Nem mind csángó, aki csángó?

Egyre többen mennek túl a Kárpátokon, hogy meglátogassanak egy-két csángó falut, vagy kíváncsiságból, vagy nemzeti romantikából, vagy valamilyen értékesebb „népművészeti” zsákmányt remélve. De itthon is sokat hallunk a csángókról: télen báljuk, nyáron fesztiváljuk, jótékonysági akciók, magyar „anyanyelvi” oktatásuk, dokumentumfilmek révén. De tudjuk, kik a csángók?

Manapság sokszor hallunk a csángókról: van Csángó Fesztivál, Csángó Bál, a csíksomlyói búcsúról készített filmek és híradások elképzelhetetlenek a csángók nélkül, sokan vettek részt a „keresztszülő-programban”, azaz fogadtak virtuálisan keresztgyereket, hogy segítsenek a moldvai magyar oktatás költségeinek fedezésében, és így tovább. Nem mindig volt így: a csángók csak pár évtizede jöttek divatba. Minthogy sokáig nemigen tudott róluk semmit a magyarországi közvélemény, a divattá válás az ilyenkor megszokott következményekkel járt, sok mítosz alakult ki velük kapcsolatban. De egyáltalán: kik a csángók?

Nem mind csángó, aki csángó?

Nem is olyan könnyű erre válaszolni, merthogy a csángó népnév használata meglehetős tarkaságot mutat Moldvában, a magyar közhasználatban, sőt a történeti és nyelvészeti szakirodalomban is. A sokféle használat egyetlen közös jelentéseleme: ’a Kárpátokon túl élő, magyar eredetű csoport’. A kuszaság részben arra vezethető vissza, hogy az erdélyi, különösen a székely dialektusokban a csángó név olyan csoportokat jelöl, amelyek vagy a magyarság többi részétől elszakadva, vagy a nyelvterület peremén élnek, s ezért nyelvük sem „tiszta”. Az erdélyi használaton alapuló, a médiában megjelenő információk hatására a magyarországi közbeszédben sokszor nevezik csángónak a moldvai katolikus népességen kívül a Kárpátok gyimesi szorosaiban élő, magyar nyelvű csoportokat („gyimesi csángók”), a Brassó közelében élő hétfalusiakat („hétfalusi” vagy „barcasági csángók”) és a 18. században Bukovinába települt öt falu szintén székely népét („bukovinai csángók”) is.

A nyelvészeti, történeti és néprajzi szakirodalomban azonban ennél szűkebben értelmezik a csángó népnév jelentését, és csaknem kizárólag a Moldvában élő, egykor magyar anyanyelvű, katolikus etnikai csoportokat hívják így. A másik három említett csoportot pedig nyelvi és néprajzi szempontból székelynek, de legalábbis a moldvai csángóktól erősen eltérőnek tartják.

Vannak azonban, akik eltérnek ettől az általános gyakorlattól, s vagy tágabban, vagy szűkebben értelmezik a népnevet. A csángókról kiváló monográfiát író Mikecs László a Kárpátoktól keletre élő valamennyi magyart – csoportot és személyt – csángónak nevezte, tehát a Bukarestben élőket is, egyszerűen azért, mert eredetileg 1941-ben kiadott könyvének célja az volt, hogy azokra a magyar közösségekre hívja föl a figyelmet, amelyek könyvének írásakor „nagyobb veszélyben” éltek, azaz akik „magyarnak maradhatására” nem volt biztosíték. A nyelvész Benkő Loránd viszont még Moldva egykori magyar nyelvű lakosságának is csak egy részét nevezi csángónak: csak azokra a moldvai magyar csoportokra vonatkoztatja e nevet, akik ősei nem-székely eredetűek, mert az ő célja viszont elsősorban a két komponens szétválasztása, a nem-székely csoport elszármazási helyének a nyelvjárástörténeten nyugvó meghatározása volt. Nyelvjárás-történeti szempontból természetesen jogos ez a szétválasztás, de a mai helyzetre nem szerencsés ráhúzni: két fontos dologról nem venne tudomást egy ilyen rigorózus eljárás. Az egyik, hogy az egykori moldvai székelyek utódai és az erdélyi székelység között ma már igen nagyok a nyelvi és kulturális különbségek. A másik, hogy a moldvai székely és nem-székely eredetű csoportok között jó ideje nyelvi és kulturális kiegyenlítődési folyamatok zajlanak.

