Mi az a kétnyelvűség, és miért érdekes nekünk?
Ahány nyelvet beszélünk, annyi embert érünk – szokták mondani, ezzel azt sugallva, hogy több nyelv ismeretével képesek vagyunk saját emberi értékünket növelni. Van-e ennek létjogosultsága? Ha igen, akkor mi az?
Az emberek többsége kemény munkával jut el odáig, hogy az anyanyelve mellett más nyelven is jól kommunikáljon. Vannak azonban olyanok, akik az anyatejjel szívják magukba a második nyelvet, de legalábbis külön erőfeszítés nélkül sajátítják el egyszerre több nyelv ismeretét.
A történelem során a nagy államalakulatok jelentős része többnyelvű volt, ugyanúgy, ahogy a jelenkorban is számtalan ország rendelkezik egynél több hivatalos nyelvvel. A globalizáció felerősödésével pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a két- és többnyelvűség jelenségének vizsgálata. A több nyelv ismeretével szorosan összekapcsolódik a kultúra kérdése is, hiszen az eltérő nyelv gyakran eltérő kultúrát is feltételez, viszont nem törvényszerű, hogy egy többnyelvű személy az adott nyelvek kulturális elemeivel is azonosuljon, és a hozzátartozó szokásokat is gyakorolja. A többnyelvűség csupán megadja a lehetőséget a többkultúrájúság kialakításához is, illetve önmagában a több nyelv ismerete által is jelentősen bővülnek a többnyelvű személyek lehetőségei az életben az egynyelvű embertársaikhoz képest.
Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz – szól az ismert, nyelvi ideológiáktól sem mentes mondás, amely részben a többnyelvűség értékességét helyezi középpontba. Ennek persze van némi létjogosultsága s valóságalapja, hiszen az emberek a nyelv(ek) segítségével nem csupán érzéseik, gondolataik és vágyaik közvetítésére képesek, hanem önmagunk kifejezésére és meghatározására is. Vagyis a nyelv nem pusztán kommunikációs célokat szolgál, hanem az identitásunk kifejezésének egy rendkívül fontos eszköze is. Mindezekről és a kétnyelvűség további aspektusairól lesz szó cikksorozatunkban, melynek első darabja a kétnyelvűséghez tartozó alapfogalmakat tárgyalja, beleértve a kétnyelvűség korántsem egyértelmű fogalmát.
Kétnyelvűség = két nyelv anyanyelvi szintű ismerete?
Az Egyesült Nemzetek statisztikáka szerint az emberek több mint hatvan százaléka két- vagy többnyelvű környezetben él. Ez azt jelenti, hogy a mindennapok során több nyelvvel érintkeznek valamilyen formában. Természetesen nem mindenki ugyanúgy: egyesek jobban rákényszerülnek egy másik nyelv használatára, mint mások, például a törvényi szabályozás (l. kárpátaljai vagy felvidéki magyarság) következtében. Némelyek gyerekkoruktól kezdve hallanak és beszélnek az anyanyelvüktől különböző nyelveket, míg sokan csak felnőttkorukban teszik mindezt. Van, aki ugyanúgy, anyanyelvi szinten beszél két nyelvet, de a többség az egyik nyelvet valamivel jobban tudja.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A két-, illetve többnyelvűség meghatározására számtalan kísérlet történt az elmúlt évtizedekben. A jelenség definiálhatóságát rendkívül megnehezíti, hogy nem húzható egyértelmű határ az egynyelvűség és kétnyelvűség közé, illetve önmagának a két- és többnyelvűségnek is számos típusa, formája létezik.
A két- és többnyelvűség egyik legelfogadottabb leírásának Grosjean funkcionális meghatározását tartják, mely szerint a fogalom két (vagy több) nyelv rendszeres használatát jelenti, így kétnyelvűek azok a személyek, akiknek a mindennapi érintkezések során szükségük van mind a két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is. Ennek egy általánosabb változata, hogy a kétnyelvűek két vagy több nyelvi kódot használnak, váltogatnak (más kérdés, hogy ennek mennyire vannak tudatában).
Összességében a két- illetve a többnyelvűségre vonatkozóan elmondható, hogy a nyelvek ismeretére és megoszlására, ezáltal pedig használatára vonatkozóan nem mutatható ki számottevő különbség aszerint, hogy kettő vagy több nyelv elsajátítását vizsgáljuk. Tehát ami két nyelv ismeretére, használatára érvényes, az a legtöbbször érvényes lehet több nyelvre vonatkozóan is (nem véletlen, hogy számos kutató a kétnyelvűség fogalmát a többnyelvűségre is kiterjesztette).
