Márt megin!
Lelkes olvasónk, László lepett meg minket ezzel a képpel.
Érdekes hiperkorrekció, sokan észre se veszik
– írj, és bizonyára igaza van. Elsősorban a hasonló mer(t), m(i)ér(t) hatásával számolhatunk: ezek végéről beszédben gyakran elmarad a t, de tudjuk, hogy amikor leírjuk a szót, oda kell tenni. Ez a mechanizmus önkéntelenül is életbe léphet, amikor a már szót szeretnénk leírni, holott annak végén nincsen t (bár az is előfordul, hogy nyelvbotlásként ejtjük). Különösen a miért rövidült mért alakjával számolhatunk: ez lényegében a már(t) „magas hangrendű” párjának tekinthető.
A t ilyesfajta lekopása, elmaradása nem csupán ezekre a szavakra jellemző, és nem kizárólag r után fordul elő – lásd cikkünk címét! Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy minden esetben elmaradhat, éppen ellenkezőleg. Semmiképpen nem maradhat el magánhangzó után, és semmiképpen nem maradhat el, ha a t-nek nyelvtani szerepe van, például ha a múlt idő jele: még akkor sem, hogy ha nem esne egybe a jelent idővel (a ment helyet sem mondjuk, hogy *men). Nem marad el a t ragozható szavak tövének végéről akkor sem, ha nem kap toldalékot, még akkor sem, ha nem másik létező szólakot kapnánk így (csont, ront, riport, sért). Elmaradhat viszont az -ért toldalék, illetve ragozhatatlan szavak végéről. Hasonlít tehát a -ba(n)/-be(n) esetéhez: látszólag egyszerű hangtani folyamatról van szó, a valóságban azonban erős alaktani kötöttsége van: nagyon nem mindegy, milyen szó végéről kopik le az a t.
Lászlónak talán igaza van abban is, hogy sokaknak márt fel sem tűnik, ha a már helyett a márt alakkal találkoznak. Nekik ez az alak már a nyelvük részévé vált, és az is lehet, hogy a már formát érzik csonka alaknak. Elvben az is előfordulhat, hogy ez válik általánossá, de hogy így lesz-e, azt nem tudhatjuk előre. Csak egyben lehetünk biztosak: a nyelvművelők mindent meg fognak tenni ellene. Pedig végül is mi kár származna belőle?