„Mi lesz a mi földünkkel, ha már senki sem akar megmaradni”
A 19–20. század fordulóján Magyarországról az Újvilágba történő kivándorlás tömeges jellege élénken foglalkoztatta a kortársakat. Miközben a korabeli Magyarország évről évre munkaképes polgárai százezreit vesztette el a kivándorlással, a kivándorlás okainak felderítése és orvoslása érdekében vajmi kevés történt: a kivándorlókat útjukon elkísérő Vay Péter írásaiból szomorú kép tárul elénk e demográfiai katasztrófáról.
Korábban már olvashattunk arról, hogy a 19–20. század fordulóján az akkori Magyarország területét elhagyó mintegy kétmillió kivándorló egy része Kanadában telepedett le. Olvashattunk arról is, hogy e kanadai telepítések nagy része szervezett keretek között zajlott, ahogy abba is bepillantást nyerhettünk, milyen szempontok vezérelték a századfordulón Kanada telepítési politikáját.
Az alábbiakban arról olvashatunk, hogyan látta egy kortárs a kivándorlás hazai okait és magukat a kivándorlókat.
Potemkin-falvak
Vay Péter (1864-1948) gróf és címzetes püspök a Vatikán megbízásából gyakorlatilag az egész földkerekséget beutazta, missziós tevékenysége során pedig számos alkalommal megtette a Fiume–New York útvonalat a különböző, kivándorlókat szállító hajók fedélzetén.
Ilyen tevékenysége részeként beutazta az Újvilágot is: az Egyesült Államok mellett Kanadában is számos alkalommal megfordult a 19–20. század fordulóján, ahol közelről is volt alkalma figyelemmel kísérni a Magyarországról kivándoroltak életének alakulását. Az évek során összegyűlt élményeiről, tapasztalatairól 1910-ben megjelent Amerikai naplókivonatok, utijegyzetek, levéltöredékek című kötetében számol be.
A Cunard hajótársaság Fiume–New York útvonalán többször is a kivándorlókkal utazó Vay Péter egy helyen így ír arról a benyomásáról, mely Fiuméban érte, miközben a kivándorlókat nézte és hallgatta a Pannonia fedélzetén:
„Valamennyi kivándorló erős, egészséges alak. De hiszen a véznát, betegeset nem is engedik útrakelni. Csak népünk legjavát fogadja el Amerika. A selejtes elem megmaradhat a hazában. Szinte elszorul a szivünk, ezeket az élet derekán levő egészségtől duzzadó, izmos alakokat látva, kik az anyaországnak hátat fordítanak. Vissza, aránylag nagyon kevés fog térni. De még az esetben is, ha nem marad végképpen Amerikában, életének javarészét ott tölti s munkaerejét ott gyümölcsözteti. Haza már csak fáradtan, megtörve, – meghalni jön.
Fiume ott tündökölt a part hosszában teljes pompájában. A lemenő nap sugarai megaranyozták a móló diszes házsorát. A kormányzó kastélyának büszke homlokzata még imposánsabbnak látszott.
A mint ott nézzük a jólétet, megelégedést hirdető partokat, az egyik utas nem állja megjegyzés nélkül. „Hogy lehet az, hogy ilyen virágzó ország ne legyen képes fiainak keresetet biztosítani és hogy ilyen gazdagnak látszó állam polgárai koldusbottal vándorolnak ki hazájukból örökre.”
Mielőtt válaszolhattam volna, egy szomszédom máris odaszólt: „Úgy gondolom, ön nem ismeri a Potemkin-falvak történetét...”
A legenda szerint 1787-ben Grigorij Alekszandrovics Patyomkin II. Katalin cárnő látogatása alkalmából, hogy demonstrálja uralkodója előtt a meghódított Krím gazdagságát, álfalvakat építtetett a tartományt szemrevételező cárnő útvonala mentén: ezeket a megtévesztő jelleggel épült díszletfalvakat nevezik Patyomkin-falvaknak (vagy ahogy Vay Péter írja: Potemkin-falvaknak). Úgy tűnik, a kivándorlók (és velük összhangban Vay Péter) szerint a fiumei kormányzói palota „jólétet, megelégedettséget” sugárzó képe pusztán talmi csillogás az ország egészére jellemző szerkezeti bajokhoz képest.
„...az országban nem történt a helyzeten javítás...”
Vay Péter írásaiban több helyen is foglalkozik a kivándorlás általa megtalálni vélt okaival. Egy helyen például így ír:
„Bármennyire sajnáljak minden egyes magyar embert, ki kénytelen kivándorolni, és bármennyire fájlaljam, hogy mai napig százezrével vándorolnak ki honfitársaim, de viszont vehetjük-e rossz néven, hogy másutt keresnek megélhetést, ha saját hazájokban az inség fenyeget.
Évek óta, a mióta a kivándorlás szomorú kérdésével foglalkozom, ismételten volt alkalmam reá mutatni azon súlyos körülményekre, melyek első sorban kényszerítik a munkásosztályt, hogy elhagyja otthonát. Sok a közvetlen ok, még több a közvetett. Aránytalan a nyári és téli kereset közötti eltérés, sok helyen tűrhetetlen a napszámos helyzete, a közigazgatás ismételten súlyosbítja a bajt a helyett, hogy orvosolná a helyzetet és amíg egy irányban túlságosan engedékeny, addig másutt ismét zsarnoki. De magok a törvények, a kérlelhetetlen katonakötelezettség és mindenek előtt az aránytalanul magas föld-adó, a helyett, hogy jobban földjéhez kötnék a népet, még inkább elidegenítik.”
