öngyilkos magatartás bizonyos mértékig tanult „nem adekvát problémamegoldási stratégia”-k).
A vizsgálat: szóasszociációs teszt, álomtartalom-elemzés, nyelvészet
A szükséges hipnotikus állapotban a kísérletvezető a szavakat egyenként mondja a vizsgált személyeknek, akiknek az első eszükbe jutó szóval kell válaszolni. A reakcióidőt az ingerszó első szótagjának a kimondásával kezdődő és a válaszszó első tagjával befejeződő időtartam jelenti. Természetesen ehhez elengedhetetlen hangfelvételt készíteni a vizsgálatról.
A nyelvi (lexikai, szemantikai) jellegzetességek vizsgálata során az alanyoknak azt kell elmondaniuk a saját szavaikkal, hogy milyen álmot láttak a hipnózis alatt. Ezekről a beszámolókról is hangfelvételt kell készíteni, majd írásban rögzíteni. A számláláskor csak a szavak tövét veszik figyelembe, a toldalékolásokat nem. Boncz István az eredményeket „A magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótára”-nak (Füredi–Kelemen, 1989) adataival hasonlította össze.
Mit mond a beszéd?
Már magában az is érdekes eredmény, hogy kiderült: a korábban öngyilkosságot megkísérlő személyek egyértelműen érzékenyebbek a hipnózisra, mint a legtöbb ember. Viszont azok, akik szuicid mintát is mutató környezetből jöttek, de maguk nem szuicid hajlamúak, nem különböznek a nem ilyen közegből érkezőktől.
A szóasszociációs próbák kimutatták, hogy a szuicid hajlamúaknak mind éberen, mind hipnózisban hosszabb a beszélgetéskori reakcióideje, mint az nem hajlamosaknak. Az első, illetve a többedik öngyilkossági kísérletet elkövetők reakcióideje közt is található különbség: az tapasztalható, hogy az utóbbiak reakcióideje hosszabb.
A válaszszavak kategóriáinak vizsgálata azt mutatja ki, hogy az öngyilkosok csoportjának tagjai mind éberen, mind hipnózisban gyakrabban „kapcsolnak” (asszociálnak) kórosan, mint a kontrollcsoport tagjai. Ez azt jelenti, hogy a megértő-értelmező képesség valamelyes mértékű torzulása következtében számos inger a halállal vagy az öngyilkossággal kapcsolatos asszociációként kerül a szuicid személyiség közelébe.
Az álombeszámolók tartalmának nyelvészeti elemezése azt muatta, hogy az öngyilkos csoport tagjai háromszor több tagadó jellegű nyelvi elemet használnak, mint az öngyilkos magatartást nem mutatók. Ezek a tagadó elemek öngyilkos hajlamúak álomelbeszéléseiben háromszor gyakrabban bukkannak föl, mint a magyar nyelv szépprózában a gyakorisági szótár szerint.
Az öngyilkossági tettet már elkövetettek csoportjában a rokoni kapcsolatra utaló szavak sokkal gyakoribbak, mint a kontrollcsoport tagjainál. A rokonok, családtagok álomban való megformálódása a család szocializációban játszott fontos szerepét bizonyítja. Ugyanezt támasztja alá a szóasszociációs teszt is: az öngyilkos hajlamúak sokkal gyakorabban asszociálnak ilyen kifejezésekre.
A következtetések
Az erősen hipnábilis egyének éber állapotban is jól reagálnak a szuggeszciókra, tehát szuggesztibilisek. Az érintetteknél sokkal hatékonyabbak azok a külső tényezők, amelyek a szuicid viselkedésmintát megelevenítik, tetté formálják.
A tömegkommunikációs csatornákon, a televízión érkező közléseknek is fontos szuggesztív hatásuk lehet öngyilkossági folyamatokra. A televíziónak adott, szinte „családtag” helyzete a realitásérzék elvesztéséhez vezethet. A tömegkommunikációs hatás hasznosítható is lehetne, ha pl. a híradás egy adott destruktív esemény kapcsán a negatív konzekvenciákat is említené (pl. a saját és másoknak okozott károkat, szenvedést), illetve történhetne említés olyan esetekről, amelyek kilátástalannak vélt helyzetek sikeres megoldásáról is szólnának: természetesen mindebben nemcsak a szószerinti tartalom, hanem a megfogalmazás stílusa, modalitása, nyelvi milyensége is nagyon jelentős tényező.
