Minek nekünk hejesírás?
Alsós tollbamondás, nyolcadikos helyesírásteszt a felvételi előtt, középiskolai villámfelmérő a földrajzi nevek írásáról… mindenkinek lehetnek ilyen emlékei. No de egyetemen? Hogyan oktatható és kérhető számon a magyar helyesírás a felsőoktatás szintjén? Van-e rá szükség és miért? A válaszok meglepőek lehetnek.
„Általánosságban rendkívül bonyolultnak tartom a szabályzatot, sőt ami ennél rosszabb: következetlennek és ellentmondásosnak” – mondja Fűköh Borbála egyetemi oktató, a Zsigmond Király Főiskola munkatársa. „Ha végigolvassuk, biztosan feltűnik, hogy például az egybeírás és különírás szabályosságainak felsorolásánál (ami általában a legtöbb problémát okozza) szinte minden szabálypont azzal fejeződik be, hogy »kialakult szokás szerint« egybe vagy éppen külön írjuk az alábbi szavakat...”
(Forrás: sxc.hu/Piotr Lewandowski)
Világos és használható: erre lenne szükség
A magyar szakos bölcsész egyetemisták képzésének lényeges eleme a helyesírás szeminárium. Ennek a területnek természetesen szakavatott ismerői is vannak, akik többéves, netán több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött eltérő, és sokszor talán átfogóbb képpel rendelkezhetnek a magyar helyesírás állapotáról, mint a „döntéshozók”: az akadémiai székek tulajdonosai.
Fűköh Borbála 10 éve tanít helyesírást a felsőoktatásban, így a szabályzat példaanyagával szinte teljesen tisztában van. Mégis, ha olyan szavakra kérdeznek rá a hallgatók vagy akár az ismerősök, amely nem szerepel a szabályzatban és a szótárban, akkor bizony el kell gondolkodnia a válaszon. A konklúzió pedig gyakran az, hogy az egyik szabály szerint így, a másik szerint pedig amúgy kellene leírni a kérdéses szót vagy kifejezést.
A kérdésre, hogy szükséges-e egy új helyesírási szabályzat, egyértelmű a válasza. „Szükség lenne új szabályzatra, de nem olyasvalamire, ami a mostaninak csupán kiegészítése, példákkal való bővítése, hanem egy teljesen új szövegre, ami könnyen érthető, és világos útmutatást ad, nincsenek benne kivételek, vagy ha vannak, akkor mind fel van sorolva. Ebből, azt hiszem, ki is derül, hogy a petícióval egyetértek. Alá is írtam” – teszi hozzá kerek perec Fűköh Borbála.
A világos útmutatást és a nyelvtani kategóriáktól mentes fogalmazást több okból is fontosnak tartja. Egyrészt azért, mert az emberek nagy része nincs tisztában ezekkel a nyelvtani fogalmakkal („miért is lenne?” – veti közbe a szakember), a szabályzatnak pedig az lenne az alapvető feladata, hogy az emberek használják. Másrészt pedig, teszi hozzá, „még nyelvészek számára is tisztázatlan fogalmakkal nem szerencsés szabályzatot alkotni.”
Csak a lényeget
Fűköh Borbála tanított már magyar szakos egyetemistákat is helyesírásra, de jelenleg ezeket az órákat főiskolásoknak tartja, egy úgynevezett kompetenciaképzés keretein belül. „A főiskola fontosnak tartja, hogy a hallgatók rendelkezzenek azokkal a kulcskompetenciákkal (helyesírás, szövegértés, szövegalkotás, érveléstechnika), amelyek birtokában jobb benyomást kelthetnek később a munkaerőpiacon” – magyarázza.
A tanítás során szerzett tapasztalatai nagyon vegyesek – a főiskolás hallgatók, mint mondja, változó mértékben tartják fontosnak a helyesírásórákat. „A kurzus felénél általában rádöbbennek arra, hogy mennyi mindent nem tudnak, és mennyi mindenről nem is hallottak. Egyszerű, mindennapi szövegek diktálásával, hibás szövegek javításával szoktam rámutatni arra, hogy a helyesírás nem csak az »Elfelejtettem magammal hozni a vízi jártassági igazolványomat« típusú példamondatokból áll, és hogy az írásbeli kommunikáció sikeressége nagyban múlik rajta.”
