Miért leszünk gonoszak?
Ha valaki látszólag ok nélkül bántalmaz másokat, gyilkol, vagy egyéb olyan dolgot tesz, ami társadalmilag erőteljesen megvetendő, általában azt mondjuk rá, hogy őrült vagy rossz ember. De vajon mi mások vagyunk-e? Mi nem tudnánk ugyanazt megtenni? Nem tudnánk egy ártatlan ember megölni? Sorozatunkban ismert pszichológiai kísérletekről és azok tanulságairól írunk.
A legtöbb olyan ember, aki nem vall szélsőséges nézeteket, mélységesen elítéli, ami Hitler irányítása alatt történt a Harmadik Birodalomban. Azon azonban már kevesebben gondolkodnak el, hogy hogyan tudtak fiatal, mentálisan teljesen ép fiúk nácikká válni. Egyáltalán, hogyan, miért válnak a jó emberek gonosszá? És vajon mi nem ilyenek vagyunk? Mi nem lennénk SS-tisztek adott körülmények között? Tudjuk-e, hogy mi lakozik bennünk valójában? Újonnan induló cikksorozatunk ezekre a kérdésekre keresi a választ, korábbi pszichológiai kísérleteket bemutatva. Elsőként a méltán hírhedt stanfordi börtönkísérletet állítva a középpontba.
(Forrás: stanfordprofs.com)
A szicíliai bevándorlók gyermekeként született amerikai pszichológus, Philip George Zimbardo 1933. március 23-án, New Yorkban látta meg a napvilágot. 1954-ben pszichológia, szociológia és antropológia diplomával a zsebében a Brooklyn College-ban kezdett el tanulni, később pedig a Yale-en doktorált. Ezután több híres amerikai egyetemen tanított, végül 1968-tól a Stanfordra került, ahol kísérletével hosszú időre beírta magát a lelki folyamatok vizsgálatának történetébe.
Philip Zimbardo az emberek fogságban való viselkedéséről szeretett volna többet megtudni az 1971-es stanfordi börtönkísérletével. A helyi lapban feladott újsághirdetésre jelentkezők közül kiválasztotta a legegészségesebb, mentálisan legstabilabb 24 férfit (ezek többnyire a középosztályból való, intelligens egyetemista hallgatók voltak). Ezután véletlenszerű kiválasztással két csoportra osztották az alanyokat: rabokra és börtönőrökre. Ezek a kiosztott szerepek a rabok tekintetében tehetetlenséget, a saját életre való befolyás hiányát jelentették, míg az őrök számára korlátlan hatalmat tettek lehetővé – a való élethez hasonlóan.
Hogy a kísérlet minél élethűbb legyen a rabszereppel rendelkező alanyoknak azt mondták, hogy majd a későbbiekben fogják őket felkeresni, amikor ténylegesen elkezdődik a kísérlet. Néhány hét elteltével a Palo Alto-i rendőrök a lakásukon keresték fel az alanyokat, elmondták a hivatalos szöveget, a kocsinak lökték, megmotozták, majd megbilincselték őket, és a szirénákat bekapcsolva hajtottak el velük a helyi rendőrkapitányságra. Itt ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték, végül egy valódi börtöncellába zárták őket, ahonnan később bekötött szemmel átszállították a kísérlet helyszínéül szolgáló Stanfordi Egyetem alagsorába. Itt rituálisan lealacsonyították az alanyokat, a nevüket egy számra cserélték. Minderre azért volt szükség, mert ha valaki önszántából adja fel szabadságát, akkor az nem a valóságot modellezi, hiszen a valóságban elveszik azt az embertől. Az őrök csupán két utasítást kaptak. Az egyik, hogy tartsák fenn a rendet, a másik, hogy ne alkalmazzanak fizikai erőszakot, csakis szimbolikusat (pl. ha megérintenek valakit a gumibotjukkal, akkor az olyan, mintha megütötték volna).
