Négy elképzelés a halálról
Mitől félünk akkor, amikor a haláltól félünk? Van-e értelme félni a haláltól? És mit teszünk azért, hogy ne kelljen elképzelnünk, elfogadnunk a saját halálunkat?
„Ki emlékszik arra, amikor először szembesült a ténnyel, hogy meg fog halni?” – Ezzel a kérdéssel nyitja Stephen Cave filozófus a halálról szóló TED-előadását. Elég hátborzongató még belegondolni is... Mi emberek ugyanis félünk a haláltól, félünk attól, hogy egyszer megszűnünk létezni. Pedig a haláltól való félelem – a filozófus érvelése szerint – irracionális, ugyanis nem egy olyan rossz élmény lesz, amely az életünk része, hanem éppen az életünk lezárását jelenti majd, amiről nekünk semmilyen képünk nem lesz.
A filozófus arról beszél, hogy az ember az egyetlen olyan lény az élővilágban, amelynek azzal a tudattal kell végigélnie az élete nagy részét, hogy meg fog halni. Cave ezzel magyarázza az embernek a halálhoz való négyféle hozzáállását, amely – állítása szerint –univerzális, minden időben és kultúrában megtalálható. Az ember ugyanis igyekszik megszabadulni a halandósága gondolatától, így olyan képet igyekszik kialakítani az elmúlásról, ami hagy valami kiskaput a további létet illetően. Vannak, akik az örök élet elixírjét keresik, mások a föltámadásban hisznek, megint mások a hírnévben, megint mások pedig a lélekben... (Az előadáshoz magyar felirat is elérhető!)
A haláltudattal tehát egyedül vagyunk az élővilágban – ez az embert tragédiája. „Az emberi faj evolúciója során is volt egy pont, amikor a korai ember öntudata és időérzéke elég kifinomulttá vált ahhoz, hogy elsőként jöjjön rá arra, hogy egyszer meg fog halni. Ez, ha úgy tetszik, az átkunk. Ez az ára annak, hogy ennyire okosak vagyunk. Abban a tudatban kell élnünk, hogy a lehető legrosszabb, ami velünk történhet, és ami egy napon be is fog következni, az az, hogy egyéni világunk tervei, reményei, álmai egyszer véget érnek. Mindannyian egy személyes világvége árnyékában élünk” – mondja Cave. Ez pedig elfogulttá tesz minket, nem is kicsit.
Cave pszichológiai vizsgálatokra támaszkodva állítja, hogy elfogultak vagyunk a saját halálunkat, a saját halandóságunkat illetően: minél inkább emlékeztetnek minket erre a tényre, annál inkább hiszünk azoknak az elméleteknek, amelyek ezt cáfolják. A pszichológiában torzításnak hívják az ilyesmit. „Tehát akit emlékeztetünk saját halandóságára, a hit felé fordul, a bizonyítékok ellenére is, és ez nem csak a vallásra igaz, hanem bármely más hitrendszerre, mely valamilyen formában halhatatlanságot ígér, legyen szó hírnévről, gyermekvállalásról vagy akár a nacionalizmusról, amely azt ígéri, hogy egy nagyobb egész részeként élhetünk tovább. Ez a torzítás, amely formálta az emberiség egész történelmét.”
„Azért alkotjuk meg a saját világnézetünket, azaz mindazt, amit a világról és benne önmagunk helyéről gondolunk, hogy kezelni tudjuk a haláltól való félelmünket” – mondja a filozófus. Szerinte az emberiség története során alapvetően négyféle hozzáállás alakult ki a haláltól való rettegés következtében; ezek sokféle konkrét formában ölthetnek testet, de az alapvető lényegük azonos.
1. Minden kultúrában volt/van olyan mítosz, amely az örök életet, az életelixírt, a fiatalság el nem apadó kútját beszélte el. – A mai korban is megvannak ennek az elméletnek a hívei: azok, akik az őssejtektől, az orvostudomány fejlődésétől várják az örök élet titkának megfejtését.
2. Mások úgy képzelik, hogy az ember valóban meghal, de ez a halál nem örökre szól: ők azok, akik a feltámadásban hisznek. Erre az elméletre épül a kereszténység, de a zsidó és az iszlám vallás is. A mai tudomány hívei is bízhatnak hasonlóban, amikor a hibernált holttestek felélesztéséről szőnek álmokat.
3. Akik számára a testben való föltámadás nem elfogadható, azok abban bízhatnak, hogy a test ugyan múlandó, meghal, de a lélek örökké él. Aki tehát meghal, az lélekként, szellemi lényként él tovább. És hogy ne csak az ezotériára gondoljunk, ebben hisznek azok is, akik a világhálón akarnak maradandó nyomot hagyni, és ott akarnak továbbélni.
4. És ha valakinek ez sem jön be, marad a hírnév, az örök dicsőség, amelyben mindenki bízhat, aki nagy tetteket hajt végre... Ez utóbbi pedig csak rajtunk múlik.