Balansz, domináns, koordinált és a többiek
Az egyéni kétnyelvűség típusait többféle szempont szerint lehet csoportosítani. A két nyelv egymáshoz viszonyított ismerete alapján a balansz (másnéven: kiegyenlített), illetve a domináns (vagy egyenlőtlen) kétnyelvűséget különíthetjük el.
A balansz kétnyelvűség a két nyelven megközelítőleg azonos nyelvi kompetenciákat feltételez. Ez azonban a kétnyelvűekre jellemző egyedi nyelvhasználatban ritkán fordul elő, már csak azért is, beszédmódjukat nagy mértékben befolyásolja önmagában a beszédpartner, ebből fakadóan a beszédpartnerek száma is, illetve az, hogy ők milyen nyelven képesek kommunikálni. Nem ritka, hogy a többnyelvűek az elérendő kommunikációs cél szerint választanak nyelvet, éppen ezért nem fejlődnek azonosan a nyelvi kompetenciáik az eltérő nyelveken, hiszen valamely szituációhoz mindig azonos nyelvet kapcsolnak, míg más helyzetekben kifejezetten a másik nyelvet alkalmazzák.
A balansz kétnyelvűekkel szemben a domináns kétnyelvűek az egyik nyelvet jobban ismerik a másiknál. A kétnyelvű embereket – éppen azért, mert ritkán beszélhetünk balansz kétnyelvűségről – jellemzően a két nyelv ismeretének mértéke alapján egy képzeletbeli kontinuum mentén célszerű elhelyezni úgy, hogy ennek egyik végén a második nyelven az írás, olvasás, megértés, illetve a beszéd készségének valamelyikével rendelkezők állnak, míg a másik végén a mindkét nyelven magas nyelvi kompetenciákkal rendelkező személyek vannak.
Egy másik lehetséges csoportosítási szempont a jelentéstani reprezentációk mentén történő elkülönítés. Ez alapján az összetett és mellérendelt (vagy koordinált) kétnyelvűségről beszélhetünk. Az előbbinél az egyén számára egy fogalmi egységhez együttesen kapcsolódnak mindkét nyelv szavai, míg a mellérendelt kétnyelvűség esetén a két nyelven megjelenő egy-egy szóhoz eltérő jelentés kapcsolódik.
(Forrás: Wkimedia Commons)
Az kiegyenlítettség viszonylag ritka a kétnyelvűek nyelvi kompetenciáit illetően
A kétnyelvűség a nyelvek ismeretének fenntartása szempontjából felosztható hozzáadó (additív), illetve elvonó (szubtraktív) csoportokra. Hozzáadó kétnyelvűségről van szó, ha a második nyelv elsajátítása az első nyelv megtartása mellett történik, képessé téve ezáltal a személyt a két nyelv mindennapi használatára. Ennek ellentettje, ha a második nyelv elsajátítása az első nyelv ismeretének romlásával jár, akár később egynyelvűséget okozva.
További csoportosítási lehetőség, ha a jelenséget a nyelvek elsajátításának idejére vonatkozótatjuk. Korábban a szimultán vagy egyidejű és a konszekutív kétnyelvűségi felosztás volt ismeretes. Előbbiről akkor beszélünk, ha a két nyelv elsajátítása azonos időben megy végbe, míg konszekutív esetben az első nyelv elsajátítását követi időben a második nyelv elsajátítása. Később felismerték, hogy valójában kétnyelvű első nyelvelsajátításról, kétnyelvű második nyelvelsajátításról, korai második nyelvelsajátításról van inkább szó, illetve létezik a kétnyelvűvé válásnak nemcsak gyermekkorban kialakuló formája. Eszerint létezik gyermekkori, fiatalkori és felnőttkori kétnyelvűség, melyek hozzávetőleges korosztályperiódusokhoz vannak rendelve.
Hogyan alakulhat ki?
A kétnyelvűvé válásnak számtalan lehetséges módja van, a gyermekkori kétnyelvűség egyik leggyakoribb oka, hogy a gyermekek vegyes házasságokban születnek. Azáltal, hogy felismerték, nemcsak gyermekkori két- és többnyelvűség létezik, a fiatalkori és felnőttkori kétnyelvűség és többnyelvűség kialakulásának lehetséges okai között szerepel többek között az elvándorlás, a külföldi tartózkodás, a kisebbséghez való tartozás vagy akár a házasságkötés, de a felsorolt tényezőkön túl más szempontok is hozzájárulhatnak a kétnyelvűség kialakulásához.
A gyermekkori kétnyelvűvé válás jelensége esetén a szimultán nyelvelsajátítás – vagyis a születéstől fogva párhuzamosan zajló több nyelv elsajátításának folyamata – leírására többféle modell született, attól függően, hogy milyen nyelvi szisztémát alakítanak ki a szülők a gyermek nyelvelsajátítását illetően. Ilyen nyelvelsajátítási modellek a következők: a Ronjat-féle család, a Fantini-féle család, az Elwert-féle család, a Saunders-féle család, illetve a kevert nyelvek modellje.
