Melyik a legarchaikusabb finnugor nyelv?
Ismét egy olvasói kérdésre válaszolt a Rénhírek. A kérdés arra vonatkozik, hogy melyik ma is élő finnugor nyelv áll a legközelebb a közös alapnyelvhez.
Az indogermanisztika egyik fontos pillére a litván nyelv tanulmányozása,ill. ismerete annak bizonyos archaikus alapnyelvi vonásai miatt (ahogy a hettitának vagy a szanszkritnak vagy az óporosznak is). Úgy tudom, van egy olyan elképzelés, vagy mondás is, miszerint egy indogermanisztikusnak "illik" tudnia litvánul.
A sémi nyelvek közül hasonló jelentősége van az akkádnak és az óhébernek.
A finnugor nyelvek közül melyik az a nyelv (ha van egyáltalán), amelynek ismerete nagyon fontos a finnugrisztikában, annak bizonyos archaikus ,ill. ősi vonatkozásait tekintve (pl: grammatika, morfológia, szókincs,stb.)?
(Tkp. amelyik vonatkozásában a legjobban hasonlít az alapnyelvre?)
Már a kérdésfeltevéséből is látszik, hogy az olvasó nem teljesen járatlan a témában. Az abszolút laikus ugyanis bizonyára egyszerűen azt a kérdést tenné fel, hogy melyik mai finnugor nyelv hasonlít legjobban az alapnyelvre. Márpedig a kérdést csakis úgy lehet feltenni: milyen szempontból? A nyelvek ugyanis sosem maradnak változatlanok, szükségszerűen változnak, csak éppen különböző módokon. Márpedig ebből az is következik, hogy mindegyik nyelv különbözni fog az alapnyelvtől, mégpedig – ennyi idő után – jelentősen.
Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy van-e értelme bármelyik nyelvet kiemelni. Már a litván helyzete az indoeurópai nyelvcsaládban sem olyan egyértelmű, mint azt olvasónk tudni véli. A litvánt általában főnévragozás miatt tartják archaikusnak, de ez nem sokkal archaikusabb, mint a tipikus szláv névszóragozás. (A litván igazán egyetlen különbség miatt tűnik archaikusabbnak: a hímneműeknél is megmaradt az egyes szám alanyeset ragja. A szláv nyelvekből ez a legtöbb esetben hangváltozások következtében eltűnt: a többi esetben végződések a hangtani változások, és nem az esetrendszer átalakulása miatt állnak távolabb az indoeurópai kiinduló alakoktól.) Ezen kívül a litván hangsúlyrendszer fontos forrása a kutatásnak, de ez nem azt jelenti, hogy megegyezne az alapnyelvi hangsúlyrendszerrel. A mássalhangzórendszer viszont erősen átalakult. Persze a litván mindezek mellett igen fontos forrása az indoeurópai alapnyelv rekonstrukciójának, de fontossága inkább ahhoz képest feltűnő, hogy a litván sem kulturálisan nem kiemelkedő nyelv (mint pl. a görög vagy a latin), sem szakirodalom nem jelenik meg rajta kiemelkedő mennyiségben (mint angolul, németül vagy franciául). Az is túlzás, hogy minden valamirevaló indogermanistának tudnia kellene litvánul: a nyelvtani rendszert természetesen ismernie kell, de ez nem azt jelenti, hogy a vilniusi utcán eltársalogna bárkivel.
A kérdést tehát le is zárhatnánk azzal, hogy nincs értelme a legarchaikusabb finnugor nyelvet keresgélni. A valóságban azonban a finnugrisztikának is megvannak a maga legendái a legarchaikusabb nyelvről.
Mindenekelőtt ki kell emelnünk magát a finnt, méghozzá azért, mert általában megőrizte a tővégi magánhangzókat, amelyek szinte minden más nyelvből, a finn legközelebbi rokonainak többségéből is eltűntek. (Elég, ha az unalomig ismert hal : kala példájára gondolunk.) A másik fontos archaikus vonása a finnek, hogy általában megőrizte az egyszerű magánhangzók hangértékét. Vicceskedve szokták is mondani, hogy a finn jégszekrényben jól megőrződött a finnugor alapnyelv – mintha a többi finnugor nép a trópusokon talált volna hazát.