Tanárszemmel nézve kétségtelen, hogy az órákra – és az azokon kívüli gyakorlásra – szükség van. „Nagyon kevés hallgatónak biztos a tudása, de azt gondolom, hogy készségfejlesztésre a felsőoktatás keretein belül nincs mód. Heti két órában hat héten át oktatjuk a tárgyat, ennyi idő alatt csak az alapvető szabályok átnézésére, gyakorló feladatlapok kitöltésére és némi tollbamondásra van idő.” Fűköh Borbála szerint azonban talán még ennél is lényegesebb, hogy egyébre sem jut idő: tudniillik arra, hogy a diákok felfedezéses módszerrel önállóan ismerjék fel, alkossák meg a szabályosságokat. „Pedig ez szerintem hozzájárulna ahhoz, hogy könnyebben megjegyezzék a szabályt, vagy analógiásan alkalmazzák a megszerzett tudásukat” – mondja.
Turi Tímea, aki PhD-hallgatóként, demonstrátorként tanított magyar helyesírást a Szegedi Tudományegyetem magyar szakosainak, hasonlóképp vélekedik. „Tapasztalataim szerint a legnehezebb a hallgatók motiválása volt, mert a felsőoktatásban (sokkal erőteljesebben, mint a közép- vagy alapfokú oktatásban) a tájékozottabb diákok már eleve szívesebben hivatkoznak arra, hogy a helyesírás úgyis csak egy normatív konstrukció, amit megtanulni felesleges. Amennyire szükséges tudniuk, annyiban majd segít a kézikönyv meg a szövegszerkesztők ellenőrzőprogramja. Pedig - közhely, de talán így van - ez valóban egy kód, amit megtanulni, mint az illemszabályokat, érdemes.” Hozzáteszi, hogy a helyesírás-oktatás (is), pláne felsőfokon, nem nélkülözheti a szabályismereteken kívül a helyesírásról mint rendszerről való ismereteket sem, ehhez persze szükséges a szakképzett, magabiztos tudású tanár.
Ugyanakkor, mondja Turi Tímea, tapasztalható egy másikfajta hozzáállás is: a pátosz. „Nem csak a „minek ezzel foglalkozni” hozzáállással kell „küzdeni” ezeken az órákon, de a helyesírást esszenciális értéknek gondoló, nem egy diákban még makacsul (noha nyilván egyre kevésbé) működő hozzáállást is, ami mindig egyfajta patetikus, a nyelvre és a nyelvhasználatra egy változtathatatlan egységre tekint.”
Új szabályzat? Nem kérdés!
A nyelvészek közül, véli, senki sem ellenzi igazán a helyesírás oktatását, legfeljebb a módját, és az alapját képező jelenlegi szabályzatot. „Ha a magam nevében nyilatkozom, akkor azt mondhatom: szerintem nagyon fontos lenne, hogy már az általános iskolában kialakuljon egy biztos helyesírási készség, és megtanulják a diákok, hogyan kell a szabályzatot használni. Tehát: ha valaminek a helyesírásában bizonytalanok, tudják, hol lehet megnézni, vagy milyen szabályosságok alapján tudják létrehozni egy olyan szó helyesen leírt alakját, amely esetleg nem szerepel a helyesírási szótár példaanyagában. Sokkal jobb lenne az emberek helyesírási készsége, ha hozzá lennének szokva: ha valamit nem tudnak, egyszerűen utánajárnak.”
A régi szabályzat alkalmatlanságáról nyilvánvaló tényként nyilatkozik a fiatal oktató. „A szabályzat használatához kapcsolódik az az igény, amit jogosnak tartok: több szinten kellene az új szabályzatot megalkotni. Legyen egy olyan alapszint, amely mindenki számára érthető, nem tartalmaz értelmezhetetlen szabályokat, és nem operál olyan nyelvtani kategóriákkal, amelyeket akár már a közoktatásban sem tanítanak. Ennek alapján lenne fejleszthető a valódi helyesírási készség, ami olyan szintű tudás, hogy életünk végéig megmarad. Általánosságban ugyanis az a tapasztalatom, hogy a hallgatók például felkészülnek a vizsgára, megtanulják a szabályokat, szóalakokat, kivételeket, de egy félév múlva már semmire nem emlékeznek. Ha kisiskolás korban egyszerűbben tanulnák az alapokat, akkor talán jobban megmaradna a tudás.”
Ugyanakkor, teszi hozzá, nemcsak a mostani hallgatók helyesírási készsége rossz. „A saját kollégáim (nem magyar szakos tanárok), illetve más területen dolgozó felnőttek is nagyon sok mindenben bizonytalanok. Tehát nem feltétlenül a mai oktatás színvonalával, vagy nem a hallgatók képességivel van gond.”
Ha pedig nem ezzel, akkor – kimondva vagy kimondatlanul – a szabályzattal van a gond. A mérleg: bizonytalan oktatók, vállrándító vagy éppen görcsösen szabályzat-bújó diákok. Még szerencse, hogy legalább egyvalami, a szabályzat, rendíthetetlen.