De még nem értünk a népnévvel kapcsolatos sokféleség végére. Akik csak a moldvai katolikusokra, s közülük székelyekre és nem-székelyekre egyaránt vonatkoztatják a csángó nevet, azok használata sem egységes. Az egykori moldvai magyar lakosság ugyanis mára jórészt nyelvet cserélt, legtöbbjük egynyelvű, és anyanyelve a román. Azok a történeti munkák, amelyek az egykori csángó telepeket, illetve a csángók történetét kutatják, természetesen nem a mai nyelvállapotokat tekintik kiindulópontjuknak. Ezért a történeti szakirodalomban általában az egykor magyarok által lakott településeket nevezik csángó falvaknak, függetlenül attól, hogy ma még kétnyelvű, vagy már román egynyelvű a település lakossága. Domokos Pál Péter például minden moldvai katolikust csángónak tekintett, abból kiindulva, hogy a moldvai katolikusok túlnyomó része bizonyíthatóan magyar eredetű, s csak kisebb részük szász.

Más munkákban – főként nyelvészek, néprajzosok műveiben – csak azokat a moldvai katolikusokat nevezik csángónak, akik a román mellett beszélik még az egykori magyar anyanyelv dialektusát is. Aki tehát nehezen ismeri ki magát a csángó népnév értelmezései között, ne bizonytalanodjon el: a történészek, nyelvészek, néprajzosok különböző szempontjai okozzák a tarkaságot, s mindehhez még hozzájönnek a tudományos értelmezések és a közvélekedés közötti eltérések.

A csángók csoportjai – hagyományos fölosztás szerint

A történeti Moldva ma Románia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna területén van, a csángók a Romániához tartozó nyugati részen élnek. Az elsősorban mezőgazdasági termelésre alkalmas területet észak–déli irányban a Szeret folyó szeli át, ennek jobb oldali, nagyjából párhuzamosan, északnyugat-délkeleti irányban futó mellékfolyói a Moldva, a Beszterce, a Tázló és a Tatros. Az utóbbi folyók hegyvidéken folynak, a Tatros völgyében kőolaj-, só- és szénbányák is vannak.

A csángók elődeinek első betelepülő tömege a középkorban érkezett Moldvába a Szamos völgyéből, illetve egy másik elmélet szerint a Mezőségből. Északi irányból telepítették be a Szeret völgyét. Településeik kezdetben összefüggő láncolatot alkottak, utódaik azonban jóval kisebb területen, egymástól elszigetelt falvakban élnek. Ők alkotják a csángók nem-székely komponensét. Mai településeik északon Románvásár körzetében vannak, ezek közül a legnagyobb Szabófalva és Kelgyest. A délebbre fekvő telepek központja kezdettől Bákó volt, ma legismertebb falvaik Bogdánfalva, Trunk, Nagypatak. Az etnográfiai és a nyelvészeti irodalom a Románvásár környéki falvakban élő csángókat északi csángónak, a Bákó környékieket déli csángónak nevezi.

Székely eredetű magyarok kisebb csoportokban folyamatosan érkeztek Moldvába, tömegesen viszont csak a 18. század utolsó harmadában telepedtek át. Nyugati irányból népesítették be a Szeret déli vidékét, illetve a Tatros és a Tázló mellékét. Vagy maguk alapítottak falut (ilyen többek között Pusztina, Lészped, Frumósza, Magyarfalu, Lábnik, Somoska), vagy már meglévő falvakba települtek, néhol a korábbi magyar népességhez, és így néprajzilag és nyelvileg „vegyes” falvakat hoztak létre (ilyen például Gyoszény, Lujzikalagor, Klézse, Külsőrekecsin), néhol román falvakba, esetleg ezek mellé (pl. Gerlény, Szárazpatak, Szaloncka). Az etnográfiai és a nyelvészeti irodalomban a székely alapítású falvakban élőket hagyományosan székely-csángónak vagy székelyes csángónak nevezik. A vegyes lakosságú falvakban beszélt nyelvváltozatnak nincs külön neve.