(Forrás: Wikimedia Commons / Crisco 1492 / CC BY-SA 4.0)
A kísérlet érdemi része ezután következett. A börtönőrök az első naptól kezdődően visszaéltek hatalmukkal. Zsarnok, már-már szadista módon viselkedtek, örömüket lelték a rabok verbális és fizikai bántalmazásában, megalázásában. Megpróbálták őket egymás közötti szexuális játékokra rávenni, esetenként a WC használatát is megtiltották számukra. Annak ellenére, hogy mentálisan a legjobb állapotban lévők közül kerültek ki, a rab szerepű alanyok egyre inkább depresszióssá, irracionális gondolkodásúvá, pszichésen instabillá váltak. Mindezek következtében két rabot elbocsájtottak, végül pedig a két hetesre tervezett kísérletet hat nap elteltével befejezték. A kísérlet kontrollálhatatlanná, ellenőrizhetetlenné és túlságosan kockázatossá vált. Minderről Zimbardo így írt:
Amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. […] Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.
A stanfordi börtönkísérlet alapján filmfeldolgozás is készült, amit azért érdemes fenntartásokkal kezelni a valódi történések tekintetében. Ellenben, ha az eredeti kísérlet tovább folytatódott volna, könnyen elképzelhető, hogy a filmbeli jelenetek egyáltalán nem minősülnének túlzásnak.
Azt követően, hogy a kísérletet megszakították, a résztvevőknek egy lezáró, levezető beszélgetést tartottak. Először külön-külön a két (őr és rab) csoportnak, majd együtt az összes alanynak, ami heteken keresztül folytatódott, ugyanis mindkét tábornak segítség kellett az eset feldolgozásához. A raboknak a lelki problémáik, míg az őröknek a viselkedésük miatt érzett bűntudat következtében. Ezt Zimbardo és kollégái úgy próbálták orvosolni, hogy elmagyarázták a kísérlet egyik legfőbb tanulságát. Azt, hogy nem a személyiségbeli jegyek határozták meg a viselkedésüket, hanem az adott helyzet. Ahogy megkapták és felvették a szerepüket, elkezdtek csoporttagként, nem pedig egyénként viselkedni. Ebből kifolyólag az érzett felelősség mértéke erőteljesen csökkent, ez volt az egyik oka például az őrök magatartásának. A másik, hogy egy megfelelő ideológia (a rendet fenn kell tartani, ők gonoszak, mi jók vagyunk), illetve környezeti háttér (intézmény) legitimálhat bármilyen szörnyű, gonosz cselekedetet, valamint engedelmességet és befolyásolhatóságot válthat ki az emberekből. Vagyis mi is jó eséllyel hasonlóképpen tennénk börtönőrként vagy a második világháború idején élő német fiatalemberként.
Zimbardo kísérlete erre hívja fel a figyelmet. Arra próbál választ adni és megérteni (vagy megértetni), hogy hogyan változnak adott helyzetben jó emberek rosszakká, ifjú németek náci gyilkosokká. Ám ettől még a bűn bűn marad, a felelősség nem szűnik meg. Csupán belátható lesz a helyzet hatalma, az hogy hasonló helyzetben mi is hasonlóan cselekednénk. És ha ezt elfogadjuk, akkor talán kevésbé leszünk fogékonyak ilyesmire a konkrét helyzetben.
Felhasznált irodalom
Elliot Aronson (1987): A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 50.
Mackie, Diane M. és Smith, Eliot R. (2004): Szociálpszichoilógia, Osiris Kiadó, Budapest, 118-120.
@Endre: "...az hogy valaki bekerul egy csapatba kurvara nem jelenti azt,hogy ezentul megszunik a csoporttagi felelosseg es takarozhatunk azzal,hogy....hat en csak a "csoport" utasitast kovettem...ha nem ert egyet a csoport dontesevel,akkor lepjen ki a csoportbol."