(Forrás: Wikimedia commons)
Ugyanakkor a finn nagyon sok dologban újított: a mássalhangzórendszere erősen leszűkült, az esetrendszere teljesen átalakult, az igeidőrendszere pedig erősen emlékeztet a nyugat-európai nyelvekére. Még a magánhangzó-rendszere is jelentősen átalakult, hiszen megjelentek benne a hosszú magánhangzók és a kettőshangzók (diftongusok). És mindehhez kell hozzátennünk még azt, hogy sokak szerint nem is a finn őrizte meg az alapnyelvi magánhangzókat, hanem az alapnyelvi szókincs rekonstrukciója során indultak ki éppen a finn magánhangzókból, és ez a hasonlóság oka. (Persze a helyzet jóval bonyolultabb: tényleg a finn magánhangzókból indultak ki, de éppen azért, mert éppen ezekből találták legkönnyebben levezethetőnek a megfeleléseket.)
Egy másik vonás alapján is szoktak archaikusnak tartani bizonyos nyelveket. Ez a szórend. A feltételezések szerint a finnugor alapnyelv szigorúan SOV (vagy SXV) szórendű volt, azaz a mondat élén állt az alany, ezután következett a tárgy (illetve egyéb mondatrészek), végül a mondat végén állt az ige. Ez a mai finnugor nyelvek közül az obi-ugor nyelvekre és az udmurtra jellemző, de ugyanezt találjuk a szamojéd nyelvekben is. Ugyanakkor más nyelvekben is ez a tipikus sorrend (pl. a mariban), de kevésbé szigorúan. Látható azonban, hogy e tulajdonság alapján nehéz lenen egy nyelvet mint legarchaikusabbat kiemelni.
Máskor éppen a fordítottja a helyzet: egy-két nyelvnek kulcsszerepe van bizonyos alapnyelvi vonások meghatározásában, de ettől még a nyelv nem tekinthető másoknál archaikusabbnak. Így például ha a szibilánsok (sz-, s-féle hangok) pontos hangzását szeretnénk rekonstruálni, elsősorban a permi nyelvekhez kell fordulnunk, mert ezek őrizték meg a különbséget: más leánynyelvekben e hangok közül legalább kettő egybeesett.
A tanulság tehát az, hogy a „nyelvcsalád legarchaikusabb nyelve” inkább laikusoknak szóló érdekesség, különösebb tudományos értéke, relevanciája nincs.
@Roland2: "Ki lehet-e jelenteni,hogy bizonyos vonásokban újítóbb a finnugor nyelvek közül az észt és a magyar " – ki, mint ahogy bármelyik másról is, csak azok más vonásaikban lesznek legújítóbbak. Egyébként a legtöbb uráli nyelvben NINCS magánhangzó-harmónia, „lágy” mássalhangzók voltak az alapnyelvben is, a legtöbb nyelvben vannak ma is, a réshanggá válás máshol is megtörtént (pl. az obi-ugor nyelvekben nem csak a szó elején; a p > f végbement a nganaszanban is, sőt, z f továbbfejlődött h-vá – és nem csak a szó elején).
"az említett újítások,jelenségek tekintetében a többi finnugor nyelv inkább konzervatívabb vonásokat mutat ?" – már amelyik vonást egyáltalán konzervatívnak lehet tekinteni, abban van, amelyik igen, van, amelyik nem.
Ki lehet-e jelenteni,hogy bizonyos vonásokban újítóbb a finnugor nyelvek közül az észt és a magyar ( az észt inkább flektáló jellegű,nincs magánhangzó harmónia, a magyarban megjelentek a lágyított mássalhangzók { gy,ty,ny} és zöngéshangok { z,zs},bizonyos alapnyelvi szókezdő hangok réshangokká váltak { p > f , k> h},míg ez a többi finnugor nyelvben nem történt meg) ? Vagy másképp fogalmazva: az említett újítások,jelenségek tekintetében a többi finnugor nyelv inkább konzervatívabb vonásokat mutat ?