Hálózatok a csángó falvak között

A moldvai csángó népesség tehát nyelvileg két erőteljesen eltérő részből áll, az egyik Erdélyből, de nem Székelyföldről telepedett át Moldvába, a másik Székelyföldről. A két csoport között évszázadokig jól fölismerhető különbségek voltak, s részben még vannak, de a belső migráció és az eredetileg nem-székely, illetve székely csoportok közös megtelepedése ma már sokszor lehetetlenné teszi, hogy élesen szétválasszuk a két egykori moldvai magyar komponens utódait. A Moldvában zajló asszimilációs folyamatok is segítenek egybemosni a két különböző eredetű csoport között régebben megvolt különbségeket. Olyannyira, hogy míg régebben csak azoknak a moldvai falvaknak a katolikus lakossága vállalta a csángó nevet, akiknek ősei nem-székelyek voltak, mára megváltozott a helyzet, s egyre inkább elfogadják az elnevezést azokban a falvakban is, amelyekben egykori székely betelepedők utódai élnek. A közösségvállalás olyan szimbólumokban is megjelenik, mint például a politikai érdek-képviseleti szervezet nevének megválasztása: Moldvai Csángómagyarok Szövetsége.

A jelenlegi helyzetből kiindulva javasolta James Kapaló, hogy a csángók külső szempontokra alapozott „csoportosítása” helyett a moldvai katolikusok mai életének dinamizmusából érdemes kiindulni. Javaslata szerint egy-egy közösség vallásos, gazdasági és családi kapcsolatainak föltérképezése segíthet föltárni az egyes falvak közösségi tudatát, s erre alapozva kellene megrajzolni a csángó közösségek hálózatát.

Hasonló etnikai tagolással próbálkozott Halász Péter. A származásbeli (ki melyik faluból származik), nyelvi (elsősorban a csángók által számontartott) jegyek, a viselet azonosságai és különbözőségei, a házasodási szokások, a vásárra és búcsúra járási szokások, a más falvakban élőkről kialakított vélemények, a falucsúfolók alapján állapította meg a csángó falvak közötti kapcsolatokat. Így jóval tagoltabb képet kapott, mint a hagyományos felosztás, amely a már említett módon székelyes és nem székelyes csoportot különböztet meg, illetve ez utóbbit északi és déli csoportokra osztja. Adatai szerint az északi területen fekvő csángó falvak egyik társadalmi központja Szabófalva, a másik Kelgyest (vagy Kelgyeszt). Ez utóbbi minden szempontból magasabb presztízsű, és nem a hozzá földrajzilag közelebb eső Szabófalvával, illetve az abból kirajzott falvakkal áll szorosabb kapcsolatban, hanem a távolabb, a Szeret mentén fekvő lűtűszi falvakkal: így nevezik azokat a falvakat, amelyek a Szeret árteréhez vezető lűtűn – azaz lejtőn – vannak. Ezeket egyébként a szabófalviak viszont maguktól eltérőnek, verekedősznek – azaz verekedősnek, harciasnak – tartják. Bákótól északnyugatra kirajzolódik egy székelyes falvakból álló csoport (Frumósza, Pusztina, Lészped és az ezekből kirajzott falvak). A Bákótól délre eső területet kettéválasztja a Szeret, a folyó két partján lévő települések a köztük lévő kulturális hasonlóságok ellenére sem állnak szoros társadalmi kapcsolatban egymással, ugyanakkor a Szeret jobb partján fekvő, történelmileg és nyelvileg eltérő eredetű falvak egy tömböt alkotnak. Szintén jól kivehetően elkülönül a Tatros és a Tázló összefolyásánál fekvő falvak csoportja. A csángók mai nyelvi helyzete sem kevésbé bonyolult – ezért erre egy másik alkalommal térünk majd vissza.

Források, ajánlott olvasmányok

Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85: 271–287, 385–405.

Halász Péter 2002. Bokrétába kötögetem vala.

Kapaló, James. 1994. Közelebb a csángókhoz. Művelődés 1994/3: 30–31.

Mikecs László 1989. Csángók. (Az 1941-es kiadás reprintje kiegészítésekkel.)

Kapcsolódó tartalmak:

• Csángó magyarok – nyelvében él a nemzet?
• Mük szeretünk itt élni - csángó nyelvi jogok
• Kik azok a csángók?
• Virtuális keresztapák: moldvai csángó gyerekek segítői
• „Jöjjenek divatba a csángók!”

Hasonló tartalmak:

• A csángók a román nemzetállamban
• A középkorból a 21. századba
• Szűk esztendők
• Félreértések és félinformációk: genetika, nyelv és őstörténet
• Káromkodás Gömörben

Hozzászólások (5):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)