Mivel az évek során számos alkalommal volt módja elkísérni a Magyarországról kivándorlók csoportjait az óceánon keresztül az Újvilág felé, s mivel a kivándorlás alapvető okai nem változtak az évek során, nem meglepő, hogy Vay Péter kötetének más helyein is olvashatjuk a fentebb is megfogalmazott panaszokat.
„Különösen nagy a panasz a nehéz adóztatás ellen. Nem kevesebben sínylik meg a közigazgatás gyarló intézményeit. Nehezen súlyosodik a katonakötelezettség terhe is mai alakjában.
[...]
Hogy ennek daczára az országban nem történt a helyzeten javítás, az lényegében a szomorú. Mert ha nem is volt módja a különböző kormányoknak a kivándorlást teljesen megszüntetni, kétségkívül könnyen lehetett volna közvetlen a helyzet javításához járulni.
Szinte érthetetlen, hogy a kivándorlás óriási arányai daczára és látva a folyton növekvő veszélyt, semmi sem létesül mi a helyzeten komolyan javítana.”
A kivándorlókért és a kivándorlás miatt olyannyira aggódó Vay Péter azonban – nemzetközi, elsősorban német példa alapján – nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra a lehetséges megoldásra, amellyel, ha teljesen megszüntetni talán nem is sikerülne, de jelentősen csökkenthetőnek véli a kivándorlás mértékét.
„Ha azt akarják, hogy a nép otthon maradjon, azt csak a gazdasági helyzet javításával, az ipar fejlesztésével, az adórendszer átdolgozásával és a közigazgatás fejlettebb szervezetével érhető el. Míg a mai állapotok tartanak, a kivándorlás mindaddig – folyton fog növekedni.
Hogy az ország meddig lesz képes elviselni a folytonos érvágást, előre megállapítani nehéz. De hogy az mindössze idő kérdése, az nagyon természetes.
[...]
A bajt jóllehet megszüntetni nincs is módunkban, de orvoslására sokat tehettek volna. Sajnos, társadalmunk érdeklődését csaknem teljesen a politika bilincseli le.”
Vay Péter nem csupán az anyaországban fellelhető okokkal foglalkozik a kivándorlás kapcsán, hanem a befogadó országban – jelen esetben Kanadában – letelepedők helyzetével is.
„Hazánkra nézve megannyi meghalt örökre”
Miközben örül annak, hogy Kanada legtávolabbi pontjain is találkozik élő és virágzó magyar közösségekkel, Vay Péter szomorúan állapítja meg, hogy mivel a kivándorlók többsége soha nem tér vissza az óhazába, ezek örökre elvesznek az anyaország számára.
„Mi lesz a mi földünkkel, ha már senki sem akar megmaradni. Ha a kivándorlás nem szünik meg, teljesen kipusztul a hazából a magyarság.
És fájdalom, javulás helyett még csak romlik a helyzet. Azóta a 20 év óta, mióta a kivándorlás nálunk megkezdődött, emelkedett rendszeresen minden évben. [...]És ne feledjük, hogy ez emberek az ország javát képezik. Megannyi egészséges, intelligens lény. Élete javakorában, teljes munkaképességgel fordít hátat szülőföldjének.”
Vay Péter többszöri utazásai során felkereste a kanadai préri magyar telepeit is: utazásai során egyebek közt eljutott a Saskatchewan tartományban található Esterhazy és Kaposvar településeire is. Itteni élményeivel kapcsolatban így ír:
„A bevándorlók lélektani átalakulása kétségkívül a legmegragadóbb jelenség. A belső metamporphosis megfigyelése felette tanulságos. [...] A ki az óhazában született, nem felejti el sem anyanyelvét, sem szülőföldjét. De a fiatalság már canadai testestül, lelkestül. Csak azt a földet szeret. Ezen a talajon születik. Itten jár iskolába. Itten nő fel. Ezt a hazát ismeri csupán.
[...]
Szomorúan utaztam a végtelen prairien át. A jobbra-balra elmaradó tanyák megannyija, mintha egy-egy magyar család sírboltja lett volna. Hazánkra nézve megannyi meghalt örökre.”
Annak ellenére, hogy a Magyarországról az Újvilágba (és azon belül Kanadába) történő kivándorlásnak újabb hullámai is következtek a két világháború között, a második világháború után vagy éppen 1956-ot követően, Vay Péter meglátása a kanadai préri magyarságával kapcsolatban alapvetően helyesnek bizonyult: Esterhazy fokozatosan elvesztette magyar jellegét. A napjainkban talán leginkább magyarnak mondható saskatchewani településre, az Esterhazy településétől alig 17 km-re található, eredetileg svédek által alapított Stockholmba 1901-ben 35 család érkezik Szabolcs megyéből: mára azonban már az ő utódaik közül is csak a legidősebbek tudnak magyarul.
Forrás:
Gr. Vay A. P.: Amerikai naplókivonatok, utijegyzetek, levéltöredékek. A Szent-István-Társulat kiadása, Budapest, 1910
Bakó Ferenc: Kanadai magyarok. Gondolat, Budapest, 1988