További információk
@licidepot: "Szerinte az emberiség története során alapvetően négyféle hozzáállás alakult ki a haláltól való rettegés következtében; ezek sokféle konkrét formában ölthetnek testet, de az alapvető lényegük azonos."
"2. Mások úgy képzelik, hogy az ember valóban meghal, de ez a halál nem örökre szól: ők azok, akik a feltámadásban hisznek."
azt gondolná az ember hogy pusztán terjedelmi okokból is, egy ekkora cikket könnyebb értelmezni mint az egész bibliát...
Ez az "ismeretlentől való félelem" szerintem a helytelen nevelés kérdése is: a modern kényelemben élő szülők kizáró módon nem beszélnek a halálról. A gyerekek úgy nőnek fel, hogy ilyesmit sose látnak. Általában még állatok természetes meghalását sem. De még csak nem is tudnak róla. (A levágást persze jobb, ha nem látják.)
Példa: egy kacsám és egy libám volt, csak úgy szeretetből 13-14 éve. A liba a múlt héten elpusztult (tojáselakadás következményében, de hogy ezt honnan tudom, most nem érdekes) - mindenesetre előző nap még semmi baja nem volt. Pár perc alatt "omlott össze" az életműködése.
A lényeg: szoktak jönni a nagy kertembe, a bejáró útra óvodás csoportok, a libával társalogni. Gagázni oda-vissza. (A liba nagyon okos állat, kifejezetten társalogni is szeret. Mindjárt odarohan és ugyanannyi "szótagot" gagázik, amennyit mondtak neki.)
A gyerekek általában sikítoztni szoktak örömükben.
Ma is jött egy csoport, de csak a kacsát találták, ami nem olyan érdekes. Kimentem, mondtam az ovónőnek, hogy a liba meghalt. Azonnal összeszedte a gyerekeket, mintha valami durvaságot mondtam volna és szinte menekült velük. Hiába kérdeztek, hogy mi van, hiába akarták a kacsát is látni.
Pedig az lett volna a NORMÁLIS, ha megmondja nekik, hogy nagyon öreg volt a liba és az öreg állatok IS mind meghalnak.
Sőt az egyik gyerekem sem engedi, hogy beszéljek a NAGYPAPÁJUKRÓL (műtétbe halt bele), "mert még kicsik" - minek egyáltalán felemlíteni azt, aki meghalt?
Pedig pont kicsi korban kell ezt természetes módon elfogadtatni. Mindent, ami az éetettel velejár, igyekezni kell, igen, pont kicsi korban természetes dologként elmagyarázni. Mert ha túl későn, akkor már egész életre szóló trauma lesz belőle.
@Pasinszki:
Az "ötödik tipusú halál", mikor már nem látja értelmét az életnek valaki..
Ahogy írod is, pl. "szeretteink elvesztését tudjuk nehezen elfogadni".
A régi nagy szerelmek korában mondhatták: "Mikor te meghalál (régies változat), számomra az maga lesz a halál.".
Persze sok más oka is lehet a halál elfogadásának, sőt várásának, pl. a gyógyíthatatlan betegség, ami fájdalmakkal, szenvedéssel jár..
Igen, valójában az ismeretlen legtöbbünket riasztja, különösen az olyan ismeretlen, aminek a "megismerése" után nincs visszatérés..
@Pasinszki: Az állatoknak veszély-félelmük is van és a TÖBBINEK, amelyik nem hal meg, gyásza is. Sokféle állatnak, madaraknak is van. Tehát a gyász a keresés, majd hamarosan lemondásba fúló szomorú keresés - és utána felejtés. Úgy értem, hogy a vele élés felejtése.
A C. vészreakciót úgy értelmezem, hogy az mindenféle észlelt veszélyben működik - pl. akkor is, ha elbocsátások vannak a vállalatnál. Nagy újság, s csak a legújabb kortól adatik meg az embernek, hogy az élete ne legyen szinte állandó vészhelyzet:-).
Szóval én úgy vélem, hogy ennek csak kihagyásai, illetve fokozatai vannak.
Az ember nem fél a haláltól, míg nincs közvetlen életveszélyben. Akkor viszont minden aggyal rendelkező állat a Cannon-féle vészreakciót mutatja. És alighanem nincs igaza a filozófusnak abban, hogy csak az embernek van haláltudata. Az elefántok is gyászolják elpusztult társaikat.
Az élet véges volta alighanem nem is a saját életünk korlátos hossza miatt foglalkoztat bennünket, hanem szeretteink elvesztését tudjuk nehezen elfogadni. A saját életünkkel úgy van, ahogy a filozófus mondta: nem egy olyan rossz élmény lesz, amely az életünk része, hanem éppen az életünk lezárását jelenti majd, amiről nekünk semmilyen képünk nem lesz.