Addig és azért gondolod ezeket így, mert jelenleg éppen olyan csoportokhoz tartozol, amiknek ilyenek a normái, amiket "birkaként követsz".
Túl nagybetűsnek gondolod az embert! Általában is túl sokat képzelünk az ember tudatosságáról, szabad akaratáról meg a hasonló önfényező kiváltságairól. A maguk idejében éppen ezért fogadták hitetlenkedve ezeknek a kísérleteknek az eredményeit, mert kényelmetlen szembesülni velük, és szívesebben kizárjuk a tudatunkból őket.
Az eredeti kísérlet - a személyiségpszihológia alapja. Shaping folyamata vagy a diszkrimináció, generalizáció kioltás és instrumentális kondicionálás .... Mind mind levezethető összefüggés
Zimbardo egy olyan cselekedetünkre hívta fel ezzel a kísérlettel a világ figyelmét - ami " gonosz" cselekedeteinkre próbál magyarázatot/ megértést keresni. Ez a börtönkísérlet durva volt és maradandó károkat okozott a résztvevőkben - le is állították. Nagyon durva
Mi lehet ez, tulajdonképpen miről beszélek? Szerintem az agyi gátlásnak egy (pozitív, túlélést segítő) formája. Ha a pusztulás nagyon közeli, de menekülni még lehet, akkor úgyis menekülni fogunk.
Ha viszont már a menekülés sem megoldás, vagy nem is lehetséges, akkor cselekedni kell. Ezt teszi lehetővé a félelem és bármiféle érzelmek "lekattintása". Tehát ez agyi gátlás. Az azonban nem lehet igaz, hogy nem is gondolkozunk, hiszen a létező legjobb megoldásokat "találjuk meg". Máskor biztosan töprengtünk volna, hogy így lesz a jó, vagy úgy? És akkor már késő... Tehát nyilván gondolkodunk, de abban a másodpercben már csináljuk is. Mindez viszont csak genetikai dolog lehet, aminek köze nincs semmiféle hősiességhez. Pláne nem tanulható vagy tanítható.
Hajjaj! Hát én szokás szerint csak a cikket olvastam, s mivel nem volt benne "nyelvész téma", azt se figyelmesen.
Valami így is nagyon zűrös maradt bennem, ezért később végignéztem a videót is ezzel kóklerrel. Vagyis, ha igazán börtönfelügyelő, vagy miafranc volt, akkor nemcsak kókler...
Amikor a hősiesség témánál tartott, akkor jöttem rá, hogy megrendelték nála ezt az "árut". A felelősség-mentességet elmagyarázó Lucifer-szinházat.
Hogy mi "mind egyformák" vagyunk, úgymond.
Ez egy csirkefogó - a feletteseivel együtt.
A hősiességnél bukott ki, hogy szándékos megvezetésről van szó.
Az ember nem hős, hanem túlélő. Még a nagyon tisztességes, nagyon könyörületes ember sem AKAR tudatosan meghalni más helyett. Se vele együtt. A hősiességbe szerintem csak belesodródhat - úgy, hogy elkezdi a mentést és onnantól már AUTOMATA gépként folytatja. Ahogy a 3. hozzászólásomban írtam. Csak a saját példámból gondolom ezt? - mikor még katona sem voltam? Nem. Hanem a katonai történész Milsteinnel dolgoztam együtt és ő azt állítja, hogy a szándékos hősiesség általában csak mese. Mert az úgy működik... és elmagyarázta. Ugyanazt, amit én kb. 5 évvel azelőtt, még M.o.-on átéltem. (Tehát nem lett belémszugerálva, mert sokkal előbb volt). Elhárítottam egy nagy laboratóriumi lombik felrobbanását, ami ráadásul ciángázt dobott volna a levegőbe. Úgy alakult, hogy egyedül voltam a laborban. (A többiek asszem ebédelni mentek.) Felmelegedett, láttam a hőmérőn... hogy vagy percek, vagy másodpercek... s a gondolkodásom itt szakadt meg. Se nem féltem, nem kértem segítséget, nem igyekeztem kiüríttetni az emeletet! - de nem azért, mintha így döntöttem volna. Arra, hogy ez volt a helyes, mert már csak az azonnali hűtés biztosíthatta, hogy senki ne sérüljön, csak utólag gondoltam.
