Amit egész Európa az íreknek köszönhet
Miért érdemlik meg az írek az ünneplést? Nos, a sörrajongóknak biztosan eszükbe jut egy bizonyos sötétbarna (szakértők szerint lila) színű folyadék, ami kétségkívül jelentős ajándék a zöld szigetről. De van ennél egy jóval fontosabb dolog is, amiért hálásak lehetünk: az írek őrizték meg Európa számára az írásos kultúrát.
Ma nehéz elképzelni, milyen kaotikus állapotok uralkodtak Európában a Római Birodalom bukása után. A 6. század elejére csaknem az egész kontinens népe írástudatlan volt, a műveltség terjesztői elpusztultak a számos háborúk valamelyikében, a diákok szétszóródtak, a könyvtárak nagy része pedig a lángok martalékává vált. Ekkor lépett a történelem színpadára egy nép, amely végül átmentette Európa számára az írásos kultúrát – írja a The New York Times cikke.
Igaz, az írekről akkoriban meg nem jósolta volna senki, hogy ilyen derekas munkát végeznek majd. Az 5. században még Európa egyik legbarbárabb népeként tartották őket számon, akik fosztogatnak, emberáldozatot mutatnak be, emberkereskedelmet folytatnak, és mindenre elszánt harcosaik gyakran egészen meztelenül mennek a csatába. Ám köszönhetően egy Patrik nevű római polgárnak, aki megismertette velük a kereszténységet, később megszelídültek, s a kardot pennára cserélték.
Patrik, akit ma szentként tisztelnek az írek, és – egy alkoholmámort sem nélkülöző napon – minden évben megemlékeznek róla, a Birodalom Britannia nevű provinciáján nőtt fel. Serdülő volt, amikor az ír kalózok egyik portyájuk alkalmával elrabolták, majd kiszabadulása után eldöntötte, visszamegy elrablóihoz, és elhinti közöttük Krisztus igéjét.
A kereszténység – s főképpen annak irodalma – valósággal elbűvölte az íreket. Elsajátították a római ábécét, megtanulták a kódexmásolás mesterségét, aminek világába Patrik és utódai vezették be őket. Elkezdték bejárni a kontinenst, hogy felkutassák és lemásolják a keresztény vallás írásos örökségét. Mivel a lemásolt könyvek jelentős részét nem értették, azt a legtisztább formában tudták ráhagyni az utókorra. Emellett pedig még arra is sort kerítettek, hogy más, újonnan letelepült barbár népeket írni-olvasni tanítsanak.
És még ennél is többet tettek: egyfajta addig ismeretlen játékossággal oldották fel a vallásos irodalom komolyságát-merevségét. Az általuk másolt írások margóját kis képekkel, növények, állatok, emberek ábráival színesítették, s nem ritkán saját megjegyzéseiket, vicceiket is odatoldották.
Egy írnok például, aki minden bizonnyal sokat küzdött egy bonyolult görög szöveggel, így zárta munkáját: „Itt a vége – hét átok reá!” Egy másik írnoktársa érzelgős stílusára panaszkodott, amikor odabiggyesztette: „Itt könnyű felismerni Gabrialt.” Egy harmadik lábjegyzetben közli, mennyire kikészítette Hektor halála, amikor a trójai háborúról írt, s végül egy negyedik (mert nem feltétlenül szerzetesek másoltak könyveket) nem átallja megosztani töprengését, „szőke Aideen” vajon kivel fog aludni aznap. Ezekben a megjegyzésekben nem is nehéz felfedezni a későbbi Swift, Wilde, Shaw, Joyce és Beckett hangját.