ISTEN emberi fiai nem arra lettek megalkotva, hogy meghaljanak . Tulajdonképpen mikor a Teremtő először beszélt Ádámnak a halálról, utalt rá, hogy a halál nem az élet velejárója, hanem az Isten iránti engedetlenségért kiszabott büntetés.. A Biblia ezt mondja az emberiséget sújtó szomorú következményekről: „egy ember által jött be a világba a bűn, és a bűn által a halál, s így a halál minden emberre átterjedt”
A Biblia azt is kijelenti, hogy „az emberek fiainak vége hasonló az állatoknak végéhez, egyenlő végük van. Amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is; egy szellemük van mindegyiküknek, úgyhogy nem áll felette az ember az állatnak, hisz minden hiábavalóság. Mindegyik egy helyre megy; mindegyik a porból lett, és mindegyik a porba tér vissza”
A Héberek 2:14 azért adhat félreértésre okot, mert néhány fordítás úgy adja vissza ezt a verset, hogy Sátánnál van a „halálnak hatalma”, vagy „hatalma van a halálon”Úgy tűnhet, mintha Sátánnak korlátlan hatalma lenne, hogy bárkit megöljön. Világos azonban, hogy nem ez a helyzet, hiszen ha így lenne, akkor nagy valószínűséggel az Igaz Isten imádóinak már régóta írmagja sem lenne.(Kik ők?)
Hogyan használja Sátán ’az eszközeit arra, hogy halált okozzon’? A Jób könyvében egy némiképp szokatlan esetről olvasunk. A beszámolóból kiderül, hogy Sátán egy viharral ’okozta halálát’ Jób gyermekeinek. Figyeljük meg azonban, hogy Sátán csak Isten engedélyével vihette véghez ezt, amelyet azért kapott meg, mert egy lényeges vitakérdést kellett tisztázni.
Azóta, hogy Ádám vétkezett, a halál királyként uralkodik az emberiség felett. A halál a bűnös emberek számára legyőzhetetlen ellenség, az elkerülhetetlen vég, valamint a mérhetetlen fájdalom és bánat forrása. Való igaz, „a haláltól való félelem miatt” milliók vannak „rabszolgaságnak . . . alávetve egész életükben”.
@Sultanus Constantinus: A szeretteinknek ez komolyabban csak néhány napig / hétig probléma, addig, amíg hozzászoknak, hogy reggeltől-estig már nem veszünk részt az életükben. (Feltéve, hogy nem nélkülöznek embertelenül utánunk.)
Mivel az embernek van értelme, azt is fel tudja fogni, hogy az égvilágon semmi baja nem lesz, ha meghal. Még azt se fogja tudni, hogy meghalt, azt se, hogy nem tervezhet, élvezhet, stb. tovább. Gyakorlata is bőven van ebben: minden nap alszik. Még sose jutott eszemben elalvás előtt azon filózni, hogy vajon felébredek-e:-)?
A szenvedéstől és az esetleg hosszan tartó KISZOLGÁLTATOTTSÁGTÓL való félelem az igazi probléma. Ennek elkerülésére volna jó a végállapotban az "elaltatás" lehetősége. Csakhogy az ember akkora csirkefogó, hogy nem lehet megbízni benne. Abban, hogy nem fogja tömegesen elaltat-TAT-ni a kényelmetlenné vált társait, rokonait, öregeket, betegeket, és főleg azokat, akiknek a távozása révén ANYAGI és azzal ekvivalens (hatalomátvétel, stb.) hasznot remélhet. Emiatt nem lehet (egyelőre, vagy soha?) megengedni az irgalmas, vagy akár kellemes meghalásztást.
Nemrég elvittem az öreg kutyámat műtétre. De már nagyon áttáteles volt a daganata... ami a műtét megkezdése után derült ki. Elaltatás közben kapott meghalasztó injekciót. Mégcsak meg se moccant, egy sóhaj se volt. Azt se vettem észre, hogy melyik pillanatban... Nahát szerintem csak ennyi kellene csak ahhoz, hogy az embernek se legyen mitől félnie. Viszont ezt én sem engedném lehetővé tenni...
Két dolog.
1. Szerintem igazából nem magától a haláltól félnek az emberek, hanem azt azt közvetlenül megelőző állapottól (fájdalomtól, rosszulléttől stb.), illetve attól, hogy ez a szeretteinek mennyire rossz élmény lesz (én legalábbis így vagyok vele).
2. Éppen azért, mert az embernek van öntudata, nem tudja elképzelni a semmit, a nem létezést. Inkább ebben látom okát a halál utáni életben való hitnek.
Jók ezek a TED-előadások, de ha elég megosztást lát belőlük az ember, akkor rájön, hogy nem más az egész, mint egy intellektuális onánia. Ezt nem az előadókra értem, akik szakemberek, hanem a megosztókra, akik csak a lexikális műveltségük hiányát leplezik. (A nyest.hu természetesen kivétel! :)
Itt sem a halál lenne az igazi kérdés, mivel egy mai, modern vagy posztmodern embernek nincs már haláltudata. Az előadás is utal rá, hogy a haláltudatot megelőzné a létről való tudat, és ma már az sem tiszta.