Szóval nem lehet hősiességre tanítani a gyerekeket, mert aki fél, az úgyis menekül és kész. Csak az nem menekül, aki nem érez semmit. Aki valahogy "saját magán kívül" cselekszik - jól! Mivel Milstein ugyanezt magyarázta és ilyesmi élményem korábban, fiatal koromban is volt, meg ezután is - csak a többi nem volt ennyire komoly...
De ha ez az egészséges túlélési viselkedés, miért nem tudunk róla? Gondolom azért nem, mert akkor nem lehetne a fejek fölé emelni semmiféle hősöket, hogy micsoda bátorság, önfeláldozás, satöbbi. Hiszen csak "belesodródnak".
Milstein azt mondja, hogy a hősök nincsenek is észnél:-). Mit ne mondjak? Igen, ez olyasmi:-).
De ha nincs is teljesen észnél, akkor "öntudatlanul" a legjobb ember is gyilkolhat? NEM. Ebben az automata állapotban is csak azt teszi, AMI BENNE VAN, amit egyébként is tenne, csak nem gondolja át tudatosan. Viszont ha nem volna érzelemmentes, akkor nem tenne semmit, hanem csak menekülne.
KATONASÁGNÁL viszont - Endre! - nincs olyan, hogy otthagyhatod, nem csinálod, meg majd feljelented őket... mert az az azonnali megdöglést jelenhet. Akkor? Előbb kell kibújni, már katonának se lenni. Vagy inkább nyomorékká tenni önmagát, ha meri, vagy ha ezt elő lehet idézni valahogy - mert az is jobb, mint meghalni. Szimulálni csak orvosi szakértelemmel lehet - de úgy se biztos, hogy sikerül.
Nem akarok politizálni, de valahogy a cikkben leírt mondat nagyon hasonlít a mai kormányhívő és ellenzéki emberek állapotával - persze csak kicsiben:
"egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott."
"Ezután véletlenszerű kiválasztással két csoportra osztották az alanyokat: rabokra és börtönőrökre. Ezek a kiosztott szerepek a rabok tekintetében tehetetlenséget, a saját életre való befolyás hiányát jelentették, míg az őrök számára korlátlan hatalmat tettek lehetővé – a való élethez hasonlóan."
Eleg szar pelda.....Nem tukrozi a valosagot...Rabok:sajat eletre valo befolyas hianya....miert is?? Az adott korulmenyek kozott igenis van befolyasuk a sajat eletukre....
Az orok szamara korlatlan hatalom.....miert is?? Mi a korlatlan hatalom az orok kezeben a valo bortonokben??....Nincs korlatlan hatalmuk a bortonokben sem....
"Hogy a kísérlet minél élethűbb legyen a rabszereppel rendelkező alanyoknak azt mondták, hogy majd a későbbiekben fogják őket felkeresni, amikor ténylegesen elkezdődik a kísérlet."....
Miert is elethu ez?.....Legalabb elkovetettek veluk valamit is?
"A raboknak a lelki problémáik, míg az őröknek a viselkedésük miatt érzett bűntudat következtében. Ezt Zimbardo és kollégái úgy próbálták orvosolni, hogy elmagyarázták a kísérlet egyik legfőbb tanulságát. "Azt, hogy nem a személyiségbeli jegyek határozták meg a viselkedésüket, ''''hanem az adott helyzet'''." .....mi ez a faszsag? mi az ,hogy az adott helyzet? Ha en valamit nem akarok megtenni mert NEM akarok.....peldaul:zsarnokoskodni,gyilkolni, kibelezni,embert enni...akkor meg ha lenne az adott helyzet (bortonor lenni),akkor sem tennem....ellenben ha Akarom azt megtenni,akkor megtennem fuggetlenul az adott helyzettol (attol,hogy bortonor vagyok).....