Ezek közül a legismertebb és leggyakrabban alkalmazott modell a Ronjat-féle család, más néven az egy személy – egy nyelv modell, mely esetén az eltérő anyanyelvű szülők közül valamelyikük nyelve azonos a környezetével, viszont a szülők egymás nyelvét is beszélik. A gyermekkel folytatott kommunikációban tudatosan csak a saját anyanyelvüket használják a szülők. A Fantini-féle családmodell esetén azonos az alaphelyzet, vagyis az eltérő anyanyelvű szülők közül valamelyikük nyelve azonos a környezetével és a szülők beszélik egymás nyelvét is. E modell esetén viszont a környezettel azonos nyelv elsajátítása teljes mértékben a környezetre van utalva, a másik nyelv elsajátítása történik otthon, tehát a környezet nyelvével nem megegyező anyanyelvű szülő nyelvén zajlik az otthoni kommunikáció a gyermek és a szülők között. Az Elwert-féle nyelvelsajátítási családmodell esetén szintén eltérő anyanyelvű szülőkről beszélhetünk, viszont az előző modellekkel ellentétben egyik anyanyelv sem azonos a környezet nyelvével. A szülők saját anyanyelvüket használják a gyermekkel történő kommunikációban, és mivel a környezet nyelve egy ezektől eltérő, harmadik nyelv, rendszerint a gyermeknél a háromnyelvűség kialakulásához vezet ez a jelenség. A Saunders-féle családmodell esetén mind a szülők anyanyelve, mind a környezet nyelve megegyezik, viszont a gyermek korai nyelvelsajátításának támogatása érdekében valamelyik szülő a gyermekkel történő kommunikációban egy olyan idegen nyelvet használ, amelyen magas szintű kompetenciákkal rendelkezik. A kevert nyelvek modellje esetén már maguk a szülők is kétnyelvűek, így a gyermekkel történő kommunikációban mindkettő szülő a két nyelv keverését és váltogatását alkalmazza, ezen felül pedig nagy számban jelennek meg a kommunikációban a két- és többnyelvű beszédmódra jellemző sajátságok, illetve az ezekhez kapcsolódó jelenségek.
Felhasznált irodalom
Bartha Csilla (2000). Kétnyelvűség, oktatás, kétnyelvű oktatás és kisebbségek. Educatio 2000./IV. szám, Nyelvtudás, nyelvoktatás. 761-775.
Borbély Anna (2014). Kétnyelvűség – Variabilitás és változás magyarországi közösségekben. L’Harmattan Könyvkiadó. Budapest.
Navracsics Judit (2014). A kétnyelvű mentális lexikon és működése (kísérletes nyelvészeti közelítés). Doktori értekezés
ha kétnyelvűség, akkor engem érdekelne, hogy mi a véleménye a szerzőknek a 'lingua franca' szerepéről a többnyelvűség kialakulásában. Nem is kellene messzebb menni, mint a M.o-i angol nyelvoktatás hatásait vizsgálni, és még esetleg azt, hogy a multik közép-európai leányvállalatainál milyen szerepe van az angolnak a belső kommunikációban. Persze ez csak egy adatgyűjtést segítő példa, de Európán kívüli országokban az angol nyelvtanulás egyenlő a "társadalmi felemelkedés" útjával (afrikai, ázsiai példákat bőven lehet hozni, jóllehet a gyarmati múlt ezt nem feltétlenül teszi indokolttá).
Úgy tűnik, többféle irányból is a cikk folytatását várják az olvtársak ..
Bár a cikk a jelen állapotokról szól, szerintem nem érdektelen akár a régmúltra, pl. 500-600 évvel korábbra visszamenően is elemezni pl. a magyart olyan vonatkozásban, hogy adott időszakban szókincse (a szókincs bővülése) és nyelvtana (pl. a múlt idő "egyszerűsödése") milyen változásokon ment keresztül (pl. más nyelvű közösségek betelepítése során régiónként), aminek a hatása ma is jelen van.
Ha van ilyen elemző, összegző irodalom, engem érdekelne, hogy milyen jellegű változások voltak.. A cikkben említett modellek közül a magyar nyelvváltozás melyik(ek)hez áll legközelebb..
Mi a helyzet a kisebbségi nyelvekkel egy ország kétnyelvű régiójában? Én ismerek olyan példát, hogy valaki azt állítja, az adott regionális nyelv az első anyanyelve, amelyet "jobban tud", pedig a beszédjén egyértelműen hallatszik a többségi nyelv hatása (pl. nem tud jól ejteni egy hangot).