A tagadó nyelvi megnyilatkozás (Kézdi Balázs: „negatív kód”-ú kommunikáció) lehet a Ringel-féle preszuicidális szindróma beszűkült állapotának a jele. A tagadás a legklasszikusabb elhárító mechanizmus. A tagadás lehet az a társadalmi értékek, normák meggyengülésének a jele: az egyén úgy látja, hogy csak helytelen eszközökkel érhet el célokat – megfelelő életkörülményeket, életminőséget. Ellentét van a kulturális normák, célok, valamint az emberek lehetőségei között.
A talált nyelvészeti megnyilatkozások: a tagadás, a negatív modalitású szavak, a családtagok említése segíthetnek felismerni a segélykérő kommunikációt (cry for help). A tagadás általános nyelvi megjelenése kapcsán feltétlen kiemelendő az elfogadó hozzáállás: a szuicid állapotban az ember nem akar így tovább élni, ez az élethelyzet számára elviselhetetlen; ebben az állapotban a racionális meggyőzéssel, „lebeszéléssel” reménytelen és fölösleges próbálkozni.
A fentieket észben tartva odafigyelni egymásra, odafigyelni a beszédre! – ezt a gondolatot szerettük volna megosztani, erre szeretnénk fölhívni mindannyiunk figyelmét.
Források
Kézdi Balázs (1995): A negatív kód, Kultúra és öngyilkosság, Pécsi Tudománytár, Pécs, Pannónia Könyvek
Zonda Tamás: Öngyilkos nép-e a magyar? (2006. 01. 29.): Új Ember
http://www.idegen-szavak.hu
Temesváry, B., Boncz, I., Maglóczky, E., Piczkó, K., Szilárd, J. (1991): Intra- és interpszichés faktorok a szuicidium pszichodinamikájában, TBZ Bulletin XX. 144–151.
Kovács, Z., Janka, Z., Boncz, I., Maglóczky, E. (1993): Influence of hypnotic trance on emotional experience of music: a quantitative assessment. Proceedings of the 6th European Congress of Hypnosis in Psychotherapy and Psychosomatic Medicine, 77–80. Vienna
Szupera, Z., Rudisch, T., Boncz, I. (1995): The effect of the cue-controlled modification of the level of vigilance on the intentional inhibition of seizure in patients with partial epilepsy, The Australian Journal of Clinical Hypnotherapy and Hypnosis, 16:35–40.
Buda Béla (2001): Az öngyilkosság, Orvosi és társadalomtudományi tanulmányok, Második, bővített kiadás, 33–42, Animula
@BPE: Ja! És a "lelkiismeret-furdalást" nem hiszem, hogy néhány ms-on kéne mérni. Arról jó lenne külön szólni, hogy nem ms-okról szól a felismerhetőség. Ezt csak azért mondom, mert a nővéremnek beszélt cráy for help-esen egy házban lakója és öngyilkos is lett, de ez egy kiterjesztett öngyilkosság volt, szóval a gserekeit ölte meg először aztán utána a metró alá ugrott. Ó túlélte az egészet és azóta is avval élhet. De a két gyerek halott. És a tesőm meg tök kiborult, amikor mondtam neki hogy éreznie kellett volna hogy mi van. Ez nem néhány miliszekundum volt...
Kedves BPE!
Tökéletesen igaza van!
Az az elrettentő helyzet, hogy nemcsak az ismerősök-rokonok, de még egyes szakemberek sem ismernek föl mondjuk egy "cry for help"-reakciót, az csak hazánk általános lelki kultúrájának végtelen alacsony nívóját mutatja! Az USA-ban (persze mi röhögünk az amerikai filmeken, hogy mindenki jár a pszichológusához) mindez azért elképzelhetetlen...@BPE:
Néhány éve még (nyelvész) doktori disszertáció is született ebben a témában, és talált is jellemző jegyeket a búcsúlevelek nyelvi megfogalmazásában.
Viszont az utolsó mondat nem túl szerencsés. Értem én, hogy a család meg a barátok állnak legközelebb az öngyilkosságra készülőhöz, és nekik van a legnagyobb esélyük észrevenni, hogy valami nem stimmel. De amikor képzett pszichiáterek/pszichológusok nem veszik észre a bajt, sőt mondjuk egy öngyilkossági kísérlet után fél nappal hazaküldik a kórházból, akkor ne keltsünk bűntudatot a rokonságban, hogy egy-két tagadó megniylatkozás meg néhány ms reakcióidőeltolódás alapján igazán felismerhették volna.