"Ahogy megkapták és felvették a szerepüket, elkezdtek csoporttagként, nem pedig egyénként viselkedni. Ebből kifolyólag az érzett felelősség mértéke erőteljesen csökkent, ez volt az egyik oka például az őrök magatartásának."
Tehat ha en bekerulok egy csoportba, akkor birkakent kovetve, kovetnem kell a nyajat,hogy csokkenjen a felelosseg amit elkovettem a csoporton belul?? Az egyeni felelosseg mar akkor jelentkezik ha az a 'csoporttag', egyen...(teljesen mindegy minek nevezi a mondatiro....)
cselekszik valamit, legyen az csoporttagkent a csoporton belul egy 3 fos vagy 3 ezer fos csoportban....vallalja a felelosseget a cselekedeteiert amit csoporttagkent elkovetett...az hogy valaki bekerul egy csapatba kurvara nem jelenti azt,hogy ezentul megszunik a csoporttagi felelosseg es takarozhatunk azzal,hogy....hat en csak a "csoport" utasitast kovettem...ha nem ert egyet a csoport dontesevel,akkor lepjen ki a csoportbol.
Ha nem ert egyet a csoport dontesevel es nem ad neki hangot, de cselekszik a csoportdontesevel egyezoen, vallalnia kell a felelosseget ugyanugy mintha egyet ertett volna a csoport dontessel....miert is?? Ahhoz beszari volt csoporttagkent,hogy hangot emeljen annak,hogy nem ert egyet a csoport dontessel.....de a cselekedetet megcsinalta a csoport (tobbseg)hatasara amivel nem ertett egyet....a bortonpeldanal maradva beszari is volt,meg el is vegezte a cselekedetet amivel nem ertett egyet...
Én nem kísérletben vettem részt, hanem sorkatona voltam. Magam láttam, több esetben, hogy az ún. férfias fiatalemberek minden különösebb probléma nélkül képesek voltak kegyetlenkedni velük egyidős társaikkal. Ezt én nem értettem. Azt különösen nem, hogy amikor a "szívatásoknak" kitettek maguk is "öregek" lettek, ők is elkezdték a "kitolásokat". Egyiküket megkérdeztem, miért csinálja, hisz pár hónapja még ővele csinálták. Már a kérdést sem értette: hát velünk is ezt csinálták, nem? - ezt kérdezte vissza. Ezért nem igazán hiszem, hogy az "őrök" annyira "összetörtek" volna, illetve annyira szégyellték volna a saját viselkedésüket. Az ember szuverén, vagy ha nem, akkor az már rég rossz. Nem teremthető olyan helyzet, hogy egy jóérzésű ember direkt kegyetlenkedjen valakivel, csak mert a "helyzet" úgy kívánja.
@Szalakóta: A közös elbeszélgetéseknek - és valószínűleg az őrök megtörtségének (mert őket is elég rosszul érintette ám a kísérlet) - hála nem gyűlölték meg őket.
@Szalakóta: Személyenként eltért, egyébként sok-sok hónapon keresztül figyelték meg (a tudtuk nélkül) őket, hogy mennyire vannak rendben. Elvileg a beszélgetések, és a kísérlet lényegének megértése révén sikerült feldolgozniuk teljesen. Legalábbis a beszámolók szerint.
@Krizsa: Nem én találtam ki, megtörtént eseményeken alapszik.
Ez lenne az egyetlen mondat, az utolsó a cikkben, amivel - részben - egyetértenék, de utóbb ki fog derülni, hogy azzal sem: "És ha ezt elfogadjuk, akkor talán kevésbé leszünk fogékonyak ilyesmire a konkrét helyzetben."
1. Az ember vagy birka, vagy ember. Ha a birkanyáj tagja, akkor nem tud sokat ártani, mert nincsenek karmai, sem fegyvere, és (genetikailag) a közös támadásban sem gyakorlott. Ha ember, akkor már lehet gyakorlott, és ha hozzájut (anélkül nem), akkor fegyvere - legalább bicskája is van.
2. Az ember genetikusan nem ragadozó. NEM-E!? Ezt már, az emberiség múltját tekintve – sokkal nehezebb volna bizonyítanom. Ezt csak arra tudom alapozni, hogy a legtöbbünknek, a MODERN embernek (és most erről van szó) HOZZÁSZOKTATÁS, rutinná válás, tehát az eredeti ösztöneink kioltása nélkül, egy csirkét is nehéz levágni. Nagyon sokunknak még egy keservesen igyekvő bogarat sem esik jól eltaposni.
A cikk azonban a megosztott létezés: az uralmon levés és a tehetetlen rabságból adódó - megváltozott viselkedéséről szól.
Sajnos személyesen csak egyetlen példát ismertem az emberhez méltó viselkedésre a II. világháborúban. De az sem volt MÉG rab, csak „felkoncolással” fenyegetett, de fegyvert fogni képtelen katonaszökevény: az apám. (Pedig zsidó sem volt.) Nem vonult be, hanem eltúnt. Egy beomlott borpince romjaiban bujkált (a Budaőrsi út 85. szám alatti és kissé távolabbi) földalatti járatokban. Enni hoztak neki fentről – és túlélte. (Eközben születtem én:-).
Abba nem tudom beleélni magam, milyen volna egy minden reménytől és lehetőségtől megfosztott tartós állapot, mert ilyesmiben sose volt részem. Nagy / néha halálfélelemben (de csak percekre-félórára) voltam ugyan néhányszor. De azokban meg hallatlanul érdekes dolgot figyeltem meg: semennyit nem gondolkoztam, mindenféle érzelem megszűnt. Átváltoztam automata módon védekező túlélővé. Olyasmiket tettem, ami logikus és sikeres is volt, de úgy, mintha magától jött volna, hogy mit kell most csinálni. Csak a veszély (néha csak képzelt veszély) elmúltával „lettem rosszul”: hánytam, fejfájás, stb.
Csak egy idevonatkozó dolgot tudok még felemlíteni, amit el is hiszek: az itteni tapasztalatok szerint a hosszabb ideig (arab) fogságban raboskodó izraeliek gyakran egyet kezdtek érteni - még a kínzást alkalmazó őreikkel is! Vagyis annál jobban, minél... Ezért a kiszabadított foglyainkat egy ideig követni szoktuk, hogy... -) igen, hogy hátha, nehogy. És aztán sem kapnak többé „bizalmi” állást. Olyan is volt, aki símán megbolondult a fogságban – és úgy is maradt. Olyan is volt, aki egy sikeres háborúban, elképesztő bátorsággal (de szerintem ugyanúgy „automata-öntudatlan” állapotban, mint fentebb írtam magamról) egy egész katonai egységet megmentett a biztos haláltól. Hatalmas hírnév, ajnározás, a legnagyobb hős, stb. De mivel Ő tudott róla, hogy közben jócskán ölt is – nem sokkal később szintén megbolondult. Egy pszich. otthonba bedugva hamar meg is halt.
NEM hiszem el (én nem hiszem el - de nincs hozzá elég tapasztalatom!) a cikkben leírt helyzet valóságtartalmát.
Mennyire sikerült a kísérlet után helyreállítani az eredeti lelkiállapotokat?
Nem gyűlölték meg a rabok az őröket? Képesek voltak megbocsátani nekik